Január 29., Dakar – Kayes
Reggel pénzváltással és tankolással kezdünk, de egyszerűen képtelenek vagyunk haladni, mert kettőszáz méterenként félre állítanak minket, s a tegnapihoz hasonló ürügyekkel, a létező legarrogánsabb stílusban húznak le minket, igen komoly összegekkel. Szaddamnál, kinél már tegnap is rezgett a léc, ma reggelre elszakad a cérna: üvvvöltve hozza a harmadik szarakodó rendőr tudomására lehangoló véleményét Szenegálországról. Öt perc ordítozást követően a rendőr elbizonytalanodik, s első ízben sikerül kiharcolnunk egy szerény, 20%-os ármérséklést. (Számla természetesen ezúttal sincs, mint ahogy szenegáli kirándulásunk során nem is lesz.)
Utóbbi azért örömteli, mert számlát csak a dakari rendőrőrs avatott kiadni, így minden alkalommal vissza kellene menni befizetni e cehhet, ezáltal újra és újra megpróbálni ugyanazokon az ocsmadék rendőrökön átjutni, sziszifuszi Szenegál.
A láncait letépő őrültként tomboló Szaddam külön kockás papíron készít listát eddigi költségeinkről, melyet minden alkalommal a rendőrök orcájába vág. Mivel emezeket a dolog nem különösebben hatja meg, egyhangúlag úgy határozunk, hogy a létező legrövidebb úton elhagyjuk Szenegált, s kelet felé, a mali határ irányába fordítjuk autóinkat. Ennyit Gambiáról… Az út hátralévő részére eső másik elhatározásunk, hogy bár illetlenség, de ha továbbiakban rendőrt látunk, gyorsítunk, ezzel gyakorlatilag megakadályozzuk a hatóságot munkája végzésében, de spórolunk egy kis pénzt. Mivel az itteni rendőrruhában pózoló útonállók másik igen jellemző tulajdonsága a lustaság, így a fenti terv gyakorlatba átültetve annyit jelent, hogy nem ugranak ki az árnyékból, midőn a faluban százzal elhúzunk mellettük.
A táv nem rövid, de csak lépésben haladunk: az első kétszáz kilométer gyakorlatilag végig lakott terület. Nem merünk, de az útviszonyok miatt nem is tudunk gyorsabban hajtani, feszült csendben rójuk hát a kietlen szenegáli szavannát, melyet pedig a Konzul Úr tegnap a világ legeslegszebb tájaként festett le.
A táv felénél elfogynak a települések s a rendőrök, de az út gyakorlatilag járhatatlan. A Nap lassan lemegy, s teljesen reális lehetőség, hogy ripityára törjük a kocsikat valami út közepén tátongó grand canyon méretű kráterben.
Este, jó sötétben, végül elérjük a határt. Hát, Rosso határputri szorozva kettővel! Töksötét. Kivilágítatlan, poros út, ismeretlen tartalmú kalyibák által határolva. Az út mentén (vagy rajta) égnek a tüzek, az úton keresztbe parkolnak a kocsik, bambán áll a szamár, kecskenyáj rohan keresztbe, kisgyerekek másznak fel a kocsira. Egy különbség mégis adódik: itt nem akar senki sem segíteni. Kiderítjük: a rendőrség azon a dombon van: felező, diffizár bekapcs, megmásszuk azt a valamit. Elképesztő adminisztráció, csak úgy repkednek a kenőpénzek, de nem nagyon haladunk. Másik rendőrposzt, vám, kipecsételés, kiléptetés. Egyszer csak egy sok kilométeres kamionsorban találjuk magunkat, s a rossz hír: a kamionosok nekiállnak tanyát verni. Ha ez így áll, itt ragadtunk, de vagy két napra! István és Szaddam végül talál egy helyet, ahol le tudunk csörtetni az útról, be a bozótba, s zöld határon át érjük el a következő, n+1 –edik épületet. „Intézik” a kiléptetést, közben nyugodtan vacsorát főzünk, kávézunk. Pár óra után – már nem is számoljuk… - megkapjuk a 2x3 centiméteres, „OK” feliratú papírfecnit, s kamionsort a bozótosban beelőzve kinyittatjuk az utolsó sorompót, s elhagyjuk Szenegált.
A mali szervek nagyvonalúak, segítőkészek, nyájasak, így gyorsan túlesünk a formaságokon, s nekivágunk a Kayesig tartó utolsó, szászkilométeres távnak. Ezt egy óra alatt letudjuk, s rövid bóklászás után megtaláljuk szállásunkat, Hotel Rail, miénk a penthouse. Egyben miénk az egyetlen szoba a szállóban, ahol vendég van, mi magunk. A szoba egy tetőteraszról nyílik, ide meg egy hágcsó vezet a legfelső szintről. Hogy miért ezt kaptuk, mikor üres az épület, rejtély. A dolog hátránya azon túl, hogy 140 lépcsőfokot megmászva egyre melegebb van, hogy a szobában található állatvilág igen gazdag. Hüllők, kitinpáncéllal rendelkező és nem rendelkező csúszómászók, de ezek létszámban nem vetekedhetnek a szúnyogokkal. Gyíkjaink nem veszik fel a harcot velük, bár 20-25 centis méretüket nézve szemmel láthatóan jól élnek.
A szobához adott, ki nem kapcsolható finnszauna élvezetét csökkenti, hogy a fürdőszobában található összes víz egy vödörben poshad a budi mellett, a csapok csak hangeffektekkel járulnak hozzá a higiéniához. Megnyitáskor a melegvíz hrrrröööhhk, a hideg pedig brrhreekhh hangot ad.
Mindez Szaddamot nem igazán nyugtalanítja, szobába lépésének tizenkettedik másodpercében terül el az első útjába adódó ágyon, a tizenharmadikban már alszik. Így kimarad a vitából is, hogy ki alszik a földön, hiszen négyágyasnak bérelt ingatlanunk, nem ragaszkodik számszakilag az általunk ismert algebrához, az ágyak számát illetve, semmiképp, tekintettel a három benne található ilyen bútorra. Anh Vu hamar döntést hoz: a szobában és a tetőteraszon található szúnyogok száma konstans, a hőmérséklet viszont idebenn emelkedik, Gino és Szaddam jelenléte pedig a levegő illatát nehezíti el kissé, egy szó mint száz, a teraszt választja alvóhelyül.
Később kiderül, 67 db szúnyog van a szobában, ezt onnan tudjuk, hogy Ginon 66 csípés van, István pedig tenyeréből eteti őket, őt ott csípte meg egy dög. Szaddam az elmúlt napokban olyan védőréteget fejlesztett magára, melyen élő organizmus nem hatol át, sértetlenül vészeli át az éjjelt, neki elég volt hogy két napig a szenegáli szervek szívták a vérét piócaként. Hiába, Szenegál szar hely: az emberek barátságtalanok, az úthálózat közlekedésre alkalmatlan, ilyen korrupciót csak sötét hollywood-i filmekben látni, de ez is Afrika. Végső soron ezért jöttünk, ezért vagyunk itt. Az élet nem fenékig Mauritánia.
