Elégedettek vagyunk. Az áhított célt elértük. Nem, az elveszett tavat nem, de minden egyéb, amit európai utazó elvárhat egy afrikai túrától megadatott számunkra. Koszosak és büdösek vagyunk, a bakancsaink levétele egészségre káros gázok felszabadulását jelenti, testünket egyenletesen borítja egy finom réteg homok. Rá van száradva, nem kell aggódnunk, nem fog leperegni. Szemünkből csipa helyett por jön. El tudtuk engedni az otthoni nyűgöt, hogy egy nagyon könnyű dűnék feletti lebegésre cseréljük. Ezért ma reggel mikor elindulunk az oázisból, nagyon nem is erőlködünk egy homályosnál tisztább cél kitűzése érdekében.
Ez a ködös elképzelés pedig az, hogy keresztbe átvágunk a dűnéken, hogy elérjünk egy helyre, ahol elvileg két szikla árnyékában, és a széltől hullámos dűnetenger közepén van egy kis sátortábor.
A Tembaine nevű hely nem alkalmas életvitelszerű ott tartózkodásra, így település nincs, csak az említett tábor, amit a fentiek okán Mars kempingnek hívnak.
Az ide vezető ösvényt a GPS két módon jelöli. Az egyik egy Ksar Ghilane-ból rövid (70 km) csapás, a másik hosszabb, északról kerüli a Djebil nemzeti parkot. Ez egy elég fura nemzeti park. Van ugyanis a sivatag, homokkupacok és tevefű kombinációja. Majd egy drótkerítés, és egy tábla, hogy tilos egy csomó mindent. Ez a nemzeti park határa. A drótkerítés azonban a semmit választja el a semmitől, ugyanaz a táj előtte, utána, amíg a szem ellát. A drótkerítés szögesdrótból van, ezzel is mutatván, hogy ez komoly dolog.
A táblán felsoroltak egy rakás tiltott tevékenységet, melyeket azonban eléggé nehezünkre esne elkövetni. Kezdjük az elején: tilos a virágokat leszakítani. A virágokat? Mondom: homok + tevefű. Ez utóbbi valóban növény, de ennél hitványabbat elképzelni sem lehet, és ostobábbat sem, az egész arra jó, hogy dűnékbe gyűjtse a homokot, amibe aztán belefullad. Aztán tilos vadászni. Puskával. Részletezhetnék, hogy mely állatfajokra vonatkozik. Az lenne még érdekes, hogy pecázni szabad-e, mondjuk bálnára, mert annak legalább akkora esélye van itt, mint letépni egy szép virágot, miután kilőttünk egy rénszarvast. De igaz, minek is tennénk ilyet, mert a további tiltások közt szerepel, hogy nem verhetünk tábort, hogy a tábortűznél megsüssük. A tűzrakási tilalom a homokban különleges elővigyázatosságra utal, otthon ezzel az anyaggal oltanak, itt félnek, hogy meggyullad. Így ha tényleg tüzet akarnánk rakni, ahhoz az Európából idáig hozott bükkfahasábokat használhatnánk, mert itt nincs semmi éghető, de ilyen meg sajnos nincs nálunk. Egyetlen éghető cuccunk a Land Rover Discovery. Az egész teljesen elméleti, mert a szögesdrótkerítésen semmi élő át nem jut, se be, se ki.
Nos ezt a parkot kellene megkerüljük a hosszabb úton. A sivatag szakértőjeként úgy döntünk, hogy a negyedig lévő üzemanyaggal, és 3 deciliter vízkészlettel nekivágunk a rövidebb csapásnak. Segítségünkre van, hogy az elmúlt napokban egy egészen új navigációs tézissel gazdagítottuk a világot. A Higgs-bozonnál csak egy fokkal kevésbé komplikált jelenség neve: Reisz-sejtés. Ez nagyjából úgy írható le, hogy egy tér tetszőleges pontján elhelyezett kiindulóponttól választandó ideális útvonal a „talán arra”.
