Nouakchott előtt kicsit benézünk a nemzeti parkba. Marasztaló hely – maradunk.

Hajnal fél tízkor kiosztjuk a kenőpénzeket, és minden rendben. Nyilván nem véletlenül fogyott ki az a bizonyos nyomtatvány, helyi viszonylatban elég jelentős pénzt hagytunk itt. Igaz, minden kívánságunkat teljesítették és szemet hunytak a szemet hugyni való dolgok felett; csomagjainkat sem vizsgálták át, így minden probléma nélkül folytathatjuk utunkat.

Kicsit érdeklődünk a biztonsági helyzetről, de sem a hatóság, sem a turisták (franciák, belgák, kanadaiak) nem tudnak olyan veszélyről, ami a szokásosnál nagyobb figyelmet indokolna. Így aztán mindenki neki vág az útnak, csecsemővel, kutyával, nagymamával.

Az utolsó, sorrendben hatodik sorompónál elajándékozunk egy futball labdát, s menten óriási mérkőzés kerekedik. Sajnos a katonák acélbetétes bakancsban nyomják, s különösebben nem kerülik a testi kontaktust, így Gino, aki saját megítélése szerint ehhez már meglehetősen öreg, lebiceg a pályáról. Mármint a sorompó előtti területről, melyen a parti zajlik, s amely parti teljesen leállítja a Marokkó felé irányuló határforgalmat. A hisztit követően freestyle következik, mely során Anh Vu öt percen belül háromszor bőrözi fel a határparancsnokot, így jobbnak látjuk indulni. Anh Vut elég nehezen sikerül elrángatni az egykori dicsőségére emlékeztető helyszínről.

Átlépünk hát Mauritániába, s nagy rössel indulunk a főváros felé. A csúnya Marokkóiak minden sarkon mértek, ám itt ettől nem tartunk, így bátran nyomjuk a pedált a hepehupás úton, melyet a sivatag jobbról is, balról is újra meg újra megpróbál birtokba venni. Értelemszerűen merül fel a kérdés, bemenjünk-e a Parc National du Banc d'Arguin –ba. Minthogy a teljes út talán legszebb, legizgalmasabb szakaszáról van szó, szándékunk nyilvánvaló, ám szinte alig látunk a homokvihartól, ami a tizenöt méter magas dűnék között nyilvánvalóan életveszélyes. Mire azonban harminc kilométer elteltével elérjük a park bejáratát, kitisztul az idő. A fantasztikus dűnéiről, hamisítatlan szaharai jellegéről, meseszép tengerpartján élő elképesztő élővilágáról híres park tárt karokkal fogad minket. Már amennyire a Szahara tárt karokkal fogad bárkit is, ugyeh… Nagy bátran nekivágunk hát a terepnek, s a parkőrtől kapott, GPS koordinátákat is tartalmazó térkép birtokában igen magabiztosan úgy döntünk, hogy a százegynéhány kilométeres szakaszra eső hatvan koordinátából csak minden negyediket-ötödiket pötyögünk be a gépbe. A Rammstein épp most zendítene rá második nótájára, mikor Szaddam – pár koordinátát nagyvonalúan kihagyva – a dűnék tetejére navigálja az utasításokat elképedve követő Ginot. A Mitsubishi átrepül a buckán, s kis híján átpördül az orrán. A biztonsági övön lógó Gino megereszt egy gyors vészjelzést, így a szorosan nyomon lévő Toyota megáll, nem száll bele a felvezető kocsiba, ellenben tökig süllyed a homokban.

Csend.

Hm.

Veletek mi van? Lógunk a biztonsági övön, légzsák nem nyílt ki – veletek? Kardánig süllyedtünk a homokba, s István tovább égeti a gumikat! Klassz. Érett és tapasztalt ralipilóták lévén végül úrra leszünk a helyzeten: a váltó mellett lévő mások botot tologatjuk, kigyúlnak valami fények a műszerfalon, és a Pajero minden további nélkül kikecmereg a homokból. Odaát István és Anh Vu a rezignáltan ássa a Toyotát, s miután Gino átmászott a dűnén a két kéményseprőjárdával a hóna alatt, megpróbálják kiszedni a kocsit. Szenvtelenségük diszkomfort érzésbe megy át, mikor az elindulást követő öt méteren belül újra elsüllyednek, s aztán ugyanez még egyszer. Odaátról eltűnt a Mitsubishi, Szaddam ugyanis önálló akcióba kezdett, s nekiáll megkerülni a végeláthatatlan széles dombot. Ez egyedül, koordináták és navigátor nélkül elég bátor vállalkozás; ha figyelembe vesszük, hogy a két autó kb. száz méteren belül éri el egymást a rádión, akár meggondolatlanságnak is nevezhetnénk. Vele van az erő, de a másik háromnál a kulacs. Mire Gambiát is érintve megérkezik Szaddam, három szorgos társa végleg kiszabadítja a jobbkormányost. Akár indulhatnánk is, de Szaddam nem tud elindulni a Pajeroval, így aztán újra ásunk. Már éget a nap, lassan dél, de még öt kilométert nem tettünk meg; igaz, fogytunk fejenként egy kilot.

Oké, mégis beütjük a koordinátákat. Mivel így van megadva a lapon, s GPS-ünk csak úgy ért, elég komplikált és időigényes a művelet; számítógépeink teljes kapacitására szükségünk van az egyszerű átváltáshoz.

Megvan, oké, István felkölti Anh Vut, s nekivágunk újra. Nem részletezzük – lenyűgöző ám nagyon nehéz terep, bizony nem kezdőknek való. Az etap felénél már-már belejövünk, mikor a Toyota kezd besokallni. Melegszik a víz, melegszik a váltóolaj. Sajnos a buta automata váltó nem igazán érzi a ritmust, s össze-vissza vált, az egekben tartva majd mélyre ejtve a fordulatszámot. Pont a harminccentis, süppedő homokban, a létező legmesszebb minden emberi településtől. Istvánék megállnak, persze lejtőn felfelé, így a Toyota elsüllyed, ásunk. Megyünk tovább, a Toyota vize és olaja forr, megállunk, hűtünk, a Toyotát ásni kell. Elindul, felforr, megáll, elsüllyed. Mivel a két autó közt két-háromszáz méter távolság van, összesen vagy másfél kilométert teszünk meg a vasakkal, oda, vissza, oda. A sokadik után Szaddam megunja, a s hegynek felfelé kezd visszatolatni, hogy kihúzza a Toyotát. Erre persze már a Pajero is elsüllyed – a homokvas odaát, az egy szem lapát eltörik…  Tikkasztó. Ásunk, ásunk, de már hangos szó nélkül, s egyáltalán, némán. Kiássuk mindkettőt, haladunk, a Toyota felforr, megállunk. Anh Vu leállítja a motort, ami aztán többet nem is indul. A semmi közepén, 360 fokban csak homokdűnék. Mivel autószerelési tudományunk az ablakmosó folyadék utántöltésében, olajszint mérésben és ingerült indítózásban merül ki, kezdünk picit nyugtalanná válni. Kétségbeesésünkben előtúrunk egy bikakábelt meg a hozzá tartozó papírfecnit, s megbikázzuk a kocsit. Meg se nyekken. Anh Vu elkezdi átpakolni a Toyotában lévő cuccokat a Mitsubishibe: úgy fest, egy kocsival megyünk tovább, s a büszke matricák magalázó eltávolítását követően ott hagyjuk roncsnak a kis pirosat. István imádkozik, Gino a Földanyát simogatja és kérleli, Szaddam szentségel. Utóbbi tesz még egy erőtlen próbát: előveszi a tavalyi blogunkat, s kitúrja, Pörnyeszi Sárgaangyal Gábor anno miként hozta vissza a klinikai halálból az akkori Hiluxot. Előkerül a csodálatos spray, kicsavarunk valamit, szabaddá teszünk egy valamiféle csövet, és jól telenyomjuk az illatósítóval. István és Anh Vu már veszekednek a helyen új autójukban, mikor a Toyota elképesztő módon beindul! Hű, van ám éljenzés! AV éled elsőként: arra bíztatja Istvánt, hogy kapcsolja le a motort, nehogy felmelegedjen. Előbb hűl meg ereinkben a vér, hogy István megteszi, mintsem leesne a tantusz: tréfál a kis mókamester!

Egy szó, mint száz, elindulunk, s mivel utunk innentől már csak lefelé visz, a Toyota kibírja, míg elérjük a tengerparti zónát, ahol a homok már nedves, s kevéssé süpped. Hullafáradtan toljuk le az utolsó negyven kilométert, bár ezúttal már nincs gond. Elérjük a park kijáratát, ahol a közvetlen terrorveszélyről mit sem sejtő franciák, hollandok és lengyelek kíváncsi pillantásaitól övezve kiesünk autóinkból. Jön a helyi ember, s megvigasztal minket: pár napja az utat egy 205-ös Peugeot-val átszelő francia antropológus professzor is elfáradt kissé, midőn a mi szintidőnk fele alatt megtette a távot. Zsír. Emberünk megmutatja a kempinget („Arra!”), amit tíz perc alatt el is érünk. Ott tábort verünk, Anh Vu villámgyorsan összeüt valamit, s kanállal a szánkban alszunk el… 

2010 január 24.  Dakhla-Mauritán határ  350  km

Elindulunk a határra, Mauritániában szeretnénk tölteni az estét. Ez három méter híján sikerül is.

Dakhlában szégyenszemre egy négycsillagos szállóban szállunk meg; mentségünkre csak annyi szolgál, hogy a hajdani négy csillagból mára legfeljebb kettő maradt. Szakadt szoba, a reggeli is inkább jelképes, pedig időt nyerhettünk volna vele, ha rendesen megetetnek. Anh Vu reklamál: mondandójának úgy igyekszik hangsúlyt adni, hogy egy száraz bagettel tör a kissé álmos és egyértelműen ártatlan pincér életére. Közben István kiüríti a kávéstermoszt, ezért Anh Vu kénytelen előbbi reklamációt egy kiskanál dobócsillagként való elhajításával megtoldani.

