Az első teljes afrikai napunkon napsütés Fezben, szánkózás az atlaszban a helyiekkel, hóban elakadás után éjszakai terepezés és sátorozás a sivatagban.

A nap kivételesen azzal kezdődik, hogy nem bírunk felkelni, és utána is nehezen megy a bootolás. Kezdetnek Szaddam nekilát az előző napi robbantásos merénylet nyomait eltűntetni a szálloda hajdan makulátlan fürdőjéből, mely most minden sarkában rejt némi meglepetést, hol lencse, hol füstölt hús darabka formájában. A reggelit a szálló épen maradt ebédlőjében költjük inkább el, van tojás, sajt, lekvár, még egy párizsira hasonlító szeletelt felvágott is, melynek azonban annyira gumiszerű az állaga, hogy arra gondolunk, formára vágva, a tetőn eresztő benzineskannák kiöntőnyílásának szigetelését is megoldjuk vele. A szálló összes ajándékra vágyó alkalmazottját leszereljük: földi javainkat illetően sajnos füllenteni kényszerülünk. Biztositjuk őket, hogy valójában nekik kellene megajándékozniuk bennünket…

Ez a módszer működik a helyi rendőri erők esetében is. A rendőrség ugyanis sajnos szolgálati fegyver helyett szolgálati radarral rendelkezik, és nem fél használni. Egy nap alatt kétszer futunk bele a csapdába. Ilyenkor Szaddam kénytelen kipattanni az autóból és mindenekelőtt a marokkói táj szépségeiről, az itt lakók kedvességéről tartott negyedórás előadást tartani, mire a közúti ellenőrzés hivatalos szerve szót kap már ő is érzi, hogy elrontaná a lelkesedésünket az országgal kapcsolatban, ami, ugye nem lenne üdvös… Kedves atyai dorgálással megelégszik hát és továbbenged bennünket. A dologban a legjobb, hogy mindössze annyi történik, hogy az ember kimondja, hogy milyen jó fejek a helyiek, ami igaz, és milyen szép az ország, ami szintén igaz, cserébe hálát és bizalmat kap.

Megszületik a  szent elhatározás, hogy ma a homokban alszunk, mégpedig nem abban, amit  Gino hozott magával a Szaharába. (Gino ugyanis azt ötölte ki, hogy a fedélzeti kamerák mozgását, rezgését kis általa varrott homokkal töltött zsákocskákkal igyekszik tompítani. Ez remek ötlet, de Szaharába homokot?)

Szóval ma dűnéket, homokot, koszt akarunk lábunk alatt, testünkön, fogunk között. Elvileg ez nem lehetetlen, hiszen csak 350 km-t kell haladnunk, gyakorlatilag viszont teljesen eltoljuk a napot, blogírással, menta teázással, pakolással, és a már említett fürdőszoba renoválással. Dél van, mikor végre kocsiba szállunk. Indulnánk - a három lerázott  biz-basz árus között egy hasznos tolakodó is akad: mikor megtudja, hogy nem érdekel minket a fez-i medina, hanem indulunk Merzougába, azonnal kerít valakit, akinek véletlenül pont van egy panziója a homokdűnék között. Omar, a panziós, be is ad egy matricát, GPS koordinátákkal, amit tuti ami biztos alapon a műszerfal közepére ragasztunk, letakarva ezzel a Mitsubishi szent kvarcóráját.

Utunk az Atlasz déli dombjain át vezet. Kis dombok közt, 2200 méter magasan megyünk. A táj egyre havasabb. Ginonak és Szaddamnak déjá vu érzése van: tavaly nem volt egyszerű a hóban a nyári gumikkal... Egyre havasabb a táj, azt azonban már mégse tűrhetjük szó nélkül, hogy az egyik út menti domboldalon a marokkói gyerekek szánkóznak. Megállunk, kiszállunk, mi is akarunk. Annyira lelkesek vagyunk, hogy az út menti hóba kormányozzuk a gépeket, konkrétan a Mitsubishit, amely azon nyomban tengelyig süllyed. Úgy néz ki, a szánkózás elmarad, helyette a délutáni program az autómentés - ez is jó lesz. Móka-móka.

