2010 január 24.  Dakhla-Mauritán határ  350  km

Elindulunk a határra, Mauritániában szeretnénk tölteni az estét. Ez három méter híján sikerül is.

Dakhlában szégyenszemre egy négycsillagos szállóban szállunk meg; mentségünkre csak annyi szolgál, hogy a hajdani négy csillagból mára legfeljebb kettő maradt. Szakadt szoba, a reggeli is inkább jelképes, pedig időt nyerhettünk volna vele, ha rendesen megetetnek. Anh Vu reklamál: mondandójának úgy igyekszik hangsúlyt adni, hogy egy száraz bagettel tör a kissé álmos és egyértelműen ártatlan pincér életére. Közben István kiüríti a kávéstermoszt, ezért Anh Vu kénytelen előbbi reklamációt egy kiskanál dobócsillagként való elhajításával megtoldani.

Blogfrissítés címén aztán sikerül további két órát tökölni, de ha ez sem elég, mindenki talál magának ezen felül is valami haszontalan elfoglaltságot, amitől az indulásunk időpontja egyre tolódik. Gino példának okáért úgy érzi, itt a nagymosás ideje; mivel azonban a ruhák reggelre nem száradnak meg („Afrikában? Botttrány!!!”), kérdés nélkül kifeszíti a szálló márvánnyal kikövezett bejárata elé a szárítókötelet, és kitereget. Végül fél egy van, mire megszárad a szennyes, s sikerül az indulás. Röviden elmagyarázzuk a szálló melletti sarkon posztoló rendőrnek, miért is hajtottunk ki az egyirányú utcából rossz irányban, és miért hajtottunk be egy másik egyirányúba szintén szembe. Fejcsóválva elenged, végre mehetünk. A mai program a „nem javasolt” Mauritániába való behatolás, és az este hatkor záró határra való időben történő megérkezés. Tekintve, hogy az odavezető út hossza kb. 350 km, ennek esélye a késői indulás illetve járműveink lomhasága folytán igen csekély, s egyre fogy.

Ezt mi is érezzük, ezért úgy nyomjuk, ahogy a csövön kifér. A sebességet erősen korlátozza az úttesten lévő aszfaltcsík helyenkénti, illetve a száguldozás nyomán duplájára nőtt fogyasztásunk kielégítésére szolgáló benzinkutak teljes hiánya. Ez utóbbi azért is igen fájó, mert délmarokkóországban olcsó a nafta, ami meg a kannákban van vésztartalék gyanánt, az úgy el lett pakolva a csomagtartó mélyére, (hála Anh Vu varázslatos technikájának), hogy az előbányászása okozta időveszteség önmagában kizárttá tenné a határra való megérkezésünket.

Odaérkezésünk esélyét növeli ugyanakkor a forgalom, pontosabban annak hiánya. Van, hogy negyed órán át nem jön senki, egy-két elmebeteg gyalogost leszámítva. Nekik mondjuk úgyis mindegy, hogy egy autó vagy a sivatag végez velük. Elérjük a GPS szerinti 148 km/óra sebességet, ami imbolygó szekereinkkel félelmetes érzés. Megszámoltuk: a határ előtti dombosabb vidékig 14 kanyar volt az úton. Elég enyhék. Teszünk rájuk, csak a szembe jövő kamionokkal törődünk. Ilyenkor a helyi KRESZ első paragrafusa szerint előzékenyen lemenekülünk a padkára. Az idő egyébként sem igazán kedvez a Benz úr által kitalált masináknak. (Tudjuk, ezek dízelek, bla bla…)

Fúj a szél. Ha itt fúj a szél, akkor viszi a homokot. Ha kiszállunk, a szemünkbe, orrunkba, minden összeszorítható és ernyedt testnyílásunkba kerül; ha pedig kocsiban ülünk, a motor minden alkatrészébe jut, és ott csúnya dolgokat csinál, ahogy a tv shopban láttuk… Minden aggodalmunk ellenére, a GPS-ben tavaly rögzített koordináták helyén még mindig áll a benzinkút. Összevakarjuk az összes maradék pénzünket, és gázolajba fektetjük. A tank megtelik, jönnek a kannák, aztán az üres pet palackok és minden vízhatlan edény. Ha komolyabb kontrolt kapunk, a vámon lecsuknak minket üzemanyag-csempészésért…

Az utolsó szakasz a határ előtt a szívderítő „Danger – MINES!” halálfejes táblákkal van szegélyezve.  Az aknaveszély a padkára menekülés szempontjából legalábbis elgondolkodtató.