Blogfrissítés címén aztán sikerül további két órát tökölni, de ha ez sem elég, mindenki talál magának ezen felül is valami haszontalan elfoglaltságot, amitől az indulásunk időpontja egyre tolódik. Gino példának okáért úgy érzi, itt a nagymosás ideje; mivel azonban a ruhák reggelre nem száradnak meg („Afrikában? Botttrány!!!”), kérdés nélkül kifeszíti a szálló márvánnyal kikövezett bejárata elé a szárítókötelet, és kitereget. Végül fél egy van, mire megszárad a szennyes, s sikerül az indulás. Röviden elmagyarázzuk a szálló melletti sarkon posztoló rendőrnek, miért is hajtottunk ki az egyirányú utcából rossz irányban, és miért hajtottunk be egy másik egyirányúba szintén szembe. Fejcsóválva elenged, végre mehetünk. A mai program a „nem javasolt” Mauritániába való behatolás, és az este hatkor záró határra való időben történő megérkezés. Tekintve, hogy az odavezető út hossza kb. 350 km, ennek esélye a késői indulás illetve járműveink lomhasága folytán igen csekély, s egyre fogy.

Ezt mi is érezzük, ezért úgy nyomjuk, ahogy a csövön kifér. A sebességet erősen korlátozza az úttesten lévő aszfaltcsík helyenkénti, illetve a száguldozás nyomán duplájára nőtt fogyasztásunk kielégítésére szolgáló benzinkutak teljes hiánya. Ez utóbbi azért is igen fájó, mert délmarokkóországban olcsó a nafta, ami meg a kannákban van vésztartalék gyanánt, az úgy el lett pakolva a csomagtartó mélyére, (hála Anh Vu varázslatos technikájának), hogy az előbányászása okozta időveszteség önmagában kizárttá tenné a határra való megérkezésünket.

Odaérkezésünk esélyét növeli ugyanakkor a forgalom, pontosabban annak hiánya. Van, hogy negyed órán át nem jön senki, egy-két elmebeteg gyalogost leszámítva. Nekik mondjuk úgyis mindegy, hogy egy autó vagy a sivatag végez velük. Elérjük a GPS szerinti 148 km/óra sebességet, ami imbolygó szekereinkkel félelmetes érzés. Megszámoltuk: a határ előtti dombosabb vidékig 14 kanyar volt az úton. Elég enyhék. Teszünk rájuk, csak a szembe jövő kamionokkal törődünk. Ilyenkor a helyi KRESZ első paragrafusa szerint előzékenyen lemenekülünk a padkára. Az idő egyébként sem igazán kedvez a Benz úr által kitalált masináknak. (Tudjuk, ezek dízelek, bla bla…)

Fúj a szél. Ha itt fúj a szél, akkor viszi a homokot. Ha kiszállunk, a szemünkbe, orrunkba, minden összeszorítható és ernyedt testnyílásunkba kerül; ha pedig kocsiban ülünk, a motor minden alkatrészébe jut, és ott csúnya dolgokat csinál, ahogy a tv shopban láttuk… Minden aggodalmunk ellenére, a GPS-ben tavaly rögzített koordináták helyén még mindig áll a benzinkút. Összevakarjuk az összes maradék pénzünket, és gázolajba fektetjük. A tank megtelik, jönnek a kannák, aztán az üres pet palackok és minden vízhatlan edény. Ha komolyabb kontrolt kapunk, a vámon lecsuknak minket üzemanyag-csempészésért…

Az utolsó szakasz a határ előtt a szívderítő „Danger – MINES!” halálfejes táblákkal van szegélyezve.  Az aknaveszély a padkára menekülés szempontjából legalábbis elgondolkodtató.

Akna ide, akna, oda, olyan szintidőt produkálunk, amilyet ilyen úton, ilyen járművekkel nem lehet elérni, s öt órára elérjük a marokkói határt. A marokkói oldal, mivel kilépünk, egyszerű, mint a pofon. Mivel senki nincs előttünk, minden megy, a karikacsapás. Másfél óra, s az összes papír/irat/pecsét rendezve van. Felnyílik a sorompó, tessék, szabad menni. Az egyik határőr epésen megjegyzi: itt kezdődik Afrika…

A sorompó túloldala a senkiföldje, és mint ilyen, senkié. Ezért se út, se semmi nincs itt. Ja, de. Az aknák. Merthogy a senkiföldje három kilométeres sávja tulajdonképpen egy aknamező. A táv három kilométer a Mauritán határállomásig, de mindenkit megnyugtatandó: a nyom jól látszik. Néhány autóroncs is van azért – ezek nyilván rövidlátó sofőrök voltak. Lehet  bérelni a sorompó tövében kamikázékat is, akik elől menve vállalják a robbanás rizikóját, de ha szerencsések 5 euro a jutalmuk. Hát mi (idén már) nem fizetünk.

A mauritán határon kellemetlen meglepetés vár bennünket. Kocsisor. Itt állnak a porban, moccanatlan. Beállunk a végére. Szaddam kiszáll, és komótosan elsétál Mauritániáig, ahol meglepve látja, hogy a szintén kamu-bamakó kategóriában ismerőseink autója is ott vesztegel, igaz, a sor elején. Mintegy hat órája tartják ezt a remek pozíciót. Reggel hatkor indultak.

Kedvesek a mauritánok, kiemelten a határőrök, akik hamar belátják, hogy mégse maradhatunk a sor végén, amikor is barátunk itt áll elöl. Szaddam visszasétál a kocsikhoz és int, hogy pókerarccal előzzük meg a sort. Egy - null ide.

A papírok intézésének soklépcsős folyamata is elkezdődik, az itt rekedt magyarjaink és egy középkorú, szintén bebocsátásra váró francia turista házaspár ügyeit is kezelésbe vesszük. Kiváló érzékkel rögvrst a határőrparancsnok barátságát keressük. Az eredmény: szenegáliak hátra, marokkóiak vissza, magyarok és franciák előre! Egy pecsét itt, egy stempli ott, közben hátveregetés, haverkodás, beszélgetés, mintegy mellékesen, minden hatósági közeggel, aki kar és hallótávolságban van. Útlevelek rendben, kettő - null.

Jönnek a kocsipapírok, az is megy. Szaddam személyesen kezdi el felolvasni az adatokat, és érdeklődik a rendőrnél, vajon ha nem-e tudna-e valami príma szállást Nouadibhou-ban. Kapunk címet is, pecsétet is. Három – null!

Sajnos azonban ezt a meccset nem gólban mérik. Egy zátony elég, s a hajó máris megfeneklik! Már-már minden rendben lévőnek látszik, s hogy addig se teljen unalom nélkül az idő, az egyik ügyeskedő, Idomou Mester babérjaira törő fekete srácot el is küldjük autóbiztosítást kötni. Beüt azonban a ménkű: elfogy a vámbódéban A Nyomtatvány. Menten elküldenek érte Nouadibhou-ba, amely város azonban oda-vissza több mint száz kilométer…. Ez van, itt rekedtünk. Három méter nem sok, ennyi választ el minket a sorompó túlfelétől!

Eme váratlan esetre felkészülve egy helyi üzletember kempinget fejlesztett a porból: állnak a sátrak, lehet kaját rendelni, és számolatlanul hordják a mauritán teát a vendégnek. Utóbbit ingyen. Kiveszünk egy sátrat, beférünk hatan magyarok. Rendelünk kaját, és átadjuk magunkat a helyiek kényeztető vendégszeretetének.

Csapatunk két – nevüket fedje józékony homály… - tagja olyannyira biztos a dolgában, hogy az alkohol minden formáját tiltó Mauritán Iszlám Köztársaság Határőr Állomásának Területén áll neki sört és pálinkát fogyasztani. Bölcs lépés ez, főképp azért, mert a vámvizsgálat és a kocsik széttúrása még hátra van, s mi tagadás, lapul már rekesz csempészáru az Ezeréves Sólyomok gyomrában…

Végül semmi nem tűnik fel senkinek, ha csak annyi nem, hogy igen vidám nótás kedvű nép ez a magyar, no meg hogy az utált Sárközy csupán a szabályt erősítő kivétel, s vannak köztük kedves alakok is.

Elüti az éjfelet az óra, s a csapat tagjai bárány, sült hal és pálinka illatának harmóniájában kezdenek versenyt horkolni…

Ma átlépjük a Marokkó és a volt Ny. Szahara közötti képzeletbeli határvonalat vonalat, a bamako szervezőiroda által odaképzelt határőrökkel, és útzárral, bamakós autókat be nem engedő képzeletbeli hatósággal.

Kész mázli, hogy mi mindenről utólag értesülünk, mikor nekivágtunk a túrának, még nem voltak hírek a Bamakó ralli eltörléséről, nem tudtunk semmilyen terrorveszélyről, ugyanígy történt a Marokkói királyság déli területeit jelentő volt Nyugat Szaharába való belépésünkkel is. Már bőven benn vagyunk, mikor telefonálnak valódi Bamakó rally-n részt vevő ismerőseink, hogy a szervezők szerint a déli részekre nem engedik be a bamakósokat, illetve hogy éjszaka egyáltalán nem szabad közlekedni, mert teljes hatósági útzár van. Igyekszünk a híreket a lehető legdiplomatikusabban cáfolni, így a fent leírtakról azt tudjuk mondani, hogy faszság.

Lássuk be, azt, hogy az ember már Ny Sz-ban van csak arról veszi észre, hogy a benzin ára 125 Ft ra csökken literenként 180-ról. Ennyi. Se emberevő buckalakókkal, se autókat gyújtogató futballhuligánokkal nem találkoztunk. Egy bajunk van, kicsit fúj a szél, és a pofánkba nyomja a homokot.

