A mai program, hogy dán barátainkat visszakísérjük északra, nekik ugyanis indul a gépük, véget ér a nyaralás. Feltehetően a google maps és a viamichelin is tudott volna rövidebb, gyorsabb, gazdaságosabb, vagy csak egyszerűen ésszerűbb utat találni, mint amit mi választottunk.

Cserébe viszont a fő csapás elhagyása most is megjutalmaz minket az érintetlen táj vadságával, illetve a turisták által nem látogatott környékek árszínvonalával.

Az út melletti kávézók, vagy azokra távolról emlékeztető valamik, amelyek elé leülve az ember különböző frissítőkhöz jut, egyértelműen beszerzési ár alatt dolgoznak. Másik lehetőség, hogy itt mindenki egyszerre csak egy dolgot szokott kérni, és a mi ötfős társaságunk rendelése meghaladja a kiszolgáló személyzet matematikai felkészültségét és érzésből mondogatnak árakat. A társaság két capucciono egy fanta és két mentatea fogyasztása ekképpen 1,2 helyi pénz, ami 0,6 euro. A szomszéd faluban egy másik összeállításért fizetünk hasonlóan felháborítóan magas összeget.

A toalett használata viszont ellenjavallt, a mellékhelyiségekben még a Nagy Kolerajárvány emlékeit megtaláljuk, de papírt nem, csak egy műanyag csövet, amiből ha jönne víz, lehetne vele popót mosni.

Az utolsó estét az egyik Sousse-i szálloda teraszán töltjük, frissen darált olasz kávé, mentával ízesített arab sisa, francia konyak és dán barátunk társaságában. E nemzetközi egyveleg teszi hangulatossá e langymeleg estét. 

Reggel kicsit sietős a dolgunk, ugyanis tegnap kiderült, hogy az autó jobb első futóművében van egy alkatrész, ami már nincs ott. Ez helyi viszonyok között bagatel probléma, ezt meg is erősíti a Sousse-i Boch gyorsszervíz alkalmazottja, azzal, hogy menjünk már el, majd otthon csináltassuk meg. Mikor Ádám erősködik, hogy ház azért a sivatagba visszamenni egy féllábú autóval cseppet felelőtlen dolognak tűnik, a mester a kezét a szívére téve esküszik meg az ellenkezőjéről, majd a kocsi motorházán lévő porba aláírást is ad hozzá, ezzel immáron hivatalossá és visszavonhatatlanná téve a szakvéleményét.   Ennek ellenére hitetlen tamásként arrébb megyünk egy-két saroknyit, majd látótávolságon kívül ismét megállunk egy szimpatikus szerelőműhelynél. Az egész utca ugyanis több száz méter hosszan bíztató és kevésbé bíztató szerelőműhelyek sorából, és ezeket kiszolgáló esztergályos, fegyverkovács, gumis műhelyekből, meg kávézókból.  Na itt Ádám, okulva az előző esetből, azzal a határozott állásponttal áll a műhelyvezető elé, hogy az alkatrész cserére érett és hogy ebből nem enged. A műhelyvezető körül három négy inas lesi, hogy az miképp reagál, majd mikor a kocsi felé indul, azok hűséges pincsiként követik, emelik az autót, hullámoztatják az elejét és egyéb orvosi diagnosztikában ismert módszerekkel segítik a főnököt véleményt alkotni.

