Este tizenegyre nyilvánvalóvá vált, hogy az eredeti elképzelésünk, miszerint hajnal egykor beülünk a kocsiba és elindulunk Budapestről Tuniszba, teljességgel megvalósíthatatlan. Sorban zárják le a szóba jöhető autópályákat, M7, M1… Fejér megye összes útja. A hírekben elakadt autók, tömeg balesetek jelentik a fő hírt, meg persze az évszázad hóvihara.

Eredeti  terv szerint Budapestről indultunk volna, de így hogy az Antarktiszt is át kell szelni kissé bonyolultabb a helyzet. Nekünk viszont sokkal nagyobb gondot jelent Zoltánke kirobbantása a házibuliból,annál is inkább, mert ez egész véletlenül az ő születésnapjára rendezett mulatság, melyet saját lakásában tart. Végül Gino és Ádám meggyőzi,hogy hagyja ott a vendégeit, észre se fogják venni. A meggyőzés két módon zajlik, Ádám szépen megkéri Zolit, hogy most már gyere most már , miközben Gino az autó behavazott szélvédője homályán keresztül is érezhetően fagyos tekintettel néz be Zoltánke házibulitól hangos földszinti lakásának ablakán. E kettős hatás ereje alatt megtörve Zoltánke bekászálódik a Land Rover hátsó ülésén maradt két arasznyi helyre, hogy onnantól a tarkójával tartsa a csomagtérből reá hullani vágó kemping felszereléseket.  Kárpótlásul elfújja az öngyújtó lángjával hangulatossá tett szülinapi sörét, de mielőtt a boldog szülinapot nóta a végére érne, Gino már a közútkezelővel tárgyal telefonon az esetleges nem lezárt útvonalak igénybevételének egészségügyi és jogi következményeiről. Mivel igazán biztató hírrel nem tudnak szolgálni, végül úgy döntünk hogy az egyetlen nem lezárt utat, az M6-os autópályát választjuk. Kis szépséghiba, hogy nekünk Róma kikötőjébe kell érnünk este 6-ra és ez az út nem arra vezet. Éjfél van. Zoltánke egy perce betöltötte a 33-at. Halk megjegyzést tesz arról, hogy a krisztusi kor betöltését nem feltétlenül óhajtja összekötni az első napon a mártírhalállal. Elérjük a helyet ahol korábban az M6 autópálya volt. Most egy szalagkorlátokkal övezett fehér maszat. Üvölt a szél, kavarog a hó. Semmit nem látni. A szélvédőre két perc alatt ráfagy a jég, odabent 30 fok van az autóban, de nem lehet leolvasztani, az ablaktörlők vizes nyálat kennek szét az üvegen, melyek között szárazon maradt két centis résen keresztül próbáljuk kivenni hogy mégis mi a franc történik odakint. Esélytelen. 30-al megyünk, azzal a meggyőződéssel, hogy ennél a sebességnél nagy bajunk nem lehet. Senki nincs kint rajtunk kívül, egy elakadt hókotrót kivéve, amiből a személyzet láthatóan órákkal korábban kimenekült. Hat óra alatt elérjük a határt, újabb két óra múlva Eszék magasságában a vihar alább hagy, és végre haladunk. 70-el. Némi fejszámolással hamar rájövünk, hogy egyrészt olyan messze vagyunk Rómától mintha Budapesten maradtunk volna, másrészt kissé tolni kéne, mert 10 óránk maradt a komp indulásáig. Zoltánke még mindig a vendégeit hívogatja telefonon egyesével, hogy exkuzálja magát nem várt, hirtelen távozása miatt.

Délután fél hatkor kihajtogatjuk magunkat a kocsiból Civitavecchia kikötőjében, hogy becsekkoljunk a kompra, ami szerintünk Tuniszba visz minket. Az olaszok szerint nem, de ezt ekkor még nem tudjuk. Az egész kikötő olyan jól szervezett, mint egy bölcsődei csoport szabadfoglalkozás alatt. Spanyol, francia, angol és német nyelven nem értik, amit kérdezünk, és készségesen nem is érdekli őket, hogy minek vagyunk mi ott. Több száz autó áll össze vissza egy négyzetkilométeren,  amelyek tetején több ezer robogó van felkötve és Afrika ellátását két évre biztosító európai hulladék.

