Ezt az éjszakát mindhárman ugyanazzal a nővel töltöttük, az anyatermészettel, aki reggelre kicsit féltékeny is lett a ménage á trois, azaz pontosabban á quatre-ra és némi bizonytalan szellővel adta értésünkre, hogy ideje felkelni. Az anyatermészet reggel nem hoz ágyba kávét, helyette a fekhelyed körüli dolgokat igyekszik szabadon lévő testnyílásaidba beszuszmákolni.
Itt a sivatagban a reggeli toilette meglehetősen leegyszerűsítve zajlik. Elsőként kinyitod a szemed, majd megdörgölöd, mert tegnap este mikor teljes szélcsendben lefeküdtél még nem gondoltad, hogy az uralkodó szélirány felé arccal sikerült elhelyezkedned. Kitörlöd a szemedből a homokot, ha kontaktlencséd van ezt érdemes alaposan csinálni és utána jól leporolni a kezedet mielőtt beteszed az aznapit. A fogmosás ciklusa napi háromról, háromnaponként esetlegre változik, a ma reggeli szájhigiéniát egy hegyes köpéssel rendezettnek tekintjük. Ez természetesen az éjjel benyelt és garat környékén tanyát vert homoktól való megszabadulásra tett kísérlet is egyben. Ezután felvesszük a bakancsot, vagy cipőt, ízlés dolga. Végülis mindegy, mert az egyik állandóan kicsit büdös, a másik meg a levétel pillanatára tartogatja a keveréket, melyhez képest az Yperne-i gáztámadás Ambi Pur légfrissítő volt. Más gondunk reggel nincs, fésülködni minek, két hete belekötött a finom por a fejbőrünkbe, így abban a két héttel ezelőtti állapotban, akár egy pillanatkép, rögzítve a sérónkat. A fürdés ugye fel sem merül. A tábori mosdó egyébként egy pléh lavór, mely kis asztalkán áll az egyik homokkupacon és fölé van lógatva egy teáskanna, amin, mint valami szamováron, van egy csap. Persze ha megnyitod nem történik semmi, mert nincs benne víz. Ha meg töltesz bele drága ivóvíz készletedből, akkor meg hülye vagy. Mi nem vagyunk hülyék. Összeszedjük a derékaljainkat és berakjuk a kocsiba. Ilyen gyorsan még sose készültünk el.
Ezért még egy kávéfőzést megengedünk magunknak. Kevés luxuscikkek egyike melyet magunkkal hoztunk az olasz szemes kávé és a nádmelaszos cukor. A kávét kis kézi malmon daráljuk. Majd kotyogós kávéfőzőn lefőzzük. A tábor többi lakója még alszik, vagyis aludna. A fenti folyamat a viszonylag rosszul hangszigetelő sátrak ponyváján át a következőképpen hangzik: Elsőként érkezik a kocsi csomagtartójából Ádámra ömlő lapátok, kempingszékek fémes zaja, mikor a csomagok alatt lévő dobozt igyekszik kierőszakolni. Ezt ízes magyar nyelű káromkodás kíséri. Majd a műanyag dobozból előkerül a kávés szett. A szemeskávét a kis kézi malomba kell betölteni, hogy kevés vesszen kárba, a doboz fölött. Így a melléhulló kávészemek (ez nagyságrendileg a nem melléhullók számának tízszerese) finom dobpergésként zúdulnak a doboztetőre. Ekkor Zoltánke és Gino is idejét látja közbelépni. Na nem a csendháborítás, hanem a pazarlás miatt, és nem a szúrós szemmel nézést, mint hangtalan eszközt választják, így a szendergő táborlakók újabb és egyre cifrább káromkodásokat tanulnak, immáron - az agykontroll szerint egyébként erre rendkívül alkalmas - féléber állapotban. A következő hangeffekt a kis kézi malmunk szolid kis mormolása, melyet a homokkal keveredett pörkölt szemes kávé porrá aprítása közben kiad. Egy csúnya, akadozó, de soha szuszból ki nem fogyó hörghurutos haláltusájának hangja ez, mely kellemesen keveredik a hajnali szahara csendjébe. A krhkrkhhrkkkrtt-krh-krh után, a következő dolog nem hang, hanem az üdítő pörkölt szőr szaga, mert Ádám már megint hamarabb nyitotta meg kempingfőző gázcsapját és mire a láng odaért a felgyülemlett gáz könyékig felperzselte az amúgy ezt megelőzően még jelentősebb szőrzettel borított alkarját. Nyílván egy kis káromkodás ismét elhangzik, mintegy ismétlésképpen a reggeli magyar nyelvleckéhez. A kis kotyogós kávéfőző gyakorlatilag a kávéfőzők agóniájának összes hangját produkálja, ahogy a gyenge láng felett csigalassan lefő a kávé. Így sziszeg, fúj, szörcsög, rotyog, hörög, majd prüszköl. A legközelebbi sátorból előkászálódó, arckifejezéséből ítélve nem épp kedvesen jó reggelt kívánni érkező német srácnak a kezébe harsány Bonjour kiáltással belenyomunk egy gőzölgő lavazzát. Így a konfliktust kezeljük, de csak három adag kávénk maradt, azaz azt gyorsan meg kell innunk és elhúzni a csíkot, mielőtt a többi dühös táborlakó is megjön, hogy a közben magyarul kivallóan elsajátított káromkodások közepette elégtételt vegyen rajtunk.
