Ahhoz hogy az elveszett tavat, a Lac Perdu-t (mely a sivatag közepén egy melegvizű forrás által táplált oda nem illő jelenség) elérhessük, fel kell béreljünk egy helyi túravezetőt. Tulajdonképpen ezzel magyarázható ismételt jelenlétünk a Ksar Ghilane oázisban, ugyanis korábbi távozásunk alkalmával megbeszéltük az egyik itteni komával, hogy elvisz minket, mi több a szükséges engedélyeket is beszerzi. Na az engedélyekkel kapcsolatban van egy érdekes története, az történt ugyanis, hogy úgy volt, hogy, de aztán mégse, minekutána, bár majdnem, de valójában nincs.

A fentieket lényegesen bővebben adja elő, és színesebben is, számtalan elem emlékeztet minket az 1001 éjszaka meséire, csak annak a végén nem kért anyu pénzt. Most abban a kellemetlen alkupozícióban vagyunk, hogy valamit ígértek nekünk, aminek a nem teljesítésért járó összegről alkudozunk. Kihasználva az erős napsütést, hülyére vesznek, arról nem beszélve, hogy a pár nappal ezelőtti árajánlattal szemben a túravezetés díja háromszorosára nőtt, és fejenként számítandó. Ilyen hiperinflációt a pengő óta nem látott a világ, jelezzük is az idegenvezetőnek, hogy valójában nem hisszük el, hogy létezik az a tó, vagyis, pont annyira valóságos, mint az engedélyek, melyeket nem szerzett be. Olyan pipák leszünk, hogy tévedésből az egyik mellettünk ácsorgó kis taknyost elszalasztjuk sörért. El is fut érte sajnos, ez azért aljas, mert nincs az oázisban sör, azon a rekeszen kívül, mely történetesen a mi kocsinkban lapul, de ezt meg elfelejtjük neki megmondani. Az alku a tóhoz való idegenvezetésről teljesen elakad. A helyiek taktikája az, hogy unott fejet vágnak, mintha nem ez lenne az egyetlen esély, hogy ezen a héten pénzt keressenek. Mi viszont azért vágunk unott fejet, mert tényleg unjuk. Ez a két fegyvernem egymást kioltani látszik.

Az biztos, hogy Afrikában, ha valamit nagyon akarsz, a legtöbb, amit tehetsz érte, hogy leszarod, máskülönben szagot fognak és megkopasztanak. Mértéket persze ebben is érdemes tartani, esetünkben, annyira élethűen csináljuk, hogy a túravezető már maga se hiszi, hogy ebből üzlet lesz és felpattan kvadjára, kicsit körözgetni. Ez a helyi gesztusok nyelvén azt jelenti, hogy jól elvan ő nélkülünk, is hisz ilyen menő kvadja van, illetve önmagát is reklámozza, hátha más turistacsoport szeme megakad a nyalka legényen. Innentől Zoltánke részéről lezárul az alku. A maga részéről az üzleti etikett ilyen fokú megsértése elfogadhatatlan, ráadásul nem képes megérteni, hogy a kretén idegenvezető, akinek semmi dolga nincs és esélye sincs arra, hogy rajtunk kívül valami balekot szerezzen, hogy lehet akkora marha, hogy visszautasítja az orra alá dörgölt száz eurónkat. Az idegenvezető láthatóan kissé szomorkás hangulatban körözget, és ötpercenként véletlenül elmegy a sátraink mellett. Ilyenkor Zoltánke, int neki, hogy gyere már ide, majd reménykedő krapektól bizalmas mosollyal az arcán megkérdezi, hogy „na mennyit kerestél koma, azóta hogy minket leráztál”. Máskor pedig azzal zaklatja, hogy egy öt euróssal kergeti, hogy szívesen adna neki kölcsön holnapig, mert látja, nem megy a bolt. A fickó szeme először csak mikor meglátja Zolit, majd a folyamatos pszichés terror alatt állandó tikkelésbe kezd. Az oázis teljes lakossága tudja, hogy ez még mindig egy keményre és hosszúra sikeredett áralku része, így megvetés helyett elismerő tekintetek és bíztató pillantások kísérik szemtelenkedéseinket.

Az ügylet akkor fut végleg zátonyra, mikor befut a táborba a Gabesban már megismert nyugdíjasklub 12 db Mercedes G osztály típusú luxusjárműből álló flottája. Itt ismét pátosszal és könnybe lábadt szemmel emlékeznénk meg egy pillanatra a német autóipar eme remekműve előtt, melyet sajnálatos módon boka felett végződő nadrágba tűrt ingbe bújtatott „Naplemente” otthonból eltávot kapott társaság hajt. Alig bírnak lemászni a megemelt szörnyekről, de becsületükre legyen mondva, nem az Auchan parkolóban teszik mindezt. A gond az, hogy jelenlétükkel az idegenvezetőnk abbéli reményei is visszatérnek, hogy valakit valahova elkísérhet a Zolin kívül is, aki épp pofátlan ajánlatott tett a kvadra, mondván, hogy annak, aki nem megy sehova nincs szüksége ilyen járműre.

Mivel számunkra a mesebeli elveszett tó végleg elveszett, új szórakozás után nézünk. Pihenőnapot adunk magunknak. Felmerülhet az olvasóban, hogy lassan tíz napja nem csinálunk semmit, így e fordulat nem lesz különösebben sokkoló, azonban elmúlt napokat olyan stresszmentesen töltöttük, hogy az alkudozás okozta izgalmat kifejezetten kellemetlennek érezzük, és ellensúlyozásképpen jogosnak gondoljuk visszavenni a tempót. Ennek keretében elhelyezzük testeinket az oázis termálvizes tavában, és a parton talált műanyag asztalt megfordítva a vízre bocsátjuk, amely így remek tutaj-tálca kombináció. Egész teherbíró, sör és a kávé jól elringatózik rajta, megkímélve bennünket italaink fárasztó vízszint felett tartásától. Később kiballagunk a naplementébe és a dűnék között vízipipázgatva igyekszünk beleolvadni a tájképbe. Az idillt csak a néha „véletlenül” arra kvadozó kis hobbit zavarja meg, amiből arra következtetünk, hogy árpolitikáját a nálunk nem elhanyagolható mértékben tehetősebb Mercedeses nyugdíjasklub sem ítélte elfogadhatónak. Zoltánke kimérten fordul utána, és kedvesen sörrel és sertéskolbásszal kínálja. A gonosz mosolyt a szája sarkában elmossa a lenyugvó nap derengő félhomálya.