Az éjszaka jól is telhetett volna, ha nem tűnnek fel gyanús fények a horizonton, melyek figyelése némiképp megkurtítja az alfa szakaszát relaxációnknak. Végül a fények tulajdonosai, feltehetően a mi fényeinktől hasonlóképp megrettenve eloltják lámpásaikat a horizonton. Ekkor a Fiskars baltát és egyéb nehéz tárgyakat kispárnaként fejünk alá helyezve nyugodni térünk sátrainkba, melyeket tekintettel a folyós homokra csak önnön súlyuk tart, meg a mienk és baltáinké. Utóbbi fontossága hajnali három fele kristályosodik ki, mikor arra ébredünk, hogy orkán szerű szél akarja csodaországba repíteni  lakjainkat. Úgy fúja a szél hogy a sátrak rudazata domborúból homorúvá lesz, ami azért zavaró kissé, főleg ha az ember a sátorban van. Ebben a szélben nincs éjjeli pisisszünet, mert a kérónak azonnal lába kél. Amúgy a sátorban pisilés sem elképzelhetetlen, hiszen a remek Quechua  AIR sátrak szellőzőrendszere vendéghívogató porszívóként működik, és nyeli be a homokot, azaz a kint és a bent között kezd elmosódni a határvonal.  Reggelre a szél nem hagy alább, így kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy mennyi homok van odabent. Képzelje el mindenki, hogy fel akar kelni, de ehhez fél kézzel tartania kell az őrülten csapkodó szobát amiben van. Skizofrén csigaként próbáljuk kifordítani magunkat, csak azért hogy aztán odakint percenként egy kiló homokot tüdőzzünk le. Zoltánke minderre fittyet hányva síkítva hagyja el éjjeli bázisát és ugrik az autóba, hogy a kontaktlencséje alá kéredzkedő homokszemektől mielőbb szabadulhasson. Üvöltő szélben szedjük össze tegnap éjjel még oly békés táborunk homokkal lepett romjait, értéktárgyaink amortizációs ideje megtizedelődik, ahogy minden mellé amit visszagyömöszölünk a csomagtartóba  megy ugyanannyi homok is.

A tegnapi nyom, amin érkeztünk már csak emlék. Elfújta a szél, így jobb híján előre megyünk. Egyre durvább a sivatag és kiszállni sem jó. Mégis muszáj, mert az utunkat állja egy 3 méter magas végtelen hosszú homokdűne. Gyalog keressük az átjárót rajta, nehogy elássuk magunkat a kocsival. Találunk egy csapást, ami azonban derékig homokkal van borítva. Zoltánke kezd megbuggyanni, mert váltig állítja, hogy arra kéne menni, és erről csak akkor tesz le, mikor Ádám az ellenkező irányba rámutat, hogy talán inkább az ott futó betonutat válaszuk a halálösvény helyett. Ebbeli elhatározásunkat erősen segíti, hogy az egyik félrerúgott kő alól sértődött skorpió indul meg felénk. Az aszfaltcsíkon ömlik keresztbe a homok, kísértetiesen hasonlít az utunk elején hóviharral borított M6-hoz.

A Ksar Ghilane oázis ma valóban menedékként szolgál és nemcsak turista látványosság a homoksivatag közepén húzódó pálmaliget. Lefogja a szelet, közepén természetes meleg vizű termálforrás medencéjében lehet fürdeni. Belegázolunk és itt vészeljük át a homokvihar hátralévő perceit. Ez sem kevésbé férfias cselekedet, hiszen a víz tetején úszó valamik, meg amúgy az egész olyan, hogy a palatinusz strand méltán büszke baci és gombafajai vert seregként oldalognának el  az itteni kollégák láttán. Kicsit bíztató, hogy a helyiek nem röhögnek közben, és később kiderül ez a víz jön a tábori zuhanyból is, és nem a Franciaországból importált Évian ásványvíz.  A nap hátralévő részében ki-ki a maga módján szórakozik, a kis Axel és Gino tetoválószalonosat játszanak és különböző ábrákat rajzolnak egymásra golyós tollal. Axel nem szeret ruhában lenni, így meztelen testét öt percen belül jakuzákat meghaladó mennyiségű firka takarja. Eközben Zoltánke élethalálharcot vív a pálinkás flaskával, döntetlen állásnál, Gino megsajnálja és odamegy segíteni. Ezalatt Ádám, maga se tudja milyen indíttatásból bemászik az autó alá egy csavarkulccsal, mintha a legcsekélyebb fogalma volna arról, hogy mi található ott. Óriási lelkesedéssel húz meg csavarokat, vagy lazítja ki őket, nem lehet tudni. Jakob Ádám szakadt nadrágját varrogatja, Eme idilli kép hátterében tevék és a mellékhelyiségtől megrettent német turisták haladnak el a homokdűnék irányába, ki-ki a maga dolgára.