A mai etap 800 km, kicsit több. A táj nem túl változatos. Jobbra a tenger, balra a sivatag. Aki szembe jön annak balra a tenger, jobbra a sivatag. Különben látunk erre sétafikáló embereket is, amit nem igazán értünk. Honnan jött, hová megy? Előre 200, hátra 150 km a legközelebbi település. De ezek legalább valamelyik irányba haladnak, nem úgy mint azok akik keresztbe mennek, és a tenger felöl mennek a sivatagba, vagy fordítva. Gyalog. Isten nyugosztalja őket. Az egész hely olyan mint valami rossz tréfa: a hajótörött boldogan partot ér, egyedüliként, a többi háromszáz mind a cápák és a tajtékok áldozata lett. Nem tudja , hogy azok a szerencsések. Kietlen puszta minden irányban, látszik ahogy görbül a föld.

Az egyetlen programunk hogy a tegnap tönkrevágott gumi helyet újat szerezzünk, utunk 800 km-ét 3 település keresztezi: amelyikből indultunk, Layoune nevű és ahová tartunk: Dakhla. Dakhlába túl későn érünk, Tan-tan-t már unjuk, így Layoune ra esik a választás.

Veszük egy gumit, újat, frisset szépet. Stimmel a méret, stimmel a minta, csak az ár nem stimmel. Gumira alkudni Afrikában nem egyszerű, drága dolog, kevés van belőle, és azt addig használják míg ki nem látszik a szövet. Nem mindig értik, hogy miért akarjuk alig kopott guminkat kevésbé kopottra cserélni, de a szanaszét szakadt pótkerekünk, nem igényel több magyarázatot. Elismerő csettintéssel, indul az üzlet mélyén búvó raktárba a tulaj és hozza nekünk a féltett kincset: egy szőrős terepgumit. Nem is kertel, megkéri az árát. Anyád. Hosszan alkuszunk, izzadságcseppek gyöngyöznek vevő és eladó homlokán is. Érvek hatnak érvek ellen, egyik oldal igyekszik bizonygatni, nem elég szőrös a gumi, nem tetszik a színe, nem jó az illata, míg a másik oldal kalandos regényt költ arról, hogy ez az utolsó ép abroncs innen Zimbabwéig, ez is csak azért maradt, mert valaki a raktárba rátett egy terítőt és egy ideig ezen ebédeltek. Negyed óra után teljesen megmerevednek az álláspontok, a kerék pont ugyanannyiba kerül mint az elején, de legalább a tekintélyünk nem csorbul, eléggé mennénk már, így taktikát váltunk, és cserébe hogy kifizetjük a teljes árat különböző szívességeket kérünk, ingyen szerelést, forró teát, kávét és szüzeket. Létrejön a bolt, pótkerék új köpenyt kap, a mai etapból még hátravan 505 km.

Az út egyenes, jönnek szembe a kamionok, ami néha tényleg szemben van: a mi sávunkban, de széles a padka, azért van, meg különben is insallah.

Az egyenes aszfaltcsík végén ott van Dakhla, utolsó marokkói állomásunk, innen indul a Bamakó különjárat Mauritániába, mindazok az autók, akik úgy döntöttek nekivágnak. 

Sietünk, ma messzire mennénk, ezért a rosszabb utat választjuk.

A Bamako Rallyt bebukó utastársainkkal reggelinél megbeszéljük, hogy Agadirban találkozunk, valamiért mégis a Tata felé vezető úton indulunk el. Titkon él bennünk a remény, hogy estére a Planet Tatooine-on lehetünk, így a délnyugati földutat választjuk.

Pontos regisztert vezetünk, így kiderül, bármennyire is igyekszünk, legkevesebb két óra telik el az ébredés és a motor elindítása között. Anh Vu végül kelletlenül úgy határoz, néhány rúpiával ő is hozzájárul a túra költségvetésével, így nekiindul bankomatot keresni. Az élelmes árusok mintha csak lesben álltak volna, ott folytatják offenzívájukat, ahol tegnap abbahagyták; de Anh vu továbbra sem vesz se turbánt, se tőrt. Szaddam a bamakósokat szervezi; István aki sose járt még a földrészen, a legbölcsebb tanácsokkal látja el a szálló előtti parkoló népét, gyakorlatilag bármilyen, Afrikát akár csak áttételesen érintő kérdésben. Gino terelgeti társait. Mikor Anh Vu a csapat rendelkezésére bocsát egy  ötveneuróst, István már Tanganyika tó környéki mocsarak mérges rovarairól mesél a megszeppent bamakósoknak, s Szaddam elintéz egy kocsi átírást a helyi őrsön, Gino mindezt megunja, begyújtja  a motort, és rövid CB-s csapategyeztetést követően Tata felé indulunk.

Többször megkérdezzük, jó-e, biztosan jó-e ez a földút, és mivel a portás, az őr és a katona egyöntetűen pozitív választ ad, nekilódulunk. Gino elöl a Mitsubishivel, Szaddammal, István mögöttük vezeti az Anh Vuval terhelt Toyotát. Istvánt nem elégíti ki az óvatos hetvenes tempó, szállna, mint a szélvész. Az óvatos, tapasztalt és igen megfontolt Ginot a tegnapi fiaskó csak még átgondoltabbá tette, így jottányit sem enged az egyre erősödő nyomásnak; egy idő után kikapcsolja az István követelőző hangját közvetítő CB rádiót. Hamar elérjük a kősivatagot, melyet egész álló nap róni fogunk. A táj elképesztően kegyetlen, életnek semmi nyoma. Gigászi hegyek közt haladunk, a völgyben kiszáradt folyómedrek és megszilárdult, összetöredezett lávafolyamok. Az „úton” húsz-harminc-negyven centis kövek, nagyon óvatosan tudunk csak haladni. Lenyűgöző a kegyetlen hely ereje, így lépten-nyomon fotózunk, filmezünk. Életnek látszólag semmi nyoma; mégis, mikor egy helyen tíz percnél tovább forgatunk, azonnal megpillantjuk a közelgő gyereksereget, bár hogy honnan bukkantak elő, azt el sem bírjuk képzelni. A negyven kilométeres szurdokot határoló hegyekből táplálkozó, ideiglenes folyók teljesen elmosták az utat, illetve az emberi beavatkozás bármi jelét: töltést, póznát, valamint az e célra kialakított átereszeket. Addig tátjuk a szánkat, míg egy közel negyvennel száguldó lengyel karaván levillogja konvojunkat. Jó nagy port vágnak, aztán egyszer csak létérnek a töltésről, és a terepen mennek tovább az úttal párhuzamosan emberfej méretű kövek között. Mi haladunk tovább előre, a versenyszellem elkapott minket, látszólag visszaelőzzük a lengyeleket... Hamar kiderül, pürroszi győzelem ez: az út hiányzik, tíz méter mélyen tátong előttünk a szakadék. Az útból elmosott egy 30 méteres szakaszt az ismeretlen eredetű özönvíz.

Visszatolatunk és rally pilótákhoz méltatlan módon, behúzott farokkal követjük az okosabb lengyel autókat. Előtte persze kicsit fotózzuk a hasadékot az úton, mintha direkt mentünk volna arra. A lengyelek is filmezik az eseményeket: valamelyik morbid website-tól nyilván komoly összeget kaptak volna a katasztrófa-videóért, ahogy elfogy alólunk az autobahn. De, hogy honnan tudták merre kell menni? Arra gondolunk biztos volt részletes itinerük… bár Gino boldogtalan a lengyel érzékszervek kifinomultsága láttán, mégsem hagyja ki, hogy oktatóleckét adjon Istvánnak, a helyesen megválasztott sebesség tárgyában, aki Ginot próbálja jobb belátásra bírni: miszerint a helyesen megválasztott tempó, valamint a gravitáció ideiglenes megszűntetésével a szakadék bizonyosan legyőzhető lett volna. Ha már megmenekültünk, megvárnak: telefonszámot és terveket egyeztetünk – a lengyel külügy sem tud „terrorveszélyről” –, majd megalázó tempóval hajtanak el, mit sem törődve Gino tapasztalt szaharai rally pilóta öt perccel ezelőtti okoskodásával.

Újabb egy óra, és már el is hagytuk a gyilkos terepet: a murvás úton akár ötvennel is lehetne haladni. Lehetne, ám Gino elérkezettnek látja az időt a napi rendes csapatépítő szegmens prezentálására, és irgalmatlan durrdefektet kap. Hm. Mit is mond ilyenkor a kézikönyv. Gumit ugyebár tegnap szereztünk, pipa. Szokott ilyenkor kelleni valami emelő.

A Pajerohoz ilyent nem adtak az ukránok, a Toyota szerszámaihoz pedig nem férünk hozzá, mert ahhoz meg kellene bontani a Toyota csomagtartóját, melyet pedig maga Anh Vu pakolt össze egy űrállomást megszégyenítő precizitással. Pardon: urallomas (anhvu akcentussal). Oké, akkor marad a Jutasi-klán tulajdonát képező kölcsön air-jack, mely tegnap oly nagy szolgálatot tett számunkra. Bár a tegnapi kaland jelentőségét az esti sör mellett mind a csapategység megszilárdulásában, az egyéni büszkeség és az ego letörésében láttuk, most megint csak négy alfahím igyekszik saját hatáskörben megoldani a dolgot. Noha a bölcsek kövét mindenki a tarsolyában hordja, a rendszer totálisan működésképtelen. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy egy helyi tevepásztor is beszáll a szerelésbe (honnan került elő???) - teljes a káosz. Végül Gino a legény kezébe nyomja Anh Vu kétezer eurós csoda kameráját, és az árnyékba vonul. Utóbbi gumikesztyűt ölt, és feldúltan rendezgeti Szaddam által emelő keresés címén feldúlt vackát a Toyotában. István és Szaddam bár véresre üvölti a torkát, végül a kerék valahogy lecserélődik. A pásztorfiú híven kamerázza az eseményeket, amiért is egy-egy zsák kukorica konzerv, rizs és liszt lesz a fizetsége. Nagy nehezen összeszedjük magunkat, és elindulunk: még harminc kilométer a műút, amit mai átlagsebességünket alapul véve négyöt óra alatt akár abszolválhatunk is.

