A tegnapi küzdelem után, Toyotánk újraélesztése felett érzett határtalan örömünkben a mai nap (tényleg) pihenőnapot engedélyezünk magunkak.b

Reggel viszonylag gyorsan, két-két és fél óra alatt összekapjunk magunkat, hisz a Nouakchott felé vezető utat csak a tengerparton át érhetjük el, amely csak apálykor, naponta kétszer hat órán át járható. Ebből az esti szakasz nyilván kiesik, így eléggé szorít bennünket az idő. Annál is inkább, mert elgondolásunk sincs róla, mikor is lenne ez a bizonyos időszak. Érthető hát az eszeveszett kapkodás.

Szerencsénkre pont arra autózik egy rezidens, aki turistacsoportot visz ki a parkból. Felajánlja szolgáltatait, s révkalauzként vezet fel minket. Kiderül, pont most kezdődik az apály, így az időzítés tökéletes! Hosszú percekig fegyelmezetten követjük jótevőnket, mígnem kiérünk a tengerpartra, s kezdetét veszi a fieszta!

Elbeszélésünkkel ellentétben mindent elmondanak fotóink s videónk; annyit azonban mégis: a bal oldalt tornyosuló aranysárga homokdűnék s a jobb kéz felől elterülő mélykék óceán lenyűgöző látványt nyújt! Alig tudunk betelni a látvánnyal, leeresztett ablakokkal száguldunk, kurjongatunk, sikonyálunk; s mindezt nem vagyunk restek részletesen megörökíteni. Majd egy órán át tart a száguldás: tengerbe be, homokdombra fel. Emberünk, kire már szinte nem is emlékszünk, lelkiismeretesen megvár minket a sokadik halászfalu határában, s készségesen megmutatja nekünk a főútra vezető csapást, miközben sűrűn csóválja fejét a csuromvizes kocsik láttán. A sós víz elektronikus berendezésekre gyakorolt hatásáról említene pár szót, de már csak széles mosolyunkat s integető karjainkat látja.

Az autópálya-szerű valamin egy fertály óra alatt elérjük Nouakchottot, s rövid úton megtaláljuk jól ismert szállónkat az orosz és tunéziai követség tőszomszédságában. Régi ismerősként köszöntenek bennünket, s már vezetnek is a tágas szobákba. A nap hátralévő részében lemosatjuk a kocsikat. Erről annyit, hogy a Nouakchott teljes lakossága 900.000 fő, ebből fele autót mosat, másik fele autómosásból él. A városi utcák szövete időnként felszakad, az aszfalt megszűnik, és a így felszabaduló homokos placcon strichelnek a kocsimosó srácok. Felelősségteljes, komoly munka az övék, a legféltettebb kincset az autót illetik kezeikkel, ez egyértelműen bizalmi állás.  Egymás közt azonban nincs bizalom, ölre menő harc folyik a kuncsaftért, mire leállítjuk a motort fürtökben lógnak a kocsin a szivacsos alakok. A tarifa 500 ougiya, ami kb 1 euro 30 cent, mindegy a méret és a kosz mennyisége is. Ennek mi különösen örülünk, hiszen autóink nagyok, a rajta lévő mocsoknak pedig már geológiailag értékelhető rétegei vannak. Utolsóként a tengerparti autózás során rászáradt só kötött oda olyan keménységben mint a smirglipapír. Csúnya meló, kopik a szivacs, fogy a víz. És mi szigorúak vagyunk. A kereket három alkalommal töröltetjük újra, vakartatjuk ki belőle a homokos iszapot. Lemegy a nap, mire elkészül a két autó, csillog villog a lemenő nap fényében magunk is megéhezünk a nagy munka láttán.

Ízletes instant vacsorát ütünk össze a társalgóban, majd megvágjuk filmjeinket s bevetjük magunkat az internet kávézóba. Este már semmi extra nem történik, ha csak annyi nem, hogy a csapat két tagja váratlanul lezuhanyzik.