Akna ide, akna, oda, olyan szintidőt produkálunk, amilyet ilyen úton, ilyen járművekkel nem lehet elérni, s öt órára elérjük a marokkói határt. A marokkói oldal, mivel kilépünk, egyszerű, mint a pofon. Mivel senki nincs előttünk, minden megy, a karikacsapás. Másfél óra, s az összes papír/irat/pecsét rendezve van. Felnyílik a sorompó, tessék, szabad menni. Az egyik határőr epésen megjegyzi: itt kezdődik Afrika…

A sorompó túloldala a senkiföldje, és mint ilyen, senkié. Ezért se út, se semmi nincs itt. Ja, de. Az aknák. Merthogy a senkiföldje három kilométeres sávja tulajdonképpen egy aknamező. A táv három kilométer a Mauritán határállomásig, de mindenkit megnyugtatandó: a nyom jól látszik. Néhány autóroncs is van azért – ezek nyilván rövidlátó sofőrök voltak. Lehet  bérelni a sorompó tövében kamikázékat is, akik elől menve vállalják a robbanás rizikóját, de ha szerencsések 5 euro a jutalmuk. Hát mi (idén már) nem fizetünk.

A mauritán határon kellemetlen meglepetés vár bennünket. Kocsisor. Itt állnak a porban, moccanatlan. Beállunk a végére. Szaddam kiszáll, és komótosan elsétál Mauritániáig, ahol meglepve látja, hogy a szintén kamu-bamakó kategóriában ismerőseink autója is ott vesztegel, igaz, a sor elején. Mintegy hat órája tartják ezt a remek pozíciót. Reggel hatkor indultak.

Kedvesek a mauritánok, kiemelten a határőrök, akik hamar belátják, hogy mégse maradhatunk a sor végén, amikor is barátunk itt áll elöl. Szaddam visszasétál a kocsikhoz és int, hogy pókerarccal előzzük meg a sort. Egy - null ide.

A papírok intézésének soklépcsős folyamata is elkezdődik, az itt rekedt magyarjaink és egy középkorú, szintén bebocsátásra váró francia turista házaspár ügyeit is kezelésbe vesszük. Kiváló érzékkel rögvrst a határőrparancsnok barátságát keressük. Az eredmény: szenegáliak hátra, marokkóiak vissza, magyarok és franciák előre! Egy pecsét itt, egy stempli ott, közben hátveregetés, haverkodás, beszélgetés, mintegy mellékesen, minden hatósági közeggel, aki kar és hallótávolságban van. Útlevelek rendben, kettő - null.

Jönnek a kocsipapírok, az is megy. Szaddam személyesen kezdi el felolvasni az adatokat, és érdeklődik a rendőrnél, vajon ha nem-e tudna-e valami príma szállást Nouadibhou-ban. Kapunk címet is, pecsétet is. Három – null!

Sajnos azonban ezt a meccset nem gólban mérik. Egy zátony elég, s a hajó máris megfeneklik! Már-már minden rendben lévőnek látszik, s hogy addig se teljen unalom nélkül az idő, az egyik ügyeskedő, Idomou Mester babérjaira törő fekete srácot el is küldjük autóbiztosítást kötni. Beüt azonban a ménkű: elfogy a vámbódéban A Nyomtatvány. Menten elküldenek érte Nouadibhou-ba, amely város azonban oda-vissza több mint száz kilométer…. Ez van, itt rekedtünk. Három méter nem sok, ennyi választ el minket a sorompó túlfelétől!

Eme váratlan esetre felkészülve egy helyi üzletember kempinget fejlesztett a porból: állnak a sátrak, lehet kaját rendelni, és számolatlanul hordják a mauritán teát a vendégnek. Utóbbit ingyen. Kiveszünk egy sátrat, beférünk hatan magyarok. Rendelünk kaját, és átadjuk magunkat a helyiek kényeztető vendégszeretetének.

Csapatunk két – nevüket fedje józékony homály… - tagja olyannyira biztos a dolgában, hogy az alkohol minden formáját tiltó Mauritán Iszlám Köztársaság Határőr Állomásának Területén áll neki sört és pálinkát fogyasztani. Bölcs lépés ez, főképp azért, mert a vámvizsgálat és a kocsik széttúrása még hátra van, s mi tagadás, lapul már rekesz csempészáru az Ezeréves Sólyomok gyomrában…

Végül semmi nem tűnik fel senkinek, ha csak annyi nem, hogy igen vidám nótás kedvű nép ez a magyar, no meg hogy az utált Sárközy csupán a szabályt erősítő kivétel, s vannak köztük kedves alakok is.

Elüti az éjfelet az óra, s a csapat tagjai bárány, sült hal és pálinka illatának harmóniájában kezdenek versenyt horkolni…