A tetőcsomagtartó gyártók és a fizika törvényeire is fittyet hányó 3-as golfok alja szikrázik, ahogy leér az alváz a súly alatt. Az autókból fázós, fáradt tekintetű kereskedők pislognak ki az kétmillió kilométer megtételétől és az UV sugárzástól opálos szélvédők alatt.

Amikor egyik-másik kiszáll megcsodálhatjuk a Puma focicipőben végződő zöld neonpapucsba bújtatott lábakon csoszogó, gyárilag húgyfoltos melegítőhöz stílusosan felöltött nikotin színű zakós outfittet. Ők a leendő útitársaink. Mindez akkor fordul drámába, mikor elfoglaljuk a kijelölt helyünket a hajón. Ennek az a lényege, hogy nincs ilyen. Nemhogy kijelölt nincs, de hely sem. A rendelkezésre álló terület a hajó egyetlen kávézója előtti nyolcvan négyzetméteres placc, melynek berendezése Flair típusú műanyag székekből áll, mintegy hetven darabból. Azaz a leendő 24 órát 70 elégedett műanyagszékes és 1200 irigykedő tekintetű  másik körében tölthetjük. Mi a műanyagszékesek kasztjába tartozunk, azok közül is az elitbe, hiszen a mi székeinkhez tartozik egy rögzített asztal is. A helyzet a hajó elindulását követően annyit változik, hogy a komp himbálózásával egyre több tekintetbe a tengeribetegség okozta rosszullét homálya  is belevegyül, így sose lehet tudni, ki lesz az első gyenge láncszem, aki eldobja a rókát. Továbbá a közeg és a viselkedése is kísértetiesen hasonlítani kezd egy tetszőlegesen kiválasztott budapesti aluljáró lakosságához, kinézet, viselkedés és szag tekintetében is. Utóbbival nem lógunk ki a sorból, 36 órája vagyunk talpon, mígnem úgy döntünk, lehántjuk magunkról a civilizált lét utolsó vékony rétegét is és leheveredünk a többiek közé a földre, a rögzített asztalunk alá.

Mivel az autókhoz nem lehet lemenni, azt kell fogyasszuk amit hirtelen magunkhoz vettünk. Ez hármunkra két megráncosodott zsemlét, és egy erős paprikát jelent. Igazságosan szétosztjuk az asztal alatt, és veszünk hozzá egy kávét a büfében. Hibázunk. Ez azonnal kiderül, mikor egyikünk sápadtan tér vissza vacsorát követően elkerülhetetlenül útba ejtett, leírhatatlan állapotú budiról. Zoltánke csalódottan olvassa a magával hozott kézfertőtlenítő gél apró betűjét, miszerint az csak az ismert baktériumok ellen véd és azoknak is csak a 99,9 %-a ellen. Az esélytelennek rezignált nyugalmával  vesz be egy immodiumot. Másnap reggel kikötünk, de nem Tuniszban, hanem Palermoban. Ekkor kiderül, hogy hajót kell váltani. Azaz az egész székfoglalós procedúrát kezdhetjük elölről, mindenki tiszta lappal, de korántsem tiszta testtel fut neki a következő 12 órának. Amiből végül 16 lesz.

Tuniszba kikötés után és egy fél órás test-test elleni küzdelmet követően, mikor is a hajón lévő összes autó egyszerre próbál lehajtani egy 2 méter széles rámpán nekilátunk az afrikai határellenőrzés kellemesen pihentető folyamatának. Ehhez azonnal kapunk egy önjelölt kísérőt, aki  ugyan süket és beszélni sem tud, de mindenképpen igyekszik elmagyarázni hogy mikor hova menjünk. Rövid könyörgés és öt euró árán elérjük, hogy másnak segítsen, így viszonylag gyorsan bejutunk az országba. Hajnali három van, gőzünk nincs hogy milyen nap. Egyet tudunk, el kell még menni Sousse-ba, 140 km-re Tunisztól, hogy találkozzunk Jakobbal. Jakob a Dán barátunk, aki repülővel érkezett, hogy együtt folytassuk az utat. Hajnali ötkor széles mosollyal az arcán fogad bennünket, egy-egy frissítőt nyom a kezünkbe…