A Mont Everetsztet csúcstámadni kedvelő hegymászók makacsságával ragaszkodunk hozzá, hogy a helyi lakosok által is csak legendaként nyilvántartott „ Lac Perdu”, azaz az elveszett Tó Néven futó természeti jelenséget felfedezzük. Ebben több tényező is akadályoz bennünket, ezek között első sorban említendő, hogy ez a képződmény, mint nevében is benne van, elveszett, azaz nincs meg. Na mármost, azt ugyan lehet tudni, hogy kábé merre, de az irányba mutató ujjak hegyénél már elkezdődnek a gyilkos homokdűnék, ahova meg mutatnak, ott Európa tűzép telepeinek ellátását a legközelebbi jégkorszakig ellátni képes mennyiségű homok van.
Mindezek mellett, mint a helyi öregek suttogják, többek már visszajöttek onnan, hogy hírét hozzák: igaz, valóban létezik. Ezen személyek azóta szerencsére az élmény hatására idegenvezetőként tesznek kísérletet arra, hogy más, kevésbé tapasztalt utazókat bevezessenek a titkos helyre. Ez a kísérlet akkor eredményes, ha nemcsak befelé, de kifelé is sikeres. Utóbbi érdekében érdemes utólag fizetni a baksist, de előre megalkudni, nem pedig a semmi közepén, lássuk be kellemetlen alkupozícióban megkockáztatni, hogy a túravezető megsértődik és faképnél hagy bennünket. Mivel ezen túrák kiindulópontja az általunk már jól ismert Ksar Ghilane-i oázis, egy általunk egyáltalán nem ismert útvonalon igyekszünk azt ismét megközelíteni. Erről többen próbálnak lebeszélni bennünket, azzal érvelnek, hogy egészségtelen a homokon átkelni egy szál autóval.
Sértő a feltételezés, hogy képességeinket ez meghaladja, de azért Douz-t elhagyva, melynek határában már kezdődik is a folyós homok, még veszünk egy kocka vizet, és teletankoljuk az autót. Így a hatótávolságunkat 800 km-re növeljük, pedig a napi tervezett táv csak 90 km. Tankolás közben a kutas kedvesen érdeklődik, merre szándékozunk menni, majd mikor megtudja az útirányt, a töltőpisztolyt addig nyomja, míg „a kismadár inni tud a töltőnyílásból”. Ehhez a fizikai törvényeit jól ismerő öreg róka módjára rázogatja a kasztnit, hogy a hátsó sarkokba is elérjen a nafta, mindaddig amíg a tanksapkát visszatekerve az kiszorítja a nyílásban útban lévő gázolaj mennyiséget. Nem elég hogy a kutas ráutaló magatartással és sajnálkozó tekintettel viszonozta a hírt, hogy hova indulunk, de közben még a kút melletti bodegasorból is előkerül Fülig Jimmy, aki foglalkozását tekintve sárgaangyal. A keselyűk eleganciájával lépdel felénk, majd tervezett útvonalunkat egy kis noteszba rögzíti, miközben úgy hümmög a bajsza alatt, mint a körzeti orvos, aki már jól tudja mi a diagnózis, csak még kíméletesen nem mondja. Végül a lordok házában is helytálló udvarias körmondatok keretében átadja névjegy kártyáját, mellyen nem kevesebbet állít, minthogy minden európait ő mentett meg a sivatagi szörnyhaláltól, és ehhez a névjegykártyára is rárajzolt, az oldalán lévő felíratok tanúsága szerint, mint a Salzkammerguti tűzoltó flotta része, hajdan szebb napokat is látott piros Unimogot használja. Megköszönjük a kedvességét, és némileg csorbult önbizalommal látunk neki az utunknak, mely a legkomiszabb homokdűnéken át vezet az Oázisig.
