2010 január 27.   Nouakchott – Rosso

Ha a megbeszéltek szerinti hét óra nulla perckor nem is, de nyolc-fél kilenc magasságában István kivételével mind elhagyjuk a szobát. Ő csapattársai ébredési szokásaiból mit sem okulva ma ismét időben kel. A reggeli neszeken és zörejeket a Toyotáról hozott rossz hírekkel tetézi. Él a gyanúperrel, hogy a Hilux nem indul, nincs ugyanis motorhang. Ennek okát nem részletezi, de nyilvánvaló, hogy vagy az akksi hunyt el, vagy sokkal nagyobb a baj… Utóbbi kezelhetetlen helyzetet idézne elő, így egyhangúlag megszavazzuk az akku problémát.

Kéne tehát egy akksi; a szálló szolgálatkész személyzetének egy tagja be is csüccsen Szaddam mellé, hogy együtt hajtsanak fel egy rátermett szakembert. Hamar találnak is valakit, aki bár nem a legfényesebb üzleti negyedben bérel üzletet, (sőt, valójában nincs is üzlete) magát teljes meggyőződéssel szerelőnek vallja. Jó, szerszámai nincsenek, akkuja viszont van, melyet el is hoz magával. Szaddam idegpályáit teljesen eltömíti a gépjárművezetés és az utastárssal való kedélyes beszélgetés generálta adatforgalom, így óhatatlanul elkerüli figyelmét a mauritán főváros egyetlen üzemelő behajtani tilos táblája. A szembejővők integetnek neki, ő a pillanatnyi csendet kihasználva visszainteget. Az akkumulátor természetesen minden további nélkül célba ér, és az autó elindul.

Ismét a hotel előtti parkolóra marad az útiterv megbeszélése. Jó lenne a 800 km-re fekvő Ayoune városáig sötétedés (értsd: a mumusok, vérfarkasok, vámpírok vadászideje) előtt eljutnunk.  Noha pont annyi mumussal találkoztunk utunk során, mint télapóval, igyekszünk napnyugta előtt célba érni. A mauritán éjszaka is olyan ugyanis, mint bármely másik, ti. sötét. Ez pedig erősen csökkenti a táj élvezeti értékét, és növeli a közlekedésbiztonsági kockázatot. Arra az esetre, ha kicsúsznánk az időből, kézenfekvőnek látszik Iszmail, az öreg döglöttkecske-árus alegi sátrának felkeresése – oda biztosan elérünk napnyugta előtt.

A terv jó, de a terrortámadásairól méltán híres Aleg ill. Ayoune felkeresése meglehetősen kommersz elképzelés, így az eddigi izgalmakkal meglehetősen elégedetlen István vétót emel a tervvel szemben. Hiába tekergetjük a térképet, erre víz, arra homok. A Toyotát nem merjük újra terepre vinni, az előbbi lehetőség pedig értelemszerűen kiesik: az arra lévő országokba nincs vízumunk. Ginonak eszébe ötlik, hogy a Gondwana Kft.-t megelőző munkahelyén volt főnöke sokat mesélt a gamba táj szépségéről s a gambák vendégszeretetéről. Felveti hát: keressük fel Gambiát – az is van olyan hely, mint Benin. Az elképzelés Szaddamnak is tetszik: az út ugyanis Szenegálon, Dakaron keresztül vezet.

Az elgondolás már csaknem teljes támogatást nyer, mikor István akadékoskodni kezd: oda is vízum kell. Sebaj, megoldjuk! Pifu azonban egy gyors telefonhívást követően hamar kedvünket szegi. Barátaink, kik szintén Bamakoba tartanak, csúnyán visszapattantak: a Szenegál folyón átkompoltak, ám vízum híján nem engedték be őket az országba. Apró keserűség, hogy Mauritániába meg nem engedték őket vissza, hisz az a vízum egyszeri belépésre jogosít. Félezer euró tizenvalahány óra alatt aztán megoldotta a helyzetet, ám mi ezt inkább elkerülnénk, így felkeressük a szenegáli követséget. A lengyel ismerőseinktől származó hírek sajnos igaznak bizonyulnak: a vízum két munkanap alatt készül el, ám ma sajnos nincs félfogadás. Ők is holnap kapják készhez, ha igaz…

