Január 30., Kayes – Bamako 620 km
Mivel Mauritániában terepen vagy nagyvárosban haladtunk, Szenegálban pedig a bőrünket mentettük, egy-két apróságtól eltekintve minden ajándékunk, melyet támogatóink és családtagjaink oly nagy gonddal válogattak össze, csomagtartónkban pihen. A mai nap során számos kis, a főútvonalaktól távol eső falvat kell hát felkeresnünk, bőszen bújjuk hát térképeinket a reggeli kávé mellett.
Az indulást követő egy órán belül elérjük hát Diakont, az úttól meglehetősen távol eső falvacskát, melynek lakói vályogvetésből élnek. Kis tévelygés a szavannán, átkelés az ingatag kőhídon, s elérjük a falu főterét. A falufőnök hamar az iskolához vezet minket ahol ismételten szembesülünk vele: Mali a Föld egyik legszegényebb állama. Míg a tanító büszkén vezet végig minket az iskolán, Anh Vu pillanatok alatt két csapatot szervez az érkezésünk izgalmára előtóduló gyerekek között, s hatalmas meccs veszi kezdetét.
A Gondwana Team jószolgálati nagykövete egy darabig maga is részt vesz a déli derbin, ám egy idő után a hőguta kerülgeti a negyvenöt fokos melegben, azért eztán a gyerekek vegzálására fordítja megmaradó energiáit. Míg István, Szaddam és Gino a tanítóval s falufőnökkel szortírozza az iskolaszereket, Anh Vu rituálisan letépi az egyik gyerekről a drogbás Chelsea mezt, s jó MU huligánként a porba hajítja.
Szerencsétlen kölyökre gondwanás pólót erőltet eztán, majd fényképeket készít a pityergő gyermekről.
Anh Vu újra beszáll a fociba, amit a gyereksereg hatalmas üdvrivalgással hálál meg. A tanító aztán összetereli a gyerekeket, hogy együtt köszönhessék meg az iskolaszereket, melyeknek bizony igen-igen híján voltak.
Látszik rajtuk, nagyon meg vannak hatódva. Nem is a csomagok értéke miatt, sokkal inkább azért, mert valaki vette a fáradságot, és a mezőn átverekedve magát felkereste eldugott kis falvukat. Anh Vu egy gyermek pattanásának nyomkodásával rongálja az emelkedett hangulatot, s szép lassan elindulunk. A gyerekek a mezőig kísérnek minket – mindenki boldog!
Másfél órával később Niagane falvát keressük fel: a szegény falvacska bizony remek hely az ajándékozásra. Itt még iskola sincs – igaz, írószerünk nem is maradt. A nagy szükséget látva úgy határozunk, hogy összes ajándékunkat itt adjuk át: ruhákat, élelmiszert, szerszámokat, ágyneműt, gyermekjátékokat. Szívszorító, hogy nem jut minden mindenkinek, s mindig lesz valaki, akinek a keze üres marad, de erre (amennyire lehet) megpróbáltunk felkészülni.
Vegyes érzésekkel hagyjuk el az integető falut, de azzal nyugtatjuk magunkat: nincs tökéletes hely, nincs tökéletes idő az efajta ajándékozásra. Az ajándékok biztosan jó helyre kerültek.
Mivel több falut már nem tudunk felkeresni, utunk hátralévő részében kényelmesen autózunk Bamakó felé. Pénzünk a szenegáli rendőröknek (hogy csuklottak ma!) hála nem maradt, így tartalék kannáinkból használjuk el az üzemanyagot. Sötétedés után érjük el a fővárost, s a bank- és szállásvadászat fárasztó játékába fogunk…
