A tamerzai oázis állítólag rendelkezik egy vízeséssel. E tényt némi kétkedéssel fogadjuk, azok után, hogy az eddigi afrikai utazásain során ahány vízesést csak megtekintettünk, mindegyiken a pillanatnyilag nem üzemel tábla volt kint. Ez a sivatagban nem is annyira meglepő, annál inkább, hogy a szűk kanyonba bekanyarodva feltárul a Grand Cascade, azaz a Nagy vízesés, mely rászolgál a nevére.
A sziklából előtörő víz nyolc méter magasból zúdul alá, egy kis tóba a hasadékban, hogy aztán ugyanolyan jelentéktelen kis pataként csörgedezzen tovább, ahogy jött. A helyet azonban szépen kitúrta a burjánzó zöldben pompázó medrének, melyben IFA méretű sziklák vannak szanaszét szórva, mutatva a kicsi a bors de erős elvének igazságát.
Vízre, zöldre nem számít az ember errefelé és ez annyira feldob minket, hogy belegázolunk a patakba, felmászunk a sziklára ahonnan a víz alázúdul és a kis kanyon folyómedrének óriáskavicsait is szükségesnek látjuk meghódítani dacolva a hőséggel és a ténnyel, hogy ha megütjük magunkat a tunéziai hegyi mentőket is előbb megalapítani kell, és csak aztán siethetnek a helyszínre.
Mások, a helyiek, a szikla tetejéről ugrálnak a vízesés alá, a közepesen ésszerű cselekedetet sem a víz mélysége sem hőmérséklete nem teszi okosabbá. Az önkéntes tajgetosz valószínűleg a helyi családpolitika része, kik vagyunk, mi hogy ebbe beleszóljunk, inkább veszünk egy csomag datolyát, köpködjük a magokat és várjuk, hogy mi lesz.
Hát az lesz, hogy megjön Oszmán, széles mosollyal és tucatnyi ajándékkal a kezében, mire észrevesszük már késő. Gino elrohan még datolyáért a fontos és elfoglalt emberek kifejezésével az arcán, ugyanezen ábrázattal Zoltánke a bokrok felé tesz sietős lépéseket, de ez zsákutca, mert egyáltalán nincs ilyen a környéken. Ádám viszont a két irányba szaladt cimborái utáni fejkapkodással végképp időt veszít, ez elég Oszmánnak, hogy máris az első meglepit a kezébe nyomja. Öt perces expozé keretében tudatja, hogy a két bot amit adott, egy fiú meg egy leány datolyapálma. Ezek itt, a többi árusnál elképzelhetetlenül drágák, de ő ajándékba adja, nem is vár érte sokat. Ráadásul a két bot, ha egymás mellé ültetjük, akkor teremni is fog, kis datolyákat. Ádám az örülteket megillető lemondó mosollyal hallgatja végig a botanikai kiselőadást, miközben szabad kezével a zsebében kotorászik, hogy kifizesse az ingyenes fadarabokat.
Oszmán úgy látszik elhatározta, hogy kizárólag teljesen haszontalan és értéktelen dolgok elajándékozására teszi fel e cudar és rövid földi létet, és a tegnap átadott kavicsok után, most a földön talált tűzifába lát bele szépeket. Közben összefogdossa az óvatosan a háttérben elmenekülni próbáló Ginot és a növényzet hiányában fedezék nélkül maradt Zoltánkét, akik immáron a butiknak csúfolt vakolatlan téglabódéba betessékelv isszák is a teát.
A meghívás újabb dénárok átadásával zárul melyek számát nagyvonalúan Oszmán reánk bízza, de amennyiben elszámolnánk magunkat finoman jelzi, hogy nincs-e több? Nehezünkre esik megválni e szokatlanul meleg és legalább Oszmán számára gyümölcsöző vendégszeretettől, abban maradunk vele, hogy egy kis sör átadásával szabadon enged bennünket. De nem ám csak úgy bevisszük a kocsiból neki, kapunk egy vedret, amelyet egy lepellel takar. Az isten a leghatalmasabb, de azért neki sincs ideje minden pólya alá bekukkantani. A sörök száma tekintetében barátunk igen engedékeny, de azért tényleges igényelt mennyiséget sokban határozza meg. Sok dolog van e földön melyben Zoltánke és Gino nagyvonalúak, a sivatagi söreik nem tartoznak ezek közé, mintha a fogukat húznák, két dobozt tesznek a vászon alá a vederbe, majd nagy súly alatt meggörnyedve viszik be a kavicsnepperhez. Kihasználva, hogy az a csomagot bontogatja, elhúzzuk a csíkot.
Bejött nekünk a vízesés, és állítólag van még egy. De ahhoz hogy elérjük a helyiek által javasolt ösvényt választjuk. Mondják ugyan, hogy egy ideje nem járt arra jármű, de kecskével voltak, és igen szép arra a táj. Az utolsó motorizált eszköz ami ott átment pedig mellesleg egy tank volt, az utat ugyanis Rommel építette, vagy azért mert szerette a kihívásokat, a szép tájat, vagy azért mert valamely, a múlt homályába veszett hadistratégai ösztönözte a hadvezért erre kerülni. A helyiek, megőrizvén a szép emléket, midőn nagyszüleik az ezer méteres hegygerincen és sivatagi szurdokokon át, segítően bíztató wermacht tekintetek kíséretében vájták a sziklát, a mai napig Rommel útnak hívják a csapást. A made in germany védjegy hetven év távlatából is bizonyít, a lánctalp koptatta út még mindig egyben van. Leszámítva egy kis hidat, ami elfáradt. A kecskék nem hazudtak, az kanyargó ösvény elképesztő szurdokon, hegygerinceken át vezet, szakadékok által övezett szerpentin tetejéről a végtelenbe ellátni a sivatag felett.