Meglepően hamar elérjük az utat s a kősivataggal dacoló büszke oázis árnyékában megbúvó Királyi Csendőrség dzsipjét. Emezek megállítanak bennünket, s akkurátusan kitöröltetik velünk a mai nap felvételeit, mondván, itten ne kamerázzunk. Remek!: a tegnapi hőstett után a mai kaland emlékei is az enyészeté lesznek. Holnap Gino kénytelen lesz újabb ötlettel előállni.

Sokkal nagyobb baj is történik azonban: István rádión jelenti be, hogy megéhezett! Ennek fele sem tréfa, jól tudjuk! Mivel a kőtöréssel és a kerékcserével rengeteg idő elment, félő, hogy nem fogjuk teljesíteni a mai napra kitűzött útvonalat. Ezt nagyon kelletlenül vennénk tudomásul, no de István éhségével ép elméjű ember aztán nem dacol! Az első falu határában satufék, ajtó kivág, Szaddam kirobban, cukrászdába beesik, eladó megfenyeget, szendvics elkészíttet, István vércukrát és kedélyét helyreállít: 02p:46mp – hajszálon függött, de elkerültük az apokalipszist! Gino kicsit tikkelni kezd idegességében, így átadja a volánt Szaddamnak, miként a jól lakott Istvánka is cserél Anh Vuval. Ics, ni, szan! Arigato! Ganbaregh!!! Reszkessenek a marokkói közúti forgalom résztvevői! (Rettegnek is…) Gino főz egy kávét az utastérben, majd négy óra magasságában végleg leadja a műszakot, midőn kinyitja (mai első) búzasörét.

Az út hátralévő részében különösebb izgalmak már nem történnek: Gino Guns&Roses nótákat dalol, István ki nem adja kezéből a CB-t, Anh Vu vadállat módjára kergeti az árokba a szembe haladó kamionokat, míg Szaddam nemes egyszerűséggel kisüti a kocsira e célból felszerelt 600 W reflektorral szemközti forgalom résztvevőinek szemét, ha azok – megítélése szerint – kifogásolható módon közlekednek. (Az alfa-dominanciát belátó igazságossággal ötvöző metodika kifejlesztéséért ezúton szeretnénk köszönetet mondani Jutasi Balázsnak! Reméljük, egykor nyomdokaidba léphetünk!)

István – minden valószínűség szerint a komolyan vett gyomorfertőtlenítés hatására – megállíthatatlanul közvetíti az eseményeket a CB rádión, beleértve a forgalmi helyzet alakulását, az elhaladó táblákat, hogy szerinte jobbra-e vagy balra. Tekintettel, a makacs tényre hogy István és Anh Vu járműve Szaddam-Gino kocsija mögött halad, minden információ késve érkezik, sőt elhangzása pillanatában, már általában nem is különösebben aktuális, azonban ezzel fordítottan arányosan idegesítő.

Ebben a kedélyes hangulatban haladunk délnek, melynek egyik szemléletes jel az egyre sűrűsödő rendőrségi úttorlasz. Ezeken általában az európainak tűnő utazókat egy-két kedélyes hová-hová kérdést követően átengedik. Anh Vu-nak mázlia van, őt nem veszik észre, mert István ül a vezető helyén, azaz a bal oldalon, igaz előtte nincs kormány. Az ehhez hasonló apróságokon a marokkói hatóság nem akad fenn, mint ahogy azon sem, hogy az Mitsubishiről lepottyant a hátsó rendszám, visszatenni nem volt kedvünk, az elsőt már korábban elhagytuk, így jelöletlen járművel tettük meg a mai 720 km-t. A hatósági párbeszédek inkább így zajlanak:

-         Jó estét! Ca va? (széles mosoly amint észreveszi hogy európaiak az autó utasai)

-         Ca va, et vous ca va? (kötelező válasz, itt nem írnánk le de a beszélgetés a fenti két: „Hogy van, és ön?” mondat ismételgetésével, folytatódik még pereceken át.)

aztán:

-         Et ou allez-vous insallah? Azaz: Aztán Isten kegyelméből hová tartanak?

Na itt álljunk meg egy szóra.

Ez a közúti ellenőrzés magyaroszági nyelvezetéhez képest, meglehetősen mókás, ilyen lenne ez otthon:

„Jó estét kívánok, papírokat, igazolványokat közúti ellenőrzés céljából felmutatni szíveskedjenek, fogyasztottak e szeszes italt az Úr eme napján.? Megfújná-e a szondát, hogy az elszíneződik-e , ha Isten is úgy akarja? Tovább hajthat és azt kívánom szerencsés érjen haza, de ez csak Isten kegyelméből történhet.”

A mai uticélunkat elérjük: Tan-tan városa kapujában az utolsó katonai ellenőrzőponton, valamiért rákérdeznek, hogy miért nincs rendszámunk, a válaszon hogy leesett, jót nevetnek, és intenek, hogy gyerünk tovább. István ismerősei, akik szintén a kamu-bamakó kategoriát választották és autójukon ott díszeleg a tavalyi matrica itt várnak ránk a fényes Arany Homok szállóban (9 euro / fő + legyek /éj ). Elmesélik, hogy mennek bamakóba, Rabatban szereztek vízumot Mauritániába és Maliba, az ottani követség ontja magából ki az ilyen okmányokat, kanadaiak, amerikaiak, franciák stb. hada indult épp oda aznap mikor ők is megkapták.

Oda indultak mind ahová a budapest-bamako szervezőiroda magyar külügy szekciója szerint nem szabad. 

Az Ouarzazate-i Ibis Hotel szobáit elhagyjuk, de most tényleg, és elindulunk délnek Zagorába, ott várnak az igazi Bamakósok. 

A mai napunk nagyon laza lesz. (utóbb blogírás közben ez a kezdőmondat kicsit a nagyképű, utolsó mondások kategóriájába esik. – a szerk.)

Mindenki fürdik, reggelizik, Anh Vu-val az élen, aki frissen vidáman jön le a hallba, és rögtön nekilát mindennapos kötözködésének. Mi már megszoktuk, hogy mindenkihez van egy jó szava, a mai első áldozat a reggelit felszolgáló szállodai alkalmazott, szálloda szobaszám egyeztetési gondjai akadnak. Tudja, hogy ha nem intézi el az ügyet, és nem kapnak reggelit István egész úton szívni fogja a vérét. Végén, már vietnámi nyelven küld vudu átkokat a megszeppent szállodai alkalmazottra, amikor kiderül mindvégig rossz szobaszámot – amellyel nem mellesleg a szálloda nem rendelkezik – próbált lekönyveltetni.

Feltöltjük a blogot, elindulunk.

Megvesszük a használt gumit felnivel, a tegnapi ár kétharmadáért, sejtettük, hogy ma olcsóbb lesz mint tegnap.

Dél van.

Még mindig időmilliomosnak érezzük magunkat, leginkább igaz ez Szaddamra, aki 30 kilométer után kiszúr a hegyi úton egy táblát, ami valami vízeséshez invitálja az arra utazókat. A főútról letérő földút kicsit gyanús. István félénken szól bele a CB-be, hogy pro primo először: ez az út nem túl bíztató, ráadásul valami szurdokba vezet. Pro primo másodszor: a vízesés egyik peremfeltételét a víz jelenlétében látja, ennek hiányában, a látványosság élvezeti értéke csökken. Ez utóbbi tételt hangsúlyozandó tíz az egyhez fogad a többiekkel, hogy nem találunk vizet, nemhogy vízesést.

Kanyarog a poros egysávos csapás, egyre reménytelenebb hasadékban, egyre magasabbak a körben a kopár szirtek. 50 fok van. Az út többször elágazik, találomra választunk útirányt, morzsaként szórva magunk mögött a gps koordinátákat, ha ne adj isten eltévednénk. István dörzsöli a markát, zsebében érzi a fogadása gyümölcsét, a 10 dirhámot, mit sem törődve az egyre nyilvánvalóbb éh- és szomjhalállal. Másfél óra után, a csapat többi tagja is kezdi belátni, nem fognak pisztrángokat fotózni a lezubogó hegyi patakban, utolsó huszáros kísérletként lekanyarodunk az útról és egy n-edik nyomon legurulunk a völgybe, egy folyómederbe.. persze víz nincs benne. A helyzet csak annyival lett rosszabb, hogy itt még a homok is süpped a kerekek alatt, ezért fél kilométer után egy újabb csapáson kikecmergünk, vissza a hegyoldal irányába. Nem túl rózsás a helyzet, annyira köves az „út”, hogy Szaddam gyalogol a kocsik előtt tisztítva, keresve, és mutogatva a helyes nyomot. Akkor adjuk fel, mikor az út egy elhagyott iszlám temetőbe vezet. Ezt csak Szaddam ismeri fel, nem könnyű, de a jellegzetesen felállított fejfaként használt kövek egyértelművé teszik a dolgot. Megfordulunk, és elindulunk vissza, azaz csak indulnánk. Gino egy, az út közepén lévő követ láb közé véve próbál legyűrni a Mitsubishivel, de zátonyra fut. A kő úgy bánik a kocsival, mint Titanic-kal a jéghegy, nem látszik mekkora valójában. A kocsi közepe felül rá. Lehet választani, ha letolatunk, akkor letépi a motorvédő lemezt, kartelt miegymást, ha előre megyünk, kitépi a hátsó tengelyt. Műszaki ismereteink korlátozottak, ellenben nem tudunk szabadulni a balsejtelemtől, hogy hosszútávon egyik sem válik az autó hasznára. Nincs mit tenni ásunk. Elővesszük a Jutasi féle Air-Jack-et. Ez egy olyan emelő, ami a kipufogóra kötve felfúvódik, és mint Münhausen báró a mocsárból saját hajánál fogva lovastul húz ki minket a bajból. Ezúttal, mondjuk nem, de majd egy más alkalommal biztosan... Annyit azért emel a kocsin, hogy aláférünk ásni. Harminc perc után már méteres a luk a kocsi alatt de a kő alja még nem látszik. Abbahagyjuk mielőtt rábukkannánk a marokkói történelem kétezer évvel ezelőtti régészei leleteire, és új terven kezdünk gondolkodni. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy mindenki üvölt mindenkivel, kivéve Anh Vu-t aki kameráz. Sajnálatosan feleslegesen, mert mint később kiderül a gépben lévő sd kártya is ezt a napot  választja halála pillanatául. Végül megvan a terv: a kocsi mögé a homokvasból és kövekből épített rámpára visszatolatva, majd az így nyert kerék előtti helyre újabb kövekből hidat építve fogunk átugratni a sziklán. Senki nem hisz benne, de sikerül. Kiszabadultunk. Még két óra és visszatalálunk a műútra.

