Nouakchott előtt kicsit benézünk a nemzeti parkba. Marasztaló hely – maradunk.

Hajnal fél tízkor kiosztjuk a kenőpénzeket, és minden rendben. Nyilván nem véletlenül fogyott ki az a bizonyos nyomtatvány, helyi viszonylatban elég jelentős pénzt hagytunk itt. Igaz, minden kívánságunkat teljesítették és szemet hunytak a szemet hugyni való dolgok felett; csomagjainkat sem vizsgálták át, így minden probléma nélkül folytathatjuk utunkat.

Kicsit érdeklődünk a biztonsági helyzetről, de sem a hatóság, sem a turisták (franciák, belgák, kanadaiak) nem tudnak olyan veszélyről, ami a szokásosnál nagyobb figyelmet indokolna. Így aztán mindenki neki vág az útnak, csecsemővel, kutyával, nagymamával.

Az utolsó, sorrendben hatodik sorompónál elajándékozunk egy futball labdát, s menten óriási mérkőzés kerekedik. Sajnos a katonák acélbetétes bakancsban nyomják, s különösebben nem kerülik a testi kontaktust, így Gino, aki saját megítélése szerint ehhez már meglehetősen öreg, lebiceg a pályáról. Mármint a sorompó előtti területről, melyen a parti zajlik, s amely parti teljesen leállítja a Marokkó felé irányuló határforgalmat. A hisztit követően freestyle következik, mely során Anh Vu öt percen belül háromszor bőrözi fel a határparancsnokot, így jobbnak látjuk indulni. Anh Vut elég nehezen sikerül elrángatni az egykori dicsőségére emlékeztető helyszínről.

Átlépünk hát Mauritániába, s nagy rössel indulunk a főváros felé. A csúnya Marokkóiak minden sarkon mértek, ám itt ettől nem tartunk, így bátran nyomjuk a pedált a hepehupás úton, melyet a sivatag jobbról is, balról is újra meg újra megpróbál birtokba venni. Értelemszerűen merül fel a kérdés, bemenjünk-e a Parc National du Banc d'Arguin –ba. Minthogy a teljes út talán legszebb, legizgalmasabb szakaszáról van szó, szándékunk nyilvánvaló, ám szinte alig látunk a homokvihartól, ami a tizenöt méter magas dűnék között nyilvánvalóan életveszélyes. Mire azonban harminc kilométer elteltével elérjük a park bejáratát, kitisztul az idő. A fantasztikus dűnéiről, hamisítatlan szaharai jellegéről, meseszép tengerpartján élő elképesztő élővilágáról híres park tárt karokkal fogad minket. Már amennyire a Szahara tárt karokkal fogad bárkit is, ugyeh… Nagy bátran nekivágunk hát a terepnek, s a parkőrtől kapott, GPS koordinátákat is tartalmazó térkép birtokában igen magabiztosan úgy döntünk, hogy a százegynéhány kilométeres szakaszra eső hatvan koordinátából csak minden negyediket-ötödiket pötyögünk be a gépbe. A Rammstein épp most zendítene rá második nótájára, mikor Szaddam – pár koordinátát nagyvonalúan kihagyva – a dűnék tetejére navigálja az utasításokat elképedve követő Ginot. A Mitsubishi átrepül a buckán, s kis híján átpördül az orrán. A biztonsági övön lógó Gino megereszt egy gyors vészjelzést, így a szorosan nyomon lévő Toyota megáll, nem száll bele a felvezető kocsiba, ellenben tökig süllyed a homokban.

Csend.

Hm.

Veletek mi van? Lógunk a biztonsági övön, légzsák nem nyílt ki – veletek? Kardánig süllyedtünk a homokba, s István tovább égeti a gumikat! Klassz. Érett és tapasztalt ralipilóták lévén végül úrra leszünk a helyzeten: a váltó mellett lévő mások botot tologatjuk, kigyúlnak valami fények a műszerfalon, és a Pajero minden további nélkül kikecmereg a homokból. Odaát István és Anh Vu a rezignáltan ássa a Toyotát, s miután Gino átmászott a dűnén a két kéményseprőjárdával a hóna alatt, megpróbálják kiszedni a kocsit. Szenvtelenségük diszkomfort érzésbe megy át, mikor az elindulást követő öt méteren belül újra elsüllyednek, s aztán ugyanez még egyszer. Odaátról eltűnt a Mitsubishi, Szaddam ugyanis önálló akcióba kezdett, s nekiáll megkerülni a végeláthatatlan széles dombot. Ez egyedül, koordináták és navigátor nélkül elég bátor vállalkozás; ha figyelembe vesszük, hogy a két autó kb. száz méteren belül éri el egymást a rádión, akár meggondolatlanságnak is nevezhetnénk. Vele van az erő, de a másik háromnál a kulacs. Mire Gambiát is érintve megérkezik Szaddam, három szorgos társa végleg kiszabadítja a jobbkormányost. Akár indulhatnánk is, de Szaddam nem tud elindulni a Pajeroval, így aztán újra ásunk. Már éget a nap, lassan dél, de még öt kilométert nem tettünk meg; igaz, fogytunk fejenként egy kilot.