Douztól negyven kilométert teszünk meg gond nélkül, kicsit süllyed itt-ott, de azért járható, mígnem elérünk egy kávézóhoz. Azt gondoljuk ennél megalapozatlanabb helyet kávézó nyitására nehezen lehetne találni. Eme gondolatot a későbbiekben felül kell bíráljuk, de ezt majd később. A kávézó két közepesen járható csapás kereszteződésében van, belül egy kedélyes félszemű és másik szemére 8 dioptriás szemüveggel sem látó tulajjal. Miközben hajtogatjuk össze a térképet, már mi is rájöttünk, hogy kár volt megkérdezni, merre visz a csapás. Tulajdonképpen egész jól elmagyarázta, csak közben akkurátusan azt mutatta az ujjával, hogy merről kell kerülni Djerba szigetét, hogy leggyorsabban elérjük Tripolit. Néha elidőz egy jelentősebb, és érdekesebb pontnál, hogy kifejtse, miért érdemes arra figyelni, de nem zavarja, hogy eközben a körmével egy térképre rácsöppent kávéfoltról állítja, hogy kihagyhatatlan látványosság. A teákért 3-at fizetünk, mi úgy gondoljuk, hogy dínárt, és reméljük ő is úgy gondolja, nincs módjában ellenőrizni, hogy mit kapott, nekünk meg nincs kedvünk ezzel kapcsolatban vitát indítani. Az utunkat folytatva lassan elmarad a jól látható csapás, és egyre cudarabb homokdűnék állják utunkat. Van egy nyomvonal a Gps-ben, ezt követni azonban csak nehezen lehet, mert ahol tegnap öröm, s nyom repkedtek, mára halálhörgés, siralom, és csupasz dűne van helyettek. Magyarán egy biztos csak, ahol a dzsípíeszben rögzített nyom vezet, ott nincs semmi. A környékén kolbászolunk, kisebb nagyobb sikerrel. Erőfeszítéseink jutalma, hogy bíztatásként egyre értelmetlenebb helyekre lehelyezett kávézókba bukkanunk. Igaz ezek már inkább csak sátrak, de mindnek olyan neve van., mintha az Andrássy úton lennének. A választék elég egyértelmű, kávé, tea, víz, üdítő.
A világ leghülyébb helyen nyitott kávézója címet, viszont egyértelműen a Nagy Dűne Kávéház viszi. Ez egy sátorból és szőnyegekből összeállított menedék, melynek ajtajai ennek ellenére üvegezett alumínium portálok. Belül az egy fős személyzettel, aki talán a tulaj is egyben. Amire mérget lehet venni, az az hogy nem a sztrók fogja elvinni, vagy a stressz, a sok idióta vendég kiszolgálásától. Annyira laza a srác, hogy még arra se vette a fáradtságot, hogy ott nyisson kávézdát ahol a nyom vezet, hiszen ha így lenne, mi nem találtunk volna ide. Kérdésünkre, hogy sokan jönnek e, egy fél percbe telik a válasz, hogy, igen, ma például mi vagyunk az elsők. Nem látjuk szükségét megkérdezni, hogy tegnap mi volt.
Azonban tovább kutatván az üzleti modellben rejlő titkot, a grand opening időpontja felől érdeklődünk, de sajnos csak körülbelül tudjuk meg, hogy olyan 6 éve van itt. Lehet, hogy nem világos, az olvasó számára, de ez a kávézó nem fellelhető, ugyanis hátulról takarja a dűne, meg egyáltalán, minden értelmes emberi tartózkodásra alkalmas helytől minimum ötven kilométerre van, ráadásul az említett hely is egy másik kávézó. A beszélgetés valahogy elakad, így aztán továbbállunk. Mivel ez a srác elvileg lát, megkérdezzük merre, sajnos, nyugodtságának egyik mellékhatása, hogy nem idegesíti magát azon, hogy ott pusztulunk 200 méterre a friss teájától, így beleküld minket a legnagyobb dűnék közé, ami a környéken megtalálható, mondván, az se rosszabb, mint másutt, menjünk nyugodtan insallah… Vagy nyugodjunk? És békével… Így utólag nem egyértelmű, hogyan is fejezte ki magát. Mindenesetre virágokat sem szabad bántani a környéken...