A továbbiakban Szaddam tartózkodik a turisztikailag érdekes látnivalókra felhívni a figyelmet, csendben gyönyörködik a tájban. Kis intermezzót, mint csapatépítő tréninget könyveljük el.

Szépen begurulunk Zagorába. Úgy tűnik, már más bamakósok megelőztek minket, a helyiek mopeddel követnek minket és folyamatosan ajánlgatják szervizeiket, garázsaikat átvizsgálás javítás céljából. Nem kérjük. Nem értik.

Találunk egy kellemes szállást, idehívjuk a többi bamakóst mobilon, mivel, vagy húszan vannak, a szállodaigazgatót félrevonva Szaddam különböző kedvezményeket harcol ki közvetítői jutalék gyanánt.

Este egy helyi jellegzetes étkezdében, a Texas caféban vacsorázunk. A nevét leszámítva tényleg jellegzetes étkeket eszünk,. majd gyomrunkban a szálló vécééig szállítjuk.

A többi bamakós is csatlakozik, sokat beszélgetünk a Budapest Bamako körüli helyzetről, ki jön, ki nem jön Bamakóba. Mikor szóba kerülnek a szervezők, érezhető a feszültség a levegőben – mit szépítsük: lincshangulat van. A szervezők hazugságairól és nemtörődömségéről szólnak a mesék az egyre sűrűbb Afrikai éjszakában, sajnáljuk őket, de aki akar velünk jöhet. Többen is úgy döntenek: csak azért is Bamako. 

Az Ouarzazate-i Ibis Hotel szobáit elhagyjuk, majd a parkolóban úgy döntünk, hogy mégse.

(Hogy, hogy kerültünk Ouarzazate-ba? Kocsival. Tegnap elhagytuk Omar barátunk Sand Fiche panzióját az Erg Chebbi dűnéinek lábainál, és idáig jöttünk. Jól csináltuk, mert amíg sütött a nap  és világos volt egy helyi cyberben (internet kávézó) próbáltuk elérni az internetet, kevés sikerrel, amennyiben matematikailag értelmezhető a kevés szó a nullára. 5 dirhámba került mindez. A tulaj nem szándékozott részletes magyarázatot adni, rá hogy mik a hosszú távú üzleti stratégiái, egy olyan internet-kávézóban, ahol nem lehet elérni a világhálót. Mire végeztünk, sötét lett, így a festői tájból annyit láttunk, amennyit a Mitsubishi első ködfényszórója megvilágított. Ez nem lebecsülendő, mert a rázkódástól ez a készülék nem az utat világítja már meg, hanem elfordult és leginkább az út menti házak első emeleti ablakán át az ott békésen szendergőket helyezi pillanatnyi fényárba. Így értük el Ouarzazate-ot és dühünkben beköltöztünk az Ibis-be, mert itt van net)

Reggel az ibiszes sztenderd szerinti reggeli vár minket, meg az erőlködés, hogy az előzőnapi, és éjjel Szaddam által megvágott videoklippek felkerüljenek a blogra. Ez eltart egy darabig, rámegy a délelőtt, meg persze a reggeli 8 órás kelést sem vette senki komolyan, nem is firtatjuk egymás közt a kérdést. Lecipeljük a cuccokat a szobából, bepréseljük az autóba, Anh Vu ilyenkor bizonyul a leghasznosabbnak, vagy tetris-en nevelkedett, vagy a vérében van a kis helyre sokat elhelyezek képessége, de amikor kezébe veszi az autó belsejének rendezését, tíz perc alatt minden élére állítva vasalva várja útra készen az embert. Kifizetjük a szobákat, elbúcsúzunk a recepcióstól, érdeklődvén, hogy merre menjünk turistáskodni. Kimerítő tájékoztatást kapunk a környék jelentősebb idegenforgalmi látványosságairól.

A parkolóban a szokásos csapat egyeztetés is lezajlik, melyhez a hagyományos helyi teát Anh Vu a szálló személyzetével a motorháztetőn szervíroztatja. A mai csapatértekezlet  témája az aznapi útvonal és végcél. Ma reggel ezt a célt az Ibis hotel szobáiban jelöljük meg, és visszamegyünk kivenni két szobát a meglepett recepcióshoz. Nem érti. Nem baj, mosolyog, és visszaadja amiből tíz perce kiköltöztünk.

Kissé zavaros viselkedésünk magyarázata abban van, hogy ha nem lassítunk nem érnek soha utol minket az igazi bamakósok, eddig két teljes napot szántunk erre, de csak nem kerülnek 500 km körzeten belülre.

Ma két dolgunk van, megnézni Ait Ben Haddou UNESCO-s falait és az utóbbi 4000 km alatt érdekesen megfáradt jobb első gumit megvizsgáltatni.

Ait Ben Haddou agyagból tapasztott vára az amerikai filmesek kedvelt háttere, itt forgott az Arábiai Laurence, a Perzsia Hercege, a Gladiátor, stb. E hullámot meglovagolva Ouarzazate-nak még saját filmstúdiója is van. Na minket ez a rész csöppet sem érdekel, a falak inkább.

29 km-re az Ibistől megleljük őket, meg minket is már a parkolóban egy újabb helyi önjelölt idegenvezető. Az öreg állítása szerint régebb óta él itt, mint bárki a faluban, ha a fogainak száma fordítottan arányos évei számával, akkor e tétel igazolást nyerhet. Eléggé ráncos, de nagyon vidám. Azt mondja, nem kér ő semmit a vezetésért, ha akarjuk a végén adjunk neki amit jólesik, értsd: pénzt. De hogy mennyit arról nem esik szó. Öreg magyaráz, Szaddam, ha szóhoz jut, fordít. Mivel ez ritkán esik meg, a többi, franciául nem beszélő csapattag olyan részleteket tud csak  meg a 700 éves falakról, hogy: …nem ez a hely igazi neve, hanem… ez a fal itt nem is igazi, csak díszlet: hungarocell…ha szomjas vagy a sivatagban egyél ilyen bokrot… (Itt egyébként rövid bemutatót is tart és a növényt a szájában tartva önnön nyáltermelését megtízszerezi, majd állításának hitelt adván, megmutatja mennyi levet nyert a bokor szárából. Ehhez sajnos kénytelen fogatlan szájából kiengedni a levet, és nekünk ezt nézni kell.) … Az információk özönlenek, az öregnek a folyamatos beszéd mellett még a bohóckodásra is marad ideje, állandóan produkálja magát. Bevezet minket egy hátsó bejáraton a várba, mondván, az elsőn fizetni kell, de itt hátul nincs jegyszedés. Kifele viszont a nevezett fizetős bejáraton hagyjuk el a helyszínt, nyoma nincs jegyszedésnek, de ezt a kérdést utólag nem kezdjük el tapintatlanul boncolgatni.

Anh Vu ma különösen mókás kedvében van, ez általában rajta kívüli többi élőlénynek nem kellemes. Ma az agyagvárost megtekinteni szándékozó turistákat molesztálja, előszeretettel hecceli a japánokat, magát közülük valónak álcázván, kisebb csapatokat a csoporttól hamis kézjelzésekkel leszakítva, büdös sehova nem vezető sikátorokba vezet, majd vigyorogva elfut a helyszínről. Fotóz, filmez, és úgy magyaráz egy öreg japánnak, mintha legalábbis eddig mellette ült volna a buszon, ami idehozta őket, és találomra mutogatja neki a távolban lévő érdekes valamiket, melyekről tudni nem tud semmit, de hosszasan ecseteli azok szépségeit japán halandzsa nyelven.

Az olasz turistacsoport kevésbé szerencsés, őket egy zseniális spagetti recepttel traktálja, melynek elkészítése csak 5 perc. Amikor pedig nem talál meghallgatást és elismerést a bazsalikomos pesztós pasta, sértődötten gyalázni kezdi az olasz nemzeti tizenegy falábú játékosait.

Mindezek következtében, és mert nincs kedvünk száz éves idegenvezetőnk esetleges újabb, testnedvei bevonásával végrehajtott bemutatójához, távozunk.

Találunk gumist is hazafelé, de minthogy Afrikában a gumi nagy kincs, aranyáron akarnak nekünk eladni új gumikat, aztán jön egy használt is, amelyről azonban túlzás lenne állítani, hogy jobb, mint ami fent van. Egyelőre nincs üzlet, Szaddam megbízza a gumist, szerezzen még használt abroncsot holnapig, mert visszajövünk.

Visszatérünk a szállóba, István telefonál, Anh Vu mosakszik, Szaddam blogot ír, Gino vág.

Szabó Miki-Mikstudio, és Horváth Zoltánke honlapgondozási segítsége nélkül nem lenne ilyen rendezett a weblapunk.

Köszönjük!!!!

Omar a Sand Fiche auberge tujaja, búcsúzóul még dobolt nekünk egyet a járművön, igazság szerint, neki mindegy volt hogy hol van, mindenen dobolt, vagy énekelt.

Köszönjük OMAR!!

A panzio elérhető:

www.auberge.sandfiche.com ,

GPS: N 31*15'051''  W 003*59'371''

Versenyszellem ma alábbhagy, nem megyünk sehova, azért ez sem egyszerű.