Oké, mégis beütjük a koordinátákat. Mivel így van megadva a lapon, s GPS-ünk csak úgy ért, elég komplikált és időigényes a művelet; számítógépeink teljes kapacitására szükségünk van az egyszerű átváltáshoz.

Megvan, oké, István felkölti Anh Vut, s nekivágunk újra. Nem részletezzük – lenyűgöző ám nagyon nehéz terep, bizony nem kezdőknek való. Az etap felénél már-már belejövünk, mikor a Toyota kezd besokallni. Melegszik a víz, melegszik a váltóolaj. Sajnos a buta automata váltó nem igazán érzi a ritmust, s össze-vissza vált, az egekben tartva majd mélyre ejtve a fordulatszámot. Pont a harminccentis, süppedő homokban, a létező legmesszebb minden emberi településtől. Istvánék megállnak, persze lejtőn felfelé, így a Toyota elsüllyed, ásunk. Megyünk tovább, a Toyota vize és olaja forr, megállunk, hűtünk, a Toyotát ásni kell. Elindul, felforr, megáll, elsüllyed. Mivel a két autó közt két-háromszáz méter távolság van, összesen vagy másfél kilométert teszünk meg a vasakkal, oda, vissza, oda. A sokadik után Szaddam megunja, a s hegynek felfelé kezd visszatolatni, hogy kihúzza a Toyotát. Erre persze már a Pajero is elsüllyed – a homokvas odaát, az egy szem lapát eltörik…  Tikkasztó. Ásunk, ásunk, de már hangos szó nélkül, s egyáltalán, némán. Kiássuk mindkettőt, haladunk, a Toyota felforr, megállunk. Anh Vu leállítja a motort, ami aztán többet nem is indul. A semmi közepén, 360 fokban csak homokdűnék. Mivel autószerelési tudományunk az ablakmosó folyadék utántöltésében, olajszint mérésben és ingerült indítózásban merül ki, kezdünk picit nyugtalanná válni. Kétségbeesésünkben előtúrunk egy bikakábelt meg a hozzá tartozó papírfecnit, s megbikázzuk a kocsit. Meg se nyekken. Anh Vu elkezdi átpakolni a Toyotában lévő cuccokat a Mitsubishibe: úgy fest, egy kocsival megyünk tovább, s a büszke matricák magalázó eltávolítását követően ott hagyjuk roncsnak a kis pirosat. István imádkozik, Gino a Földanyát simogatja és kérleli, Szaddam szentségel. Utóbbi tesz még egy erőtlen próbát: előveszi a tavalyi blogunkat, s kitúrja, Pörnyeszi Sárgaangyal Gábor anno miként hozta vissza a klinikai halálból az akkori Hiluxot. Előkerül a csodálatos spray, kicsavarunk valamit, szabaddá teszünk egy valamiféle csövet, és jól telenyomjuk az illatósítóval. István és Anh Vu már veszekednek a helyen új autójukban, mikor a Toyota elképesztő módon beindul! Hű, van ám éljenzés! AV éled elsőként: arra bíztatja Istvánt, hogy kapcsolja le a motort, nehogy felmelegedjen. Előbb hűl meg ereinkben a vér, hogy István megteszi, mintsem leesne a tantusz: tréfál a kis mókamester!

Egy szó, mint száz, elindulunk, s mivel utunk innentől már csak lefelé visz, a Toyota kibírja, míg elérjük a tengerparti zónát, ahol a homok már nedves, s kevéssé süpped. Hullafáradtan toljuk le az utolsó negyven kilométert, bár ezúttal már nincs gond. Elérjük a park kijáratát, ahol a közvetlen terrorveszélyről mit sem sejtő franciák, hollandok és lengyelek kíváncsi pillantásaitól övezve kiesünk autóinkból. Jön a helyi ember, s megvigasztal minket: pár napja az utat egy 205-ös Peugeot-val átszelő francia antropológus professzor is elfáradt kissé, midőn a mi szintidőnk fele alatt megtette a távot. Zsír. Emberünk megmutatja a kempinget („Arra!”), amit tíz perc alatt el is érünk. Ott tábort verünk, Anh Vu villámgyorsan összeüt valamit, s kanállal a szánkban alszunk el…