Azt, hogy miért is kell mindenáron, minden autót ami a kezünk ügyébe kerül arra kényszeríteni, hogy olyan körülmények között haladjunk vele, amelyek egyébként kifejezetten nem autóval való közlekedésre alkalmasak, nem igazán tudjuk.  Tavasszal Ádám gyarapodó családja ürügyén vásárolt, szebb napokat is látott, Land Roverét, ahelyett, hogy békés nyugdíjas éveit kutya és baba szállítással tölthetné, hoztuk el a sivatagba, hogy aztán a legzordabb dombokon, dűnéken  sanyargassuk. Ez alkalommal Zoltánke frissen beszerzett, de legkevésbé sem új eszközét hoztuk magunkkal. Azért eszköz és nem autó, mert erre a készülékre nem igen van definíció. Ez egy kisáruszállító, egy terepjáró és egy konferencia terem szerelemgyermekeként aposztrofálható jármű, melyet ismeretlen célcsoportnak, hasonlóan homályos céllal gyártott a Mitsubishi, potom tizennyolc évvel ezelőtt.  A Delica névre keresztelt típust aztán nem is gyártották, csak a japán belpiacra. Ennek következtében a jármű jobbkormányos. Hirosimában helyezték forgalomba, majd kisebb kerülővel Z megszerezte, gyakorlatilag egy fűnyíró áráért. Nem kell irigykedni, utána egy autó árát költötte rá. Ezzel vágtuk neki az útnak, ezúttal Norbi és Tom barátaink kíséretében. Sikerült kompjegyet Salernoi indulással vennünk, ami Nápoly alatt van. Mivel az utazósebesség  90 km/h (lehetne több is de ahhoz az olaj iránti keresletnek kéne előbb drasztikusan visszaesnie, annyit zabál a dög száz felett), egy 1500 km-es Budapest-Nápoly a begipszelt viszkető lábbal lépcsőn leeséssel egyenértékű élvezet. A kompot azért elérjük, és megnyugvással vesszük tudomásul, hogy van egy jármű ami a miénknél is többet fogyaszt. A komp  kéményből  felszálló füst alapján, alapjáraton eszik meg egy perc alatt annyit, amennyit a BKV egy csendesebb hétköznap délelőtt. Az hogy odaértünk a kikötőbe, persze nem jelenti, hogy a hajóra is felszállhatunk. Ismeretlen okból a kikötő bejáratát őrző kis törpedigo elállja utunkat és a kerítésen kívüli fizető parkolóban való várakozásra kényszerít. Mivel ez itt Dél-Olaszország, a parkolóőr nem érkezik meg, de Afrikára emlékezettő szagok igen. A salernonál a sziklák leszakadnak a tengerbe, jelen esetbe a parkoló végében emelkedik a száz méteres kőfal, ezalatt várunk a valamire, a szikla teteje felé kis barlangocskából kilóg a műanyag szentcsalád, felette lampion önkényuralmi csillag. Kettő és fél óra után még mindig semmi. A jegyre, egyébként olaszul ráírt, szigorú becsekkolási időpontra figyelmezető feliratot megmutatjuk a kaput őrző jól fésült törpének, aki látja, érti , de megnyugtat, hogy nem érdekli. Végül beenged olaszország legrosszabbul szervezett kikötőjébe, és újabb másfél óra múlva a kompon vagyunk. Rutinosan kabinjeggyel. A kis alagsori ablaktalan kamra méretű helyiség tökéletesen alkalmas arra, hogy átaludjuk a huszonnégy órás utat Tuniszig. A kifutunk és a tenger olyan sima, hogy a gázolaj égetés zaján kívül semmi nem utal a mozgásra. Előkapjuk a kempinggázt és megfőzzünk a levest vacsorára, ezzel egy kisebb vagyont megspórolva, a hajókantinban a felmelegített gumi-ízű penne annyiba kerül mint otthon a Costes.

A tunisi érkezés és a kompról lehajtás mindig tartogat kihívásokat. A hajón mi utaztunk és kétszáz  tunéziai olasz rendszámmal. Tolatva kell elérni a három emeletnyi rámpát a hajón. Mindenki azonnal ki akar hajtani, holott előtte, mögötte és oldalt is áll száz másik jármű. Csodálatos káosz alakul ki, mert kifelé nincsenek irányító emberek, mehet, ki merre lát. Egyik másik autó aksija lemerült az egynapos állástól, így áthatolhatatlan zárványt képez a szűk a hajófedélzeten, további nehézséget okozva.   Azonban a hajóról kijutni meg sem közelíti az országban bejutás nehézségeit.  Ennek leírásától eltekintek, elég annyi, hogy van benne papírmunka és sorban állás is. Tuniszban 32 fok van, magyarul hőség. Felvesszük Tomotot, aki egy  sóhaj kíséretében szbadul fel az őt vendéglátó nő és a tuniszi bazár összes kereskedőiének pénztárcáját sanyargató szorításából.

Elindulunk délnek a mai úti cél Tamerza az algériai határ mellett. Jó messze van, éjjel érünk a kanyonban lévő völgybe, így pont annyit látunk belőle mint a kedves olvasó