Istvánt leszámitva, aki a sarkvidékre készült, mindenki kockára fagy az éjszaka folyamán. Annyira fázunk, hogy annyira sem bírunk kimászni a sátorból, hogy előbányásszuk a kocsiban lévő tartalék ruhákat. Végül mégis muszáj vagyunk. Mesterházy Attila telefonos ébresztője kelti a csapatot (honnan tudta, hogy itt vagyunk???), de hogy mit szeretne, azt nem várjuk ki. Kiderül, hogy a házban talált testek élő emberekhez tartoznak. Megismerkedünk Alival, a gondnokkal, aki tegnap nem volt hajlandó életjeleket mutatni. Sorra bukkannak elő társai is, összesen vagy tizen. (Hú, igy azért nehéz lett volna elfoglalni a tanyát!) Egyikük szívélyesebb mint a másik: rövid szlem álejkumot követő bemutatkozás után már fő is a kávé és a tea.

Körülnézünk. A tanya egy látszólag beton szilárdságú vályogház, hatalmas társas helységgel, konyhával, hálóval, angol vécével, recepcióval. A leghátsó szoba Fatima szobája, ennek még nincs kész a teteje. Ő mégis örül, hogy társaival ellentétben neki nem kell a szabad ég alatt legelésznie.. A tetőn napkollektorok, a ház körül három-négy berber sátor, pontosabban sátor-komplexum. Közvetlenül a ház mellett egy emeletnyi homokdomb, itt fogyasztjuk el a reggeli kávét. Ali a tea mellett szeretné tisztázni, kik vagyunk, miért jöttünk, meddig maradunk – ezek közül egyre sem tudjuk a választ, úgyhogy magunkra hagy minket és megreggelizünk.

Voltaképpen ez az első pillanat, hogy nem rohanunk, igy hát az egymást kevésbé ismerő csapattagok ismerkedni kezdenek. István csupa borotvahabos fejjel, félmeztelenül rohangál a homokban, s közben az UltraPole+++ sarki sátor hátrányait ecseteli (ti. olyan meleg, hogy nem lehet benn aludni) igy Gino letesz a barátkozásról. Szaddam azonban nyit Anh Vu fele:

- És mondd, ti mikor voltatok toppon? Vietnam mikor igázott le valakit? Anh Vu az egyórányi piperéckedést követő másfél órán belül éri el az üzemi hőmérsékletet, igy most csupán valami Nagy-Indokináról szóló bullshitre futja a szokásos riposzt helyett. Végül megtudjuk: a vietnami történelem eddigi legnagyobb alakja I. (Hóditó) Nguyen, aki egész Afrikáig jutott hóditásai során.

A reggeli után haditerv. Ma nem csinálunk semmit: eszünk, iszunk, alszunk, pihizünk – hihetetlen laza napunk. Dél körül autóba ülünk, hogy kicsit terepen is teszteljük a járműveket. Szaddam óvatosan, Pifu nagy kedvvel hajt, Anh Vu utóbbi mellett retteg. Gino a maradék ép kamerákkal rögziti az eseményeket. Dombra fel, dombra le, homok kavics, kősivatag, tevék, dűnék, falvak. Pifu természetesen elakad a homokban. Mondtuk előre. Akkor ásunk. Nem részleteznénk; a lényeg: a segítségre siető Mitsubishivel Szaddam is elsüllyed egyszer, így közel négy órába telik, mire kiszabadulunk a homok fogságából.

[A Gondwana Team titkos tippje: a 4500,- forintos ún. kéményseprőjárda tökéletesen alkalmas a húszezres homokvas kiváltására. A berendezés lelőhelye felől a gondwanateam2010@gmail.com címen lehet érdeklődni.]

Tikkadtan, napszúrtan érkezünk a legközelebbi faluba, ahol a főutca közepén mindjárt bele botlunk egy internet kávézóba. Net nincs, kávé van. Kicsit szerelik a drótokat, és miután komoly sajtómunkásoknak adjuk ki magunkat, valami irgalmatlan lassú internetet mégiscsak kicsiholnak a hardverből. A következő két óra hat megabite elküldéséről szól: félájultan vesszük tudomásul, hogy ez órákig fog tartani. Sötét lesz, mire befejezzük, így étlen, szomjan, hányingertől kínozva, rákvörössé égve igyekezzük fellelni a visszavezető utat. Természetesen lehetetlen vállalkozás lenne GPS nélkül, ám így sem egyszerű.

Hogy pihenőnapunk mégse váljon rémálommá, vendéglátóink fejedelmi vacsorával, forró kávéval és teával várnak minket a fáklyákkal és gyertyákkal megvilágított, félig nyitott beduin sátorban. A magát tulajként feltüntető Omar maga fogad és szórakoztat minket; kinek franciául, kinek spanyolul, kinek angolul válaszol, igény szerint. Pipára gyújt, s eztán egyre többet és szélesebben mosolyog. Sűrűn, majd egy idő után kizárólag arabul szól hozzánk. Koncentrációjával ellentétben figyelmessége mit sem lankad, bár egy idő után megkéri Alit, hogy viselje gondunkat, míg ő maga csatlakozik zenélő beduin társaihoz. Anh Vu provokatív angol mondatokkal zaklatja Alit, aki bár nem beszéli a nyelvet, hahotázásunkból és helyenként elképedt arckifejezésünkből mégiscsak rájön, hogy tréfa tárgya. Egyszer csak vigyorogva arigatóval köszönti Anh Vut, aki e sértésért cserébe eztán csak Izsákozza újsütetű cimboráját. Doboló és énekelő társait a tűz mellett hagyva Omar ismét csatlakozik asztalunkhoz, a dobozos sör rejtegetésére kényszerítve Istvánt. Már nagyon jól érzi magát odaát, s kitüntetett érdeklődést tanúsít Anh Vu iránt. A pajzán párbeszéd során világossá válik: I. (Hódító) Nguyen ismét célba ér(hetne). Erre ezúttal nem kerül sor, s ezt fekete barátunk nem is igazán veszi zokon. Szép lassan elbúcsúzunk az immáron saját szórakoztatására muzsikáló vendéglátóinktól, és Gino laposüvegének keresésével végleg felhagyva nyugovóra térünk (mindenki egyedül.). Gino és Szaddam a sátorfalon át vitatja meg, miként lehetne három zokniban, két nadrágban, két pólóban és pulcsiban, valamint nagykabátban belebújni a hálózsákba; ezt természetesen egyikük sem tudja megvalósítani. Még egy óráig zenél a banda, aztán csönd. Mi még egy darabig nevetgélünk, aztán szép csendben kockára fagy majdnem mindenki…

További képek a gondwanateam.hu-n

Az első teljes afrikai napunkon napsütés Fezben, szánkózás az atlaszban a helyiekkel, hóban elakadás után éjszakai terepezés és sátorozás a sivatagban.

A nap kivételesen azzal kezdődik, hogy nem bírunk felkelni, és utána is nehezen megy a bootolás. Kezdetnek Szaddam nekilát az előző napi robbantásos merénylet nyomait eltűntetni a szálloda hajdan makulátlan fürdőjéből, mely most minden sarkában rejt némi meglepetést, hol lencse, hol füstölt hús darabka formájában. A reggelit a szálló épen maradt ebédlőjében költjük inkább el, van tojás, sajt, lekvár, még egy párizsira hasonlító szeletelt felvágott is, melynek azonban annyira gumiszerű az állaga, hogy arra gondolunk, formára vágva, a tetőn eresztő benzineskannák kiöntőnyílásának szigetelését is megoldjuk vele. A szálló összes ajándékra vágyó alkalmazottját leszereljük: földi javainkat illetően sajnos füllenteni kényszerülünk. Biztositjuk őket, hogy valójában nekik kellene megajándékozniuk bennünket…

Ez a módszer működik a helyi rendőri erők esetében is. A rendőrség ugyanis sajnos szolgálati fegyver helyett szolgálati radarral rendelkezik, és nem fél használni. Egy nap alatt kétszer futunk bele a csapdába. Ilyenkor Szaddam kénytelen kipattanni az autóból és mindenekelőtt a marokkói táj szépségeiről, az itt lakók kedvességéről tartott negyedórás előadást tartani, mire a közúti ellenőrzés hivatalos szerve szót kap már ő is érzi, hogy elrontaná a lelkesedésünket az országgal kapcsolatban, ami, ugye nem lenne üdvös… Kedves atyai dorgálással megelégszik hát és továbbenged bennünket. A dologban a legjobb, hogy mindössze annyi történik, hogy az ember kimondja, hogy milyen jó fejek a helyiek, ami igaz, és milyen szép az ország, ami szintén igaz, cserébe hálát és bizalmat kap.

Megszületik a  szent elhatározás, hogy ma a homokban alszunk, mégpedig nem abban, amit  Gino hozott magával a Szaharába. (Gino ugyanis azt ötölte ki, hogy a fedélzeti kamerák mozgását, rezgését kis általa varrott homokkal töltött zsákocskákkal igyekszik tompítani. Ez remek ötlet, de Szaharába homokot?)

Szóval ma dűnéket, homokot, koszt akarunk lábunk alatt, testünkön, fogunk között. Elvileg ez nem lehetetlen, hiszen csak 350 km-t kell haladnunk, gyakorlatilag viszont teljesen eltoljuk a napot, blogírással, menta teázással, pakolással, és a már említett fürdőszoba renoválással. Dél van, mikor végre kocsiba szállunk. Indulnánk - a három lerázott  biz-basz árus között egy hasznos tolakodó is akad: mikor megtudja, hogy nem érdekel minket a fez-i medina, hanem indulunk Merzougába, azonnal kerít valakit, akinek véletlenül pont van egy panziója a homokdűnék között. Omar, a panziós, be is ad egy matricát, GPS koordinátákkal, amit tuti ami biztos alapon a műszerfal közepére ragasztunk, letakarva ezzel a Mitsubishi szent kvarcóráját.