A kanyarokban feltáruló táj egyre mocskosabb kifejezésekkel érzékletessé tett örömkiáltásokat gerjeszt autónk utasaiban, bár innen látszik, hogy a horizonton egyre gyanúsabban kavarog a por, alighanem szél lesz. Az pedig itt homokvihart jelent. Az út végén van egy kis híd, ez feltehetően a helyiek által azóta fel lett újítva, ugyanis leszakadt. A gond, hogy kissé nehézkes megkerülni, az egyik fele még valamelyest áll, de azt is alulról már alámosta valami víz ami 20 évvel ezelőtt eltévedt ritka légköri jelenség keretében itt esett. Nehezen, de átmegyünk rajta, Gino húzza a rövidebbet és áll a híd alámosott részére jelezvén, hogy oda kocsival ne menjünk. Ez az autónak jó, Ginonak kevésbé, ha ugyanis az átkelő a mi autónk súlyáról rájön, hogy ez nem kecske, és leszakadni kíván, az egyben azt is jelenti, hogy Gino nadrágja koszos lesz a felszálló portól.
Kijövünk a fantasztikus szurdokból, bemegyünk a homokviharba. A következő vízesés kisebb, de a vörös homok által vörösre festett ég alatt pazar látvány ez is. A vizet a sziklából kitudja milyen vallás reprezentánsa fakasztotta, de volt érzéke a fickónak, a csak gyalog bejárható kanyonban pálmafaliget lengedez a sivatagi szélvihar terhe alatt.
Egyre durvább a szél, de nekünk, elfoglalt utazóknak nincs módunk tökölni.
A tájban való gyönyörködést-cseppet nehezíti a látótávolság ötven méterre csökkenése. Elhagyván a zuhatagot Zoltánke rátapad egy helyismerettel rendelkező, vagy simán csak hülye helyi terepjáróra aki nyolcvannal hasít a tejfölben. Aztán elhagyjuk az utat, hogy terepen át megközelítsük a Tatooin bolygót, azaz Star Wars film egyik forgatási helyszínét, melyet itt építettek fel a dűnék mellett, a semmi közepén. Teljesen eltévedünk a homokviharban, a dűnék közt gyalog keressük az utat a kocsinak, és cikázva közelítünk a Gps által megadott végcél felé.
Az utolsó dűne megmászása előtt emberekre leszünk figyelmesek a tetején, akik egy helyi terepjárót igyekeznek ismét mozgásba lendíteni. Ebben két dolog akadályozza őket, az egyik elhanyagolható mennyiségű homok egy 20 méter magas dűne képében, a másik, hogy nincs vontatókötelük. Utóbbiban jó úttörőként segítünk nekik, majd amíg eljátszadoznak vele, nekiállunk dűnézni.
Ez annyit tesz, hogy felmegyünk a lapos oldalon a tíz emelet magas kupacra, hogy aztán a meredek felén lezúgjunk. Mindezt úgy, hogy a megrekedt helyi arcok jól lássák, mennyire játékos kedvünkben vagyunk. A dűne alján ott vár valamelyikünk, egyrészt hogy a hirtelen felbukkanó autónkat és férfias cselekedetünket megörökítse, másrészt, hogy a helyi születéskor várható élettartam statisztikákat javítsa. Az itteni taknyosok ugyanis, teljesen életidegen módon pont oda szeretnek állni, ahol az ötvennel átbukkanó autónk megérkezni kíván. Zoltánke elmagyarázza nekik, hogy nem vesz semmit, és egyáltalán nincs kedve drótra kötözött sivatagi rókával fogózkodni tíz pénzért, öt pénzért, egy pénzért, és 2 fotót sem akar fél pénzért. Hanem: El FOG ÜTNI AZ AUTÓ Kölyök! Ebből annyit értenek, hogy a nagy fehér ember meg akarja őket ütni. Közben Ádám és Gino erről mit sem tudva a domb másik feléről nagy sebességgel érkezik. Zoltánke, élénk képzelőerőről tanúságot téve homokkal keveredett bennszülötteket vizionál, ezért egyre elkeseredettebben próbálja a kiskorú elleni erőszak vádja alól tisztázni magát, miközben a hat hülyét finoman rugdossa bakancsával lefele a dombról.
Végül mindenki örül, kivéve a kölköket, mert hiába a drótos róka, nincs fotó. Se golyóstoll, se rágógumi papír. A cigarettát hat éves korban pedig még elsietett ajándéknak ítéljük.
A Csillagok Háborújás falú, meglepő módon olyan mint a Csillagok háborújában. Azzal a kivétellel, hogy a filmben nem állt be egy helyi terepjáró a falu közepire zenét üvöltetni. Ez a louvre csendjéhez szokott kultúrára szomjazó turistákat lehet, hogy zavarná, de ilyenek itten nincsenek. Van viszont harmincfős tunéziai fiatalokból álló csoport, akik táncra perdülnek, énekelnek, dobolnak.
Remek hangulatot csinálnak ordenáré zene ellenére is, amiben az énekes olyan, mintha valakinek a hasa fájna, mégis mi is táncra perdülünk. Lassan megy le a nap a Tatooin bolygó felett az égen, és mint a filmben, második napként nekünk a hold is világít már. Az utat a douzi kempingig betonon tesszük meg, mert a sötét és a homokvihar együtt nem jó pajtásaink.