A vélemény velős, pótalkatrész kell. Mivel nem rendelkezünk ilyesmivel, a szomszédos autósboltba kell elkísérjük a műhelyvezetőt, aki ott szívélyesen érdeklődik a női eladótól, hogy van-e Land Roverhez lengéscsillapító. A hölgy úgy néz vissza rá, mint akit mélyen megsértettek, majd visszakérdez, hogy ugye Toyotát tetszett mondani, vagy legalább Isuzut, ez ugyanis a másik helyi népautó. A bevásárlás egy pillanat alatt üvöltözésbe torkollik, nem értünk belőle egy szót sem, de a bolt végéből előjön két legény is, akik ugyanolyan fejhangon, mint a mi emberünk, küldik el egymást, minket, és feltehetően az egész angol autóipart az anyjába. Az is lehet, hogy a tegnapi focimeccsről beszélgettek, lebőgött az Újpest és, hogy túl sok a magyar légiós az Fc Tunisban, mindenesetre üres kézzel távozunk, kifele érezzük a leprásokat kísérő undorral vegyes rosszalló tekinteteket a hátunkon, Land Rover?! Hülyék!

A főnök ekkor - a stressz mentes életmód híve lévén - elkezdi széttárni a kezét, de Ádám szerencsére időben elkapja a gesztust, mondván, hogy a lengéscsillapító nem is beteg, csak a szimmering gyűrű (ezt az előző Bosch szervizben tudta meg), mi lenne ha csinálnának egyet bele? A taknyolásra feljogosító engedély újra lendületbe hozza az ügyet, és mire kettőt fordulunk kezünkben a lengéscsillapító, meg az útmutatás, hogy három műhellyel odébb van esélyünk ez ügyben lépni.

A kis bodéban a főnök is köszörül, nem csak a három inas. Négy gép van, két esztergapad, egy prés, meg egy satupad. Mindet igénybe vesszük, hogy a szemétből kitúrt műanyag tömbből kis hengeres szimmering alkatrész legyen, melyet aztán más acél hulladékok segítségével belesajtolnak a lengéscsillapítónk végébe. Olyan tempóban dolgoznak, hogy arra kell figyelni, hogy ha a főnök leteszi egy pillanatra a munkadarabot, nehogy másba kezdjen mielőtt a mienk elkészül. Hegeszt, vág, fúr flexszel.. A kész alkatrészre nagyon büszke, és előbb a jó munka, aztán a fizetség felkiáltással elkér 10 eurót. A szervizben visszateszik a cuccot a helyire, ellenőrzik az olajat, nyomást, vizet, majd 5 eurot kérnek a munkáért. Annyira meglepődünk, hogy elfelejtünk alkudni.

Elbúcsúzunk Jákobtól és Axeltől még egyszer és visszaindulunk délnek. Az ország északi részét gyorsan átszeljük, némi kerülőt is beleértve, mert Zoltánke új keletű kulturális érdeklődésének áldozva útba ejtjük Sbeitát, ahol tudniillik római romok vannak. Szerencsére az út mellett és átlátni a kerítésen, így 60 km/h –s tempónál is maximálisan élvezhető az antik építészet és a diadalív ami, ha találkozhatna római tesójával valószínűleg a szevasz öcsi fordulattal köszöntené.

A mai program így délutánra egy kis terep az algériai határ melletti kanyonokban.  Az odavezető utat Zoltánke elnézi, és a vasúti pályát főútnak vélve arra irányít bennünket. Egy darabig mellette a töltésen, majd a síneken haladunk. A vasútforgalom szerencsére nem tartozik az ország erősségei közé, és a pályát húsz kilométerre előre és hátra is belátjuk. Kiszállunk fotózni, mert viccesnek tűnik a helyzet, ami rendben is lenne, ha a vezetőülésből Ádám nem gondolná, hogy neki úgy kell elhagyni a szerelvényt, hogy közben D-ben hagyja az automata váltót. Ez a gyengébbek kedvéért annyit tesz hogy az autó a gázpedál nyomása nélkül is megy. Mikor elmegy mellette az autó és szembetalálja magát két másik barátjával, esik le neki, hogy nem áll össze a matek, ki vezeti a kocsit? Az autó közben a sínek rabságában komótosan zakatol a naplementébe. Nem lenne nehéz utolérni, mert lassan halad, de Gino és Zoltánke fuldokolnak a röhögéstől, Ádám pedig hótaposóban jött a szaharába, és mivel légtechnikai okokból nem kívánja bekötni a cipőfűzőt, tripperes pingvinként ered a jármű nyomába.