Utunk az Atlasz déli dombjain át vezet. Kis dombok közt, 2200 méter magasan megyünk. A táj egyre havasabb. Ginonak és Szaddamnak déjá vu érzése van: tavaly nem volt egyszerű a hóban a nyári gumikkal... Egyre havasabb a táj, azt azonban már mégse tűrhetjük szó nélkül, hogy az egyik út menti domboldalon a marokkói gyerekek szánkóznak. Megállunk, kiszállunk, mi is akarunk. Annyira lelkesek vagyunk, hogy az út menti hóba kormányozzuk a gépeket, konkrétan a Mitsubishit, amely azon nyomban tengelyig süllyed. Úgy néz ki, a szánkózás elmarad, helyette a délutáni program az autómentés - ez is jó lesz. Móka-móka.

Gino jó híradósként úgy dönt, az eseményeket dokumentáljuk, ezért állványra állítja a kamerát az út túloldalán, hogy az mindent felvegyen. Mivel nem nagy a forgalom, nyugodtan elálljuk a fél utat a másik autóval, vontatás céljából.

Arcunkról a mosoly akkor fagy le, mikor, a második kötelünk szakad el. Ekkor előkerül a csodafegyver: a rántókötél. Na ez végre működik, a kocsi kint a szmötyiből, mindenki boldog, Gino elhagyja kamerás posztját és odajön gratulálni. Épp időben ér át, mikor háta mögött elhúz egy kamion százzal, közben egy extrával bővítve felszereltségét: Sony Hi8 kamera képében. Gino megdermed, mikor rájön, hogy valamit ott hagyott, lassan fordul hátra, pedig már látja az arcunkon, hogy nincsenek jó hírek, és utána meglehetősen bosszúsan folytatja az utat.

Már este van, mire elérünk Erfoudba, innen vezet az út a dűnékhez. Tök sötét van, és a javát terepen kell megtennünk. Az Erg Chebbi egy 35 km-es homokpad, melyet a Jóisten azért rakott ide, hogy az amerikai turisták is lássanak életükben homokdűnét. Ezt a helyiek jól tudják, mindenkinek van egy panziója, utánunk is jön két alak a város határában, hogy egy jó helyre kísérjen bennünket. Nem akarjuk. Nem értik. Szerencsére üres a tankjuk, így visszamennek üzemanyagért a városba, Kérik, várjuk meg őket, amit mi szentül megígérünk, és azonnal továbbmegyünk. Nem látunk semmit. Gino és Szaddam mennek elől és arra számítanak, hogy nehéz lesz megtalálni az ösvényt. Ez igaznak is bizonyul, de nem azért, mert nem látszik, hanem mert ennyi ösvényt még életükben nem láttak. Mindenhonnan mindenhová vezetnek, egymást keresztezik, előzik, kerülik. Teljes a káosz. Végül úgy döntünk, toronyiránt megyünk a Fezben kapott „címre”. Sajnos annyit tökölünk ezzel, hogy utolér minket a városszéli segítő páros. Segíteni akarnak. Mi nem akarjuk. Nem értik.

Amikor monsieur (Szaddam) faché (mérges) kezd lenni akkor kezdik sejteni, nem lesz üzlet. Elhúznak előre és bosszúból összeporozzák az utat.

Nem túl nehéz a terep, de néha sunyi homokos foltok vannak, ezekben elsüllyedni éjjel nem poén. Anh Vu és Pifu is jól halad, de nem örülnek, mikor Gino közli, hogy azért álltunk meg, mert megérkeztünk… Valójában sehol semmi, s az fekete és homokos. Valami pislákol a távolban, elindulunk vakon arra, és lassan körvonalazódik egy épület. Jó hír: megvan a panzió. Rossz hír: tök sötét van. Gino és Szaddam fogja a kamerát és behatol a vak sötét épületbe, kisértetház.

A fejlámpa fényében, hol egy pár sílécet, hol egy kedvesen szendergő macskát látnak meg egy gitár mellett. A bejárati fakapu az agyagból tapasztott ház főhelységében vezet, mindenhol szőnyegek, de sehol senki. Találunk egy ajtót, sötét folyosóra nyílik, a végén konyha, konyhakerttel, növény nincs, csak egy teve.

Közben Anh Vu is bejön, s a fejére szerelt 1000 luxot produkáló fejlámpájával kisüti Szaddam és Gino szemét. Teljesen otthonosan kezd a matatni a konyhában, mignem talál egy leszőnyegezett ajtót, mögötte két alvó bennszülöttel. Tapsol, kiabál; fényárban úszik lámpájától a szoba, de az alvó helyiek nem moccannak.  Az egyik szőnyegbe tekert alakot még meg is rugdalja kissé, az se használ.

A ház előtt terasz, de a vége már egy dűnébe lóg, felmászunk rá és egy terített asztalt találunk, teljesen abszurd.  Annyira hogy belefáradunk,  ledobjuk a sátrakat és azonnal elalszunk….

Kisebb robbanás rázta meg a Fez-i Ibis hotel harmadik emeletét, ahol a hírforrások szerint turisták a fürdőszobai bidében kempinggázzal főztek maguknak vacsorát. A konzerveket a mosogatás megspórolása céljábó szakszerűtlenül, bontatlan állapotban helyezték a forró vízbe, így azok a hirtelen feszültséget és nyomásváltozást kéretlen megnyílással hálálták meg. Az így felrobbant lencsefőzelékek kisebb anyagi kárt okoztak a szálloda fürdőszobájában és Kerek István helyszínen éhező magyar turista magán tartott csapategyenruhájában. A kár értékbecslése alatt az elkövetők sietve távoztak a helyszínről.

 AFRIKA!! A Gondwanateam már Afrikában, „csak-azért-is-bamakó” kategóriában versenyez!

Megint jól esik felkelni, a tegnapi 2 óra alvást 100%-al túlteljesítettük, ez a bagázs kinézetén azonban nem sokat javít, amit mi sem illusztrál jobban, mint a szálloda reggelre lecserélt recepciós lányának halk, szolid, de le nem tagadható kis sikolya, mikor meglát minket a liftből kilépni. Ha a bejárt felől jövünk, pánikgombon remegő keze biztos nem hezitál a rendőrség kihívásával kapcsolatban. Megússzuk, és az átadás-átvételi ceremóniát s a szálló fizetős parkolójából való fizetés nélküli kihajtásunkat sem sérelmezi, sőt, talán magában még kicsit örül is gyors távozásunknak.

Algeciras pont akkora, hogy el lehessen benne annyira tévedni, hogy lemaradj a kompról. Ezen a hajnali órán legalább az egyébként állandó dugó nem nehezíti dolgunkat, így végül még a kompot is elérjük; lassan feljön a nap.  Költői kép fogad minket a 30 perces hajóút végén, mikor a komp orra a hozzádörgölőzik Afrika kikötőjének köveihez, a felkelő nap első sugarainak lágy fényében fürdőzve Meghatódottan indítjuk be kerregő, többtonnás, fekete bűzös füstöt okádó, Európában forgalomból lassan kivont gépeinket.

Amit leér kerekünk az afrikai kontinensre, megcsap minket a szabadság és a rothadó hal szaga. Ezért jöttünk. Tavaly zuhogó eső és 5 fok fogadott, idén 20 fok és napsütés. Gyorsan el is kezdünk izzadni, ami kicsit rossz, mert az autók bár tele vannak, de egy dologgal nagyon spóroltunk: a váltás ruhával. Lassan egyértelművé válik, hogy autóink belseje, (benne velünk) megállíthatatlanul rohan az ökológiai-biológiai katasztrófa felé. Bamakóba már ember-gép és a közben kialakuló flóra és fauna egyé válva érkezik majd, és kocsonyás masszaként kell helyt állnunk a nyakkendős szerecsenek között.

Ceuta (még spanyolhon, bár már a fekete kontinensen) hát, nem terpeszkedik, mert arra nincs helye, de mondjuk szűkösen elféreget az őt körbevevő marokkói határvonal szorításában. Ceuta ezenkívül benzinkút-paradicsom. Több a kút, mint  bármely más üzlet, és igen olcsó a benzin. Nyílván a spanyol apehosok nem szeretnek vízen utazni, mert mély a tenger, és az a legenda járja, hogy egyszer egy Juan Dinero nevű adóellenőr megpróbált átkelni. Felszállt a kompra, de sosem látták megérkezni. Így aztán a benzinkutakon a benzin pont annyiba kerül, mint máshol, csak nincs rajta jövedéki adó. Ezt a helyzetet mi is kihasználjik átlagban 15 liter gázolajat fogyasztó autóinkkal, és el is megyünk ahhoz a kúthoz, melyet tavalyról ismerünk. Igen, tavaly is itt vettünk üzemanyagot, és igen, tavaly sem indult el többet azon járművünk, amelyben távirányítós autóriasztó volt. Ahogy idén sem… Bella, a Toyota, utólagos immobilizerrel rendelkezik, mely rádiójelet bocsát ki, ha oldja a tulaj a tilalmat. Kivéve… Kivéve, ha ezt a rádiójelet a szomszédos épület tetején Spanyolországig sugárzó óriási rendőrségi antenna le nem fogja. De lefogja. A kocsi mozdíthatatlanul áll a 2-es kúton. Egyetlen esélyünk, ha a kútépület mellé vonszoljuk mert ott a kutas szerint nem csak napsugarat, de rádiósugarat is árnyékol a ház. Az automata váltó azonban parkolóállásban van, és kioldani csak akkor lehet, ha az immobilizer is oldott. Patt helyzet. Vicces, mert gondmentesen megtettünk 3000 km-t és most a kútépületig kéne eljutni, amely 5 méterre van - milyen relatív a távolság! Hamar felmérjük, hogy a kéttonnás dögöt álló kerékkel el nem rángatjuk egy centit sem. Szaddam még tesz egy elárvult kísérletet a segítőkész kutassal, és átmegy a rendőrökhöz, hogy ugyan kapcsolják már le a spanyol nemzet védelmében az Afrika felől érkező támadás elhárítására üzemben tartott készüléket, csak egy picit, pár percre, lécci. Igen, ez azért még Spanyolország, szóval a rendőr portáján „dolgozó” szerv jót röhög, majd felszólít hogy minket, hogy azzzonnal igazoljuk magunkat. Utána persze kidobja Szaddamot és a kutast. Majd a papírjaikat. Szaddam, miközben visszafele sétál a ruháját igazgató segítőkész benzinkutassal, sokat fejlődik spanyolból, már ami az egy mondatba sűríthető rendőri szervezet gyalázására alkalmas kifejezéseket illeti. Annyi értelme azért van a dolognak, hogy Szaddam egyazon lendülettel visszamegy, és a deBella felezőváltóját egy igen határozott ámde kíméletlen mozdulattal (lásd még: foghúzás, kificamított váll visszaillesztése stb.) kitépi sebességből, és „N”, azaz üres állásba ferdíti. Ezzel oldja a váltószerkezet fogaskerekei közti kapcsolatot, és a kocsi gurítható. Gordiuszi felező. A kútépület valóban használható védelmet jelent; a kocsi kisvártatva beindul. Közben Gino a másik autó, Hilda tetején kötözi a benzineskannákat a homokvashoz, és fordítva, mert ezeket is megtankoljuk.