Egyenesen bemegyünk a legrútabb, legcsúnyább, legvendégmarasztalóbb dűnesorba, amit egyféle irányból bizonyosan nem lehet átszelni, mégpedig abból, ahonnan mi érkeztünk. Mindezt akkor konstatáljuk, mikor szisztematikusan ássuk el magunkat, úgy, hogy se előre se hátra nem érdemes elindulni már. Végül kocsit is felteszi Ádám, mintegy a remek helyzet koronájaként, az egyik dűne tetejére, olyan kimért mértani pontossággal, hogy az első kerekek homokhegy túlsó, a hátsóak az innenső oldalán tűnnek el a folyós homokban.
A kocsi kicsit még billeg is a dűne élén mint a libikóka, de csak addig, míg a kardántengely és az egész alváz szépen meg nem ágyaz magának. Azzal ronthatnánk még a helyzetünket, hogy egy kis cementet dolgozunk alá, és természetesen ivóvízzel locsoljuk, hogy gyorsan kössön a beton. Kivételesen nincs nálunk hobbibeton, ezért elővesszük a lapátokat, hogy tulajdonképpen a kétemeletnyi homokot kilapátoljuk az autó alól.
Ez a vállalkozás a sziszifuszi munka iskolapéldája. Amit innen odateszel, az amonnan behullik. Ha fordítva csinálod, akkor fordítva. A szél eközben az arcunkba fújja vissza a nagy nehezen mégis arrébb lapátolt csekély mennyiséget.
Ádám már a sárga angyal névjegykártyáját nézegeti, és arról ábrándozik, hogy milyen szívesen felhívná, ha lenne térerő. Természetesen Douz városának határától fogva nincs, mert a tevék nem használják a 3G-t, sms-ezni, meg ördögien nehéz, ha az ember patával van megverve. A dombon a kocsi mellett ücsörögve dolgozgat mindenki, amit Gino odalapátol Ádám elé, az megy Zoltánkénak, aki ügyesen visszatolja Ginonak. Azért valamit a szél arrébb tesz közben, meg jelentős mennyiséget le is nyelünk belőle.
A sárgaangyal helyett két darab Land Cruiser tűnik fel, és annak ellenére, hogy rendkívül hanyag és elégedett képet erőltetünk arcunkra, felmérik, hogy ez a három hülye kissé sarokba szorult. Felénk kormányozzák a gépeket, amik hol felbukkannak a dűne tetején, hol eltűnnek a völgyeikben, míg odaérnek hozzánk. Az egyik burnuszos kiszáll, kötelet akaszt a vonóhorgunkra, lehúzza a kocsit a dombtetőről, leakasztja a kötelet, és távozik. A másik odajön egy percre, megfordul és húsz méterre onnan lévő dűnére mutat, hogy arra átjutunk. Többet nem látjuk őket. Ezúton is köszönjük a segítséget. A tipp jónak bizonyul, a csapáson elindulva fokozatosan megtaláljuk a keményebb és járható részeket és kijutunk a gyilkos szakaszról.
Kosz, homok, izzadság ez aztán az élvezet!
Az oázist innen még egy dűnesor választja el tőlünk, de ezt már ismerjük, így akkora arccal előzgetjük a tevéket, hogy egy életre megtanulják, hogyan kell jobb első ködlámpát dűnével autóról amputálni, hogy a magyarokat nem zavarja a vérző, elharapott nyelv, és már amúgy sem volt szükségünk a tetőről lerepült kempingszékre, mert mielőtt leesett kettétört.
Olyan magabiztosan megyünk be a mellékbejáraton, két pálma között az oázisba, és kanyarodunk be a fák alá, megszokott kempingplaccunkra, mint luxuskurva a Gresham büféjébe.