Szaddam teljes erőből dörömböl tehát a követség zárt vaskapjáun, míg Gino megpróbálja megcsapolni a külképviselet wifijét. Szaddam hatol be előbb a rendszerbe, s Istvánnal az oldalán menten kéreti a Nagykövet Urat. A gárdisták a puskatust lóbálva adják értésükre, hogy azon kívül, hogy nincs fogadónap, még ebédidő is van. Falattal a szájában találjuk a követség vízumügyekkel megbízott alkalmazottját, aki heves tiltakozásba kezd, és vázolja a menetrend hivatalos módját illetve határidejét. Türelmesen meghallgatjuk a hölgyet, Szaddam az adminisztráció ördögi köreit illető élénk érdeklődésünkről biztosítja a referens kisasszonyt; ám mégis, a vízumot egy órán belül szeretnénk kézhez kapni. Sziklaszilárd szándékunk meghajlítja az ügyintéző hölgy akaratát, aki, tíz perc után áttessékel bennünket a Konzul Úrhoz. A Konzul Úr meghallgatja beosztottja beszámolóját a makacs idegenekről, majd a fölös időhúzástól és kölcsönös 9degtépéstől magát megkímélni igyekezvén töredelmes vallomást tesz: valójában létezik egytitkos eljárás a vízum azonnali megszerzését illetően, ehhez azonban magához a Nagykövet Úrhoz kell folyamodnunk! Mivel ábrázatunkon továbbra is a mi-sem-természetesebb arckifejezést véli felfedezni, zavarában további titkokat fecseg ki: levelet kell írnunk Őexellenciájának, melyben részletesen ki kell fejtsük szorult helyzetünk okait és az annak alátámasztására szolgáló bizonyítékokat. Hogyne, nyílván, hogyan másként… Segélykérőn nézünk az avatott Anh Vura, aki gyors, határozott és igen pontos utasításokat adva vezényli le az akciót. A közeli cyberben István és Gino szkennel, fénymásol; Szaddam levelet költ egy árnyékos padon, s az eredmény: nem egészen húsz perc után kész az akta, mely csupa igazságokon alapulva támasztja alá a Nagykövet Úr rendkívüli eljárásának szükségességét! Öt perc és Szaddam ismét a konzul szobájában van az iratokkal, aki immár valóban kénytelen a nagykövethez indulni halasztást nem tűrő ügyünkkel. Egy óra türelmet kér tőlünk – ez alatt leteszteljük, milyen is a tunéziai teve, ha megesszük ebédre. Tele hassal kapjuk hát kézhez friss szenegáli vízumainkat, még nedves a pecsét. 48 óra? Fogadónap?? Afrika??!!

A város határában nyájasan integetünk a most érkező bamakósoknak, s dél felé vesszük az irányt. Különösebb izgalmak nélkül érjük el Rossot, ám hiába vagyunk egy kilométeren belül, nincs meg a hely! Megkerül aztán persze: fényárban úszó metropolisz helyett azonban egy félelmetes hangulatú porfészket találunk. A határváros egysávos, poros útján autók, kamionok, tevék, kutyák, katonai dzsipek, burnuszos útonállók igyekeznek ismeretlen, de minden bizonnyal kétes céljuk felé. Nem tudunk olyan gyorsan haladni, hogy a kegyeinkért harcoló s a kéretlen útmutatásért cserébe mesés hasznot remélő helyi idegenvezető gazembereket megakadályozzuk abban, hogy felkapaszkodjanak a kocsi különböző alkatrészeire. Szaddamon és Ginon kellemetlen emlékek lesznek úrrá: legutóbb tavaly, az alegi éjszaka alkalmával voltak így … elbizonytalanodva. Nincs meg a határ, nincs meg a folyó, nincs egy katona sem, s komp legközelebb reggel megy. Lement a nap, így aztán kénytelenek vagyunk a hevesen és hangosan hadonászó léhűtők egyikének kezébe helyezni sorsunkat. A legerősebbik lerugdalja a konkurenciát a kasztniról, így ő jogosult nekünk kosztot és kvártélyt ajánlani. Elérjük a Hotelt, amely a legmocskosabb, legbüdösebb szállásunk eleddig; lerobbant, lepukkant putri. Leírhatatlanul lehangoló a hely, így a szálló előtti parkolóban verünk tanyát: itt készül a napi zacskós leves és konzervbab. Alig akarózik szobáinkba visszamennünk, ám erre elég korán sort kell kerítsünk, mivel a zsúfolt komp reggel nyolckor indul, s semmi garancia nincs rá, hogy a hajnali könyöklés alkalmával képesek leszünk megkaparintani a komp harminc helyének valamelyikét…