Gino jó híradósként úgy dönt, az eseményeket dokumentáljuk, ezért állványra állítja a kamerát az út túloldalán, hogy az mindent felvegyen. Mivel nem nagy a forgalom, nyugodtan elálljuk a fél utat a másik autóval, vontatás céljából.

Arcunkról a mosoly akkor fagy le, mikor, a második kötelünk szakad el. Ekkor előkerül a csodafegyver: a rántókötél. Na ez végre működik, a kocsi kint a szmötyiből, mindenki boldog, Gino elhagyja kamerás posztját és odajön gratulálni. Épp időben ér át, mikor háta mögött elhúz egy kamion százzal, közben egy extrával bővítve felszereltségét: Sony Hi8 kamera képében. Gino megdermed, mikor rájön, hogy valamit ott hagyott, lassan fordul hátra, pedig már látja az arcunkon, hogy nincsenek jó hírek, és utána meglehetősen bosszúsan folytatja az utat.

Már este van, mire elérünk Erfoudba, innen vezet az út a dűnékhez. Tök sötét van, és a javát terepen kell megtennünk. Az Erg Chebbi egy 35 km-es homokpad, melyet a Jóisten azért rakott ide, hogy az amerikai turisták is lássanak életükben homokdűnét. Ezt a helyiek jól tudják, mindenkinek van egy panziója, utánunk is jön két alak a város határában, hogy egy jó helyre kísérjen bennünket. Nem akarjuk. Nem értik. Szerencsére üres a tankjuk, így visszamennek üzemanyagért a városba, Kérik, várjuk meg őket, amit mi szentül megígérünk, és azonnal továbbmegyünk. Nem látunk semmit. Gino és Szaddam mennek elől és arra számítanak, hogy nehéz lesz megtalálni az ösvényt. Ez igaznak is bizonyul, de nem azért, mert nem látszik, hanem mert ennyi ösvényt még életükben nem láttak. Mindenhonnan mindenhová vezetnek, egymást keresztezik, előzik, kerülik. Teljes a káosz. Végül úgy döntünk, toronyiránt megyünk a Fezben kapott „címre”. Sajnos annyit tökölünk ezzel, hogy utolér minket a városszéli segítő páros. Segíteni akarnak. Mi nem akarjuk. Nem értik.

Amikor monsieur (Szaddam) faché (mérges) kezd lenni akkor kezdik sejteni, nem lesz üzlet. Elhúznak előre és bosszúból összeporozzák az utat.

Nem túl nehéz a terep, de néha sunyi homokos foltok vannak, ezekben elsüllyedni éjjel nem poén. Anh Vu és Pifu is jól halad, de nem örülnek, mikor Gino közli, hogy azért álltunk meg, mert megérkeztünk… Valójában sehol semmi, s az fekete és homokos. Valami pislákol a távolban, elindulunk vakon arra, és lassan körvonalazódik egy épület. Jó hír: megvan a panzió. Rossz hír: tök sötét van. Gino és Szaddam fogja a kamerát és behatol a vak sötét épületbe, kisértetház.

A fejlámpa fényében, hol egy pár sílécet, hol egy kedvesen szendergő macskát látnak meg egy gitár mellett. A bejárati fakapu az agyagból tapasztott ház főhelységében vezet, mindenhol szőnyegek, de sehol senki. Találunk egy ajtót, sötét folyosóra nyílik, a végén konyha, konyhakerttel, növény nincs, csak egy teve.

Közben Anh Vu is bejön, s a fejére szerelt 1000 luxot produkáló fejlámpájával kisüti Szaddam és Gino szemét. Teljesen otthonosan kezd a matatni a konyhában, mignem talál egy leszőnyegezett ajtót, mögötte két alvó bennszülöttel. Tapsol, kiabál; fényárban úszik lámpájától a szoba, de az alvó helyiek nem moccannak.  Az egyik szőnyegbe tekert alakot még meg is rugdalja kissé, az se használ.

A ház előtt terasz, de a vége már egy dűnébe lóg, felmászunk rá és egy terített asztalt találunk, teljesen abszurd.  Annyira hogy belefáradunk,  ledobjuk a sátrakat és azonnal elalszunk….