A kis közjátéknak hála sötétben érünk Tamerzába, egy kanyon alján lévő pálmafaligetbe. Több kempinget is jelöl a GPS, de az egyiket még a franciák kivonulásával egy időben hagyhatták el, a másik pedig ügyesen álcázza magát, mert mi nem találjuk. Szégyenszemre szállodába kell menni. Miközben a vaksötét pálmaliget mélyén tanakodunk, bekopog az ablakon valami. Ő Oszmán, mint ezt akaratunk ellenére megtudjuk, majd a kérdésünkre, hogy van e kemping a településen hatalmas igennel válaszol. Természetesen meg is mutatja az utat, mert hogy hogy nem pont amellett lakik. Meg a másik mellett is, ha emez nem tetszene. Beszáll és rövid expozét tart a családja eredetéről a település fejlődéstörténetéről és, hogy remek kempinget ismer. Megállít egy ház előtt, hogy íme.

A házban nincs nyoma a sátorhelyeknek, de a házigazda saját nappalijában vannak matracok és ez nekünk tökéletes. Az ár tekintetében kicsit erős, de ez egy „hogy tetszett mondani” keresztkérdés hatására megfeleződik, és belekerül egy komplett vacsora is. Oszmán otthagy minket, azzal hogy később betér egy teára. A vacsora csak egy fogásos ezért a leves, a tea, a desszert és a kávé mind a ház ajándékaként kerül elénk. A leves isteni, a kuszkusz meg kusz-kusz, serceg de ízletes. Oszmán nem rest és visszatér, hogy akkor tea. A házinéni hozza is ki az épület elé a motorháztetőn könyökölve mesél a régi berber időkről, és az éjszakai tevekaravánokról, amelyek kíséret nélkül csempészik a sót át Algériába. Majd közli, hogy akkor most rajta a sor, menjünk hozzá is teázni. Így megy ez. A kis kivilágítatlan sivatagi teleülés utcácskáink gázolunk a homokban, míg elérjük Oszmán házát. Odaben számtalan nagyvonalú, kicsempézett helyiség, hangulatában egy lepukk uszodai öltözőt idézve, de csak egy apró szobát használnak. Emez 4 ágyat és sok szőnyeget tartalmaz, továbbá Oszmán feleségét és két leányát. Négyük közül egyértelműen Oszmán a legkívánatosabb. Viszont végtelenül kedvesek, az asszony például a négy egymásra rakott réteg gyapjúszőnyeg felgyújtásával kísérletezik, teafőzés címén. A kis gázrezsó lobogó lánggal megdőlve dacol a puha felületen a gravitációval. A mentatea nem játék, a megfőzése pedig nem a Pickwick filterrel összehasonlítandó. A mentatea, egy jó húsleveshez hasonlatosan fél órát fő. De ezalatt Oszmánnak van ideje megmutatni kincseit, melyeket a sivatagban gyűjtött. Sivatagirózsa, belül kristályokat tartalmazó kő és fossziliamiliomos. Mindet nekünk akarja ajándékozni, ellenállunk, mert egyrészt utáljuk a kavicsait, másrészt aggódunk, hogy nem tudjuk viszonozni az ajándékokat. Ez utóbbiban aztán segít, mert az ajándékokért végül nem is kér sokat. Sajnos közben megjön a fia és ő is megajándékoz bennünket, majd az asszony is előveszi szőtteseit és azok is mind-mind ajándék. Utóbbit már tényleg nem fogadhatjuk el, mert nincs nálunk több pénz. Ezzel együtt ilyen kedves rablóval még sose találkoztunk, és ő másnap is szeretne velünk, mert ott van kőárus bodegája a tamerzai óázis vízesése mellett.