Végre elindulunk, azonnal itt a határ. Marokkóba bejutni nem egyszerű, de kellő türelemmel nem gond. A Toyota Anh Vu nevén van, így Szaddam felébreszti, hogy menjen a vámoshoz helyt állni. Anh Vu angol papíros autója és a mi német ideiglenes rendszámunk, továbbá magyar útleveleink nem igazán jelentenek ma gondot a vámosoknak. Csalódottak vagyunk, azt hittük, ide hősi eposzt írhatunk arról, hogyan oldottunk meg mindent. Sajnos azonban minden rendben, mi sem hittük volna. Úgy megyünk át a vámon, mint kés a vajban.

Megbeszéljük, hogy az első afrikai etap Fezig megy. De ne menjünk már az autópályán, mert van időnk, még csak délelőtt van, a nap süt, stb. Fez csak 300 km…

Éjfél után esik be négy hullaarcú utazó a Fez-i Ibis Hotel recepciójára, miután a várost négyszer körbeautózták egy levakarhatatlan helyi önjelölt idegenvezető mögött. A vakmerő robogós minden alkalommal megígéri, hogy az Ibis Hotelbe vezet minket, ám mindannyiszor valami haverja szállójánál kötöttünk ki. Negyedik alkalommal Szaddam annyira ideges lesz, hogy a buta turista-angol helyett francia nyelven magyarázta el a meglepett helyinek, hogy a kurva fáradtak vagyunk, s még egy ilyen sightseeing tour. és nekimegyünk a mopedjének hátulról az ötcolos vadrácsunkkal, hacsak… Hacsak most tényleg nem visz az Ibis-be. A segítőnk erre szent ígéretet tesz, és állítja: konstruktív szállásjavaslatait csak azért bátorkodott megtenni, mert amúgy is útba esett. Ezután még két másik útba eső szállodát tekintünk meg, aztán végül megkerül az Ibis is. Lehet, hogy ebben közrejátszott Gino figyelmetlensége is, mikor egyik fékezésnél kissé lassan reagált, és megpöccintette hátulról az előttünk navigáló krapek mopedját. A kis baleset szerencsére eszébe juttatott az ipsének egy rövidebb utat.

3000 km-es páneurópai szakaszunk második napja.

„Budapest Bamako 2010:
fekete-fehér, igen-nem,
mit vettél a pénzemen?”

Reggel, ami ma hajnalt jelent, és ami közvetlenül azután kezdődött, hogy álomra hajtjuk a fejünket a perpignani Etap Hotel kies szobájában 3h00-kor, elég fura szájízzel ébredünk. Megérte kifizetni a szoba árát, mert az ébresztést reggel ötre állítottuk. Hogy ez milyen megfontolásból történt, már kissé homályos, mint ahogy a másnap délelőtti látásunk is. Induláskor az egyik autót Szaddam vezeti és Gino navigál, másodikat István, Anh Vu mellette az alvást választja. Haladunk a spanyol pályán. Beszélgetünk a CB rádión, arról, hogy miért nincs senki az úton rajtunk kívül. Közben Anh Vu alszik. Szaddam vezet, Gino filmet forgat, fotóz navigál, blogot ír, mindehhez 3 kamerát, fényképezőgépet és 2 laptopot használ… egyszerre. Teljesen beborítják a kábelek, inverterek, a gépek, eszközök, áramfejlesztő és felhasználó gépezetek, melyekből induló és érkező kábelek kibogozhatatlan hálót szőnek két első ülés közé. Szájában sd kártyát tart, ujjai közt pen drive-ot csippent, egyik tenyerén laptop, ölében a másik, a kamera a térde közt szorul.

Utazásunk 27. órájára az autót úgy belaktuk, hogy lakhatatlan:

Power Tape szalagdarabok rögzítgetnek mindenfelé mindenféléket a műszerfal különböző részeihez, majd leesnek a mindenfélék, ekkor újabb ragasztószalag rétegek kerülnek a régiek fölé. A hátsó ülés minden koncepciót nélkülözve, „na még ezt is bedobom ide” alapon lett pakolva, így néha egyikünk idegesen visszadob valami hátulról a fejére hulló tárgyat. A csomagtartóba senki nem mer belenyúlni, félve az ajtó nyílásán kiömlő tárgyak okozta pluszmunkától. A komfortérzet korlátozott és folyamatosan csökken, melynek objektív okait az emberi test gondozás hiányában történő élve oszlásnak-indulása okozza. Tekintetbe véve, hogy kizárólag lencse bab és kukorica konzerveket hoztunk az útra, az igazán érdekes pillanat az lesz , midőn ezek az élelmiszerek elindítják azt a folyamatot melynek végeredményét úgy hívják, hogy fingás.

Anh Vu hirtelen felébred és meglátván a spanyol bikát formáló helyi autópályákat országszerte díszítő óriási paravánt, „lepásztorkutyázza” a nemzeti szarvasmarhát. Gino CB rádión ez ügyben rövid idegenvezetéssel egybekötött zoológiai kiselőadást intéz hozzá, melynek végére Anh Vu már ismét alszik.

A vezérjárműben Szaddam és Gino feladatot cserélnek, aminek kis bukét ad hogy Szaddam nem ismeri a video vágására használandó számítógépes programot, mely faladatot félkészen örököl meg médiamágus mitfahrerétől. Ennek orvoslására Gino vezetés közben tanfolyamot is vezet. Az eredményt a honlapon már tegnap láthattátok. Ez a napunk ezt leszámítva olyan eseménytelen, hogy amikor egy felhő eltakarja az egyébként hétágra sütő napot, őszinte felháborodással felhördülünk. Ezt az állapotot borítja fel a kocsikban az egyre sűrűbben csörgő telefonok, melyeken különböző országokból hívnak minket barátok, ismerősök majd rajtuk keresztül azok ismerősei. A téma a Bamako Rally lemondása, és hogy este 5-kor sajtótájékoztató lesz. Mire azt is megtudjuk, hogy mi lett a Bamako szervezőinek döntése, már lassan összeáll egy kép arról, hogy mi is történhetett a háttérben. Az érkező telefonhívásokon megkapott információkból egy dolog lett nyilvánvaló: senkinek halovány dunsztja sincs arról, hogy mi van, de azt biztos forrásból tudja. A külügy kockázatosnak tartja a beutazást  Mauritánia miatt, az NHB szerint semmi konkrétum nem ismert a külügy kockázat besorolás növelése mellett, a villámgéza szerint, meg a szervezők szerint Mali a veszélyes, de a mai napon Bamakóba kocsival megérkezett 3 magyar srác szerint nem volt semmi különös út közben. Gondwana Team sem akar kimaradni, szerintünk az a veszélyes.

Lassan lemegy a nap és Anh Vu ébredezni kezd, átveszi a volánt Istvántól. Ezt a pillanatot még sokáig őrizni fogja setét foltként a spanyol autós hagyomány, mivel Anh Vu a jobbkormányos autót az angol etikett szerint kormányozza, és hosszú kilométereket tesz meg úgy a kocsit konzekvensen a középső sáv fölött tartja, csak azért nem teljesen bent, mert zavarják a belső sávban 200-al érkező helyi gépjárművezetők.

Napvégére elérjük a kikötőt Algecirasban, és már csak a másnapi kompjegy megvásárlását kell megoldanunk, hiába múlt éjfél. A feladat sikeres befejeztét követően eltévedünk a városban, és nem találjuk meg többet az elhagyott utat, ami örvendetes, mert a szálló amiben az éccakkát töltjük így kerül utunkba.

Ma alszunk vagy… 4 órát!!

Bréking nyúz - elmarad az idei Budapest Bamakó Rally??? A Gondwanateam holnap estére eléri Afrikát.

 2010 január 14, csütörtök Budapest-Perpignan 1650 km

 Amint érkezik a hír, hogy lehet, hogy lefújják az idei Budapest-Bamakó Rallyt, eldobjuk a klaviatúrát, kötjük a bakancsot, és hat órán belül már az Osztapenkónál toljuk a gépeket. A mai gyorsreagálású etapot a spanyol határig tervezzük, nem nagyon érünk rá bolondozni... A Kőröshegyi Völgyhídról már látszanak Afrika partjai: innen nyilván korrektebb külpolitikai elemzést tudunk végezni, mint a külügy. Egész nap nyomjuk, egy-két pisiszünettel. Különösebb esemény nélkül telik az út, leszámítva azt az apróságot, hogy István és Anh Vu fizetés helyett áthajt az autópálya fizetőkapuján. Pár perc után lekapcsolnak minket, de tisztázzuk a helyzetet és elnyerjük Lütyő őrmester bocsánatát.

 Huszonkét óra hajtás után hullafáradtan érkezünk Perpignanba, és bedőlünk az Etap Hotel harminckilenc eurós ágyaiba.