A Reisz-sejtés elvét túránk során számtalanszor alkalmaztuk. Sajnos Ádám, a feltaláló, elméleti ember lévén olyan gyakorlati apróságokra, mint a jobb és a bal irány megkülönböztetése nem fektet hangsúlyt. Pontosabban megkülönbözteti a balt a jobbtól, de az általánosan elfogadottól eltérően, meglehetősen szabadon értelmezve ezen irányok jelentését. Ez apróbb konfliktusok, és kevésbé apró eltévedések forrása, amelyek jó alkalmat adtak a Reisz-sejtés ismételt gyakorlati felhasználására. Ma ismét sűrűn alkalmazzuk. A választott nyom a Gps virtuális valóságában létezik csak, a való életben egymást követő dűnék során kéne átkelnünk. A „talán arra” javaslat tízedik alkalmazását követően megállunk pihenni. Ezt különösen indokolttá teszi, hogy egy dűne tetején elakadtunk a homokban, ismét tengelyig ásva magunkat. Dél van. Frissítő szellő lengedez és fújja a pofánkba a homokot, ahogy a földön fekve ásunk és próbáljuk megmenteni járművet és magunkat. 35 fok van árnyékban, persze árnyék nincs sehol. A három decis vízkészlet drasztikusan fogy.
Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy mindenki sárgulni fog az irigységtől, mikor megtalálják kiszáradt hulláinkat, hogy milyen szépen lebarnultak ezek a fiúk. Mégis marad egy kis vizünk, mire fél óra melóval sikerül akkora gödröt ásni a kocsi alatt és előtt, hogy elengedi a gépet a homok, így vége a pihenésnek, megyünk be a még durvább, magasabb és áthatolhatatlanabb dűnék közé. Közben rájövünk, hogy az itteni fehér homok, és a Ksar Ghilane-nál lévő vörös közül az utóbbi műút előbbihez képest. Folyik, süpped. Járhatatlan.
Kora délután három alak mászkál a vakítóan fehér homokkupacok között. Az autójuk az egyik dűne völgyében járó motorral vár. Néha visszamennek az autóhoz, egyikük beül, és nagy lendülettel áthajt a következő dűnesor völgyébe, miközben a másik kettő széles gesztusokkal irányítja. Aztán kezdődik az egész elölről. Találtunk egy palack vizet az egyik ülés alatt, ezt leszámítva a helyzet sokat romlott dél óta. Úgy döntünk, hogy ezúttal talán mégsem erre. Az előttünk tornyosuló homokkupacok vége nem látszik, a Gps szerint légvonalban még több mint húsz kilométer. Ehhez napok és egynél több palack víz kéne. Az az érzés is kissé zavaró, hogy mögöttünk is zárulnak a dűnék, egyre kisebb az esély, hogy ahol jöttünk, ott vissza is tudunk menni, ugyanis a dűnék általában egyik oldalról mászhatóak csak meg, a másik oldal meredek és puha, ott lezúg ugyan a kocsi, de azon visszamászni bajosan tud. Amúgy a tízperces nyomainkat is elmosta a szél a homokban, mintha sose jártunk volna ott. Egyetlen segítségünk a GPS, amiben szerencsére eddigi szokásunktól eltérően rögzítettük a nyomvonalat amin jöttünk. Így, ha nem is azon, de abban az irányban elindulunk visszafelé.
Két palack vizet és egy kör mentateát rendelünk a Café du Parkban. Innen vezet tovább a másik út a Mars táborba, az az út ami hosszabb, de mint mostanra nyilvánvaló mégis rövidebb. Elég macerás volt visszatalálni a dűnék közül, amikor elmeséljük a semmi közepén üzletet nyitó kávézósnak, hogy merre gondoltunk átmenni, elmosolyodik. Tán tevével, mormolja. Közben beáll a kocsink mellé egy olasz Land Rover Discovery. Az első amit látunk a miénken kívül, majd kisvártatva érkezik még három Disco, két Defender, meg még egy páran. Mind olaszok, összesen tíz autó. A Marsra tartanak, vezeti őket egy helyi arc saját terepjáróján és hajlandóak megengedni, hogy kövessük őket. Ebből az lesz, hogy a konvoj közepén haladva egyre előzgetjük őket, mert utáljuk a port, amit felvernek.
Az olaszok autói olyanok, mint a miénk. Leszámítva, hogy meg vannak emelve. Meg van rajtuk sznorkel, meg haspáncél. Igaz, a futóművük és a lengéscsillapítók, meg az egész felfüggesztés speciálisan terepre kialakított nagy teherbírású szerkezetek, meg van csörlő és komoly terepgumi az autóikon. De ezt leszámítva… Nem elég, hogy a mienk nincs megemelve, de mi kocsinknak ül a segge a telepakolt csomagtartó miatt, hárman ülünk benne, és a tető is inkább a helyiek stílusát idézi, mintsem az európaiak decens Thule boxait.