A mai nap az utolsó szaharai napunk, igazából arról szól, hogy feljussunk minél északabbra. A hajónk Tuniszból indul, két nap múlva, de azt már megtanultuk Afrikában, hogy ennyi ráhagyást mindig kell hagyni. A mai uticél, az ötszáz kilométerre lévő El Jem. Azért El Jem, mert itt található a római kor egyik legnagyobb, a Kolosszeummal is vetekedő amfiteátruma.
Ez leginkább Zoltánkét érdekli. Eddig háromszor mentünk el a település mellett és mindannyiszor le lett szavazva, hogy megálljunk. Ez alkalommal azonban mint napi végcélt határozzuk meg. Ádám közepesen lelkes az ötlet miatt, mert 7 éves korában egyszer már járt ott. Ez persze nem lenne gond, de gyermekkora legjelentősebb nyaklevese fűződik a kulturális látványossághoz, miután a szülei három és fél órán át keresték őt a porond alatti kazamaták labirintusában és ezen konzervatív módon fejezték ki viszontlátás feletti örömüket.
Ahogy befele jöttünk a homokon át, úgy megyünk ki is. Dűnéket mászunk meg, de most a nyomot jól megjegyeztük és így, mint jancsi és juliska követjük a Gps-ben rögzített utunkat.
Délután kettőre érjük el az aszfaltot Douz-nál. Tankolunk, felfújjuk a gumikat és nekivágunk az északra vezető útnak. Lehetne unalmas is, de a közlekedési morál miatt unatkozni egyáltalán nincs módunk. Ha nem lennénk részesei a főútvonalon uralkodó káosznak még szórakoztatna is minket, ahogyan orosz rulettet játszanak a helyiek az autóikkal. A bukkanó előtt kiválóan lehet előzni, hiszen nem jönnek szembe. Ugye. Ja… Mégis jönnek. Insallah. Az előbb még nem látszott, mert itt volt az a bukkanó, és valószínűleg attól. Sebaj, van itt hely az előzött kamion, a szembejövő autó és az út szélén kacsázó mopedes között. Jújj, hát nem bekanyarodott a moped közben balra… Na, akkor dudáljunk, az mindig segít. Ennek ellenére nincs baleset, pedig az út nagy részén sziszegve és nyakunkat ösztönösen behúzva figyeljük a hajmeresztő mutatványokat. Az egyik kedvencünk a jókedvű öngyilkos mopedes. Vele már naplemente után találkozunk. Igen, találkozunk vele anélkül, hogy látnánk, mert teljesen kivilágítatlanul halad az főúton teljes sebességgel. A gond ott van, hogy a járgánya esetében ez 40 km/óra, miközben mi százzal érkezünk. Semmilyen erőfeszítést nem tesz, hogy látassa magát, még a ruhája is fekete. Megússza, mert elsuhanunk mellette. Pár perccel később lehúzódunk pisilni. Egyszer csak halljuk brrrrrrrrr, elmegy mellettünk. Semmit nem látunk belőle. A következő tíz percben óvatosan osonunk előre a kocsival, és pásztázzuk az utat, hogy hol van ez a marha, nehogy elüssük. Nem látjuk többet, de nem tudjuk hogy ez neki jó vagy rossz hír, megérkezett, vagy ez ma nem jött össze.
Teljes sötétségben érünk El Jem-be. Két utca vezet át a településen, mi azt választjuk, amelyiken nincs amfiteátrum. Mindezt Zoltánke teljes nyugalommal veszi tudomásul, mintha sose érdekelte volna.
Az éjszakát Mahdiában töltjük El Djem-től 40 km-re. Ez a tengerparti település a kis medinájával eltér a megszokott tengerparti szállodasortól, ezért választjuk. A medina egyetlen hibája, mint minden sikátoré, hogy autóval nem járható, így a L.Planet útikönyvben kinézett szálloda se elölről, se oldalról se hátulról nem megközelíthető. Gyalog is mókás, ahogy egyre szűkebb és szagosabb utcákon kanyarogva érjük el a bejáratot. Már csak a tisztesség kedvéért kérdezzük meg, hogy kocsival hova állhatunk, mert sok benne a csomag és a tető is tele van pakolva. A recepciós rendkívül segítőkészen javasolja, hogy van egy bank a sarkon, odáig lehet kocsival menni, álljunk be elé. Megköszönjük és nekiállunk másik helyet keresni. Végül a parton találunk egy szállót, aminek van udvara. Hárman, reggelivel 22 eurót kell majd fizessünk. Teával is megvendégelnek minket mielőtt eldugítanánk a fürdőszoba lefolyóját a harminc kiló homokkal amit a napok óta vizet nem látott testünkről lemosunk.
