2010 február elseje, Hotel Salam*****, Bamako

Magunk is csodálkozunk reggel, hogy ágyban párnák közt ébredünk, nem csípi a szemünket saját szagunk, és nem 45 csak 24 fok van. A légkondicionált szállodai szoba kényeleme egy darabig feledteti velünk, hogy ma még pénzbehajtást kell eszközölnünk, ráadásul vendéglátónk közeli rokonán. Mivel az autó eladásból befolyó elméleti pénzösszeget már el is kezdtük felélni, úgy döntünk, hogy addig ütjük a vasat amíg meleg, így levonulunk a strandra. Jelen esetben ez a szálló medencéjét jelenti, ahol napernyő árnyékában fehér libériás fekete pincérek lesik az idetévedt vendégek kívánságait. Nekünk, ha pénzünk nincs is, kívánságaink vannak, így sorra rendeljük a kávékat, étkeket és hűsítő frissítőket. Bár a személyzet tesz néhány elárvult kísérletet a felgyülemlő számla rendezésével kapcsolatban, ez azonban mindannyiszor kudarcot vall. Erkölcsi támaszt nyerünk abból, hogy a főpincér, komoly hibát követ el az elején, amikor büszkén bevallja, hogy szenegáli. Ez, illetve a tény, hogy egyenlőre egy büdös fillérünk sincs, arra sarkall minket, hogy a fogyasztást növeljük, míg a fizetést halasszuk. Így legrosszabb esetben a szálloda tulaja is érdekelt lesz az autónkat megvásároló kis rokon fizetési hajlandóságának motiválásában, hiszen csak így kaphatja vissza a közben a szállodában általunk hitelbe elfogyasztott javak ellenértékét. A tervet rendkívül komolyan vesszük, és állhatatosan betartjuk.

A szenegáli főpincérnek is lassan kezd feltűnni, hogy minden rendelési tételt külön adunk fel, így gyakorlatilag a teljes munkaidejét napon töltve rohangászik.

De a tűző napon töltött idő végül annyira elcsigázza, hogy délutánra már nincs energiája a ki nem fizetett számlákkal kapcsolatban reklamálni. Addig feszítjük a húrt, hogy vacsoraidőre, már mi sem merjük kirendelni a kapitányhalat, inkább a sokcsillagos hotel szobájába rendezzük be a nálunk lévő készletből a konyhát és Anh Vu nekilát a bamakói panorámára néző ablakban kempinggázon sütni-főzni. A mai menü büdösebb a tegnapinál, fözés alatt és  fogyasztás után is: lencsefőzelék kolbásszal. Olyan szag terjeng a süppedős padlószőnyeggel borított szállodai folyosón, mint egy kifőzdében.

A rettenetes állapot mely a luxusszállóban eluralkodni látszik, és amely a 4 nemkívánatos vendégnek hála intézet neve melletti csillagok gyors hullásához is vezethet, azzal a gyenge érvvel van takargatva, hogy a folyosón lakó többi tisztességes vendég mind, egytől egyig büdöset rendelt szobaszervizzel a szobájába, és a tálcákat az ajtó előtt hagyták.

István az ágy tetején állva tudománytalanul legyezgeti a füstjelzőt, hogy ne riasszon, mert a többiek erre utasították. Hiába morog, hogy ez ökörség, Anh Vu örül neki, mert így legalább a büdöset is oszlatja, kár hogy jellemzően ez is a folyósóra megy, mert az ablak zárva, a maláriaszúnyogoktól való szánalmas félelem generálta kétségbeesés okán.

További kárt okoz az ételmaradék által jobblétre szenderült szállodai ejtővezeték rendszer, ennek javítása burkolat bontással és vezetékek cseréjével történhet, addig is István egy kínai evőpálcikával igyekszik a meglehetősen kínos, szarajevói ostrom alatt tűz alá vett hotelszoba hangulatot javítani. Mivel a lefolyóba a mosdófajansz alatti csőrészen keletkezett ételmaradék és ismeretlen kötőanyag elegyéből álló dugó teljes feloldására nincs mód, a hosszú evőpálcával egy lukat fúr a masszán át, így ha lassan is, és gyanús hangok közepette, de lecsorog a víz. Működik, meg van javítva tehát.

A lakoma mindenkit elégedettséggel és bélgázzal tölt el, és Anh Vu a desszertről is igyekszik gondoskodni, azzal, hogy a folyosón váró vacsorás kocsikról, tálcákról elcsen egynéhány apróságot… Azt nem tudjuk hogy ezek a még fel nem szolgált, vagy a már elfogyasztott és elvitelre váró maradékok voltak-e, mert főszakácsunk, mint minden nagy séf, az Haute Cuisine belső titkairól mélyen hallgat.

A lényeg hogy ezt a napot különösebben nem töltöttük el tevékenyen, viszont nem létező anyai javaink ma fogytak leggyorsabban. Ennek hatása nem marad el, nyílván a szenegáli pincér leadta az aznapi számlánkat a recepción, estére megjön a vevőnk a pénzzel. Az hogy a hatalmas fogyasztásunk miatt, vagy különben is jött volna nem tudjuk.

Remek dolog, kispárnában a pénzzel alszunk el, olyan pénzzel, amivel semmit nem lehet kezdeni a civilizált világban, a szefát (közép afrikai franc) ugyanis nem váltja az OTP.

Repülőjegyet és szállodaszámlát rendezni tudjuk, a többire megoldást kell találnunk. De csak holnap.