Ennek ellenére, pofátlan egyszerűséggel másszuk meg azokat a dűnéket, melyeken az olaszok megépített autói rendre fennakadnak. Valószínű, hogy a két hét előny a homokban ennyivel magabiztosabbá tett minket, mert amúgy minden arra mutat, hogy ahol nekik nem sikerült, ott a mi autónk meg se kéne próbálja. A kocsink fenekére szerelt vonóhorog egykedvűen szántja maga mögött a talajt, ahogy a dűnékre felkapaszkodva leér a földre. Nála csak Zoltánke az egykedvűbb, aki miközben az olaszok vezetési képességeik határát súrolva, izzadva küzdenek a dűnéken, egyik kezét az ablakon kilógatva, fél kézzel tekergeti a kormányt és cikázik a beragadt olaszok között.
Kedvesen sajnálkozva tekintget kifele, néha még azt is megengedi magának, hogy atyai mosollyal ingassa a fejét, hogy tudni illik, ejnye-bejnye hát nem elakadtatok ragazzi. Majd megáll és türelmesen bevárja a megtépázott társaságot, aki eredetileg minket hivatott felvezetni.
Lassan esteledik, és a digók még mindig tökölnek, ezért megköszönjük (grazie) majd elbúcsúzunk (arrivederci) tőlük. Amúgy is jót beszélgettünk. Szépen tudtak például olaszul. Mi is, mint a fenti két szóból is jól látható. Alkonyatra érünk a Marsra. Vörösen dereng minden, a két lapos tetejű szikla, amelyek uralják a tájat fenségesen hosszú árnyékot vetnek a dűnékre. A homok mindent körülvesz, a szél hullámosra rendezte a dűnék tetejét, az egész olyan, mint valami tenger, melynek hullámait vörösessárgára festették. A tábor egy fősátorból és két tucat kis sátorból áll, melyek egy tűzrakó köré vannak elszórva szabálytalanul.
A tűzrakó körül fonott székek és egy helyi alak, aki kedvesen üdvözöl minket. Ő itt a főnök, és készségesen biztosít minket, hogy bármivel szívesen kiszolgál. Ezt a magas labdát leütjük, hideg sört kérünk. A várt, na az nincs de hozok mentateát válasz elmarad, helyette az igényelt sörök számát illetően kér tőlünk tájékoztatást. Nos, ez több mint jó hír. Ádám először is elmagyarázza az úrnak, hogy vannak az olaszok, meg a spanyolok, meg a németek. Ezek gazdag országok, így számukra szinte mindegy mennyit fizetnek a sörért, mi magyarok viszont nagyon szeretjük a sört, de nekünk érdemes olcsóbb árat mondani. Az igen meggyőző érvek súlya alatt meghajolva diszkont árat kapunk. Mivel éhesek is vagyunk, kérünk kenyeret is.
A krapek előkap egy darab tésztát pizza formára gyúrja ott az orrunk előtt, majd egy bottal a homokba rakott tábortűz parazsát arrébb piszkálja. Ledobja nyers tésztát a megtisztított placcra a homokba, és visszahúzza rá a homokot meg a parazsat. Mire megisszuk a söröket kész a kenyér, kiszedi a homokból, kissé lekapargatja róla a szemetet és már ehetünk is. Biztos roszog egy kicsit, de a szánkban konstans található homok alapból serceg, szóval csak azt tudjuk, hogy a kenyér isteni finom. Egy kis maradék kolbásszal és sajttal és csemegeuborkával kísérjük, miközben lemegy a nap és feljön a telihold.
A holdfelkelte pazar látvány, a tábort keletről szegélyező tízemeletnyi magas dűne mögül bukkan elő az éjszakai égitest. Teljes szélcsend van, csak egy két spanyolt turista nyerítése zavarja meg a sivatagi csendet.
Mikor a spanyolok kifizetik a nekünk köszönhetően feláras söreiket és elmennek aludni, már éjfél körül jár az idő. Olyan világos van a telihold fényénél, hogy olvasni lehet. Áhítattal ülünk a néha-néha roppanó tűz mellett a homokon.
Nézzük a hold fényében kékre festett dűnéket és hallgatjuk azt a nyugalmat, amit ez a mesebeli hely csendje áraszt magából. Ezt az éjjelt a szabad ég alatt töltjük, a legtöbb csillagos szállodában, ahol ember fia megfordulhat.
