A sok kudarc utan Delnek fordulunk, hogy legalabb a sivatagot felfedezhessuk. A dunek kozott egy csodas nap var bennunket.

A csapatok 9kor kelnek a Hotel Rahmanban. Mindenki izgatottan keszul Libiaba. Felteve ha megkapjuk a vizumot. Igyekeznunk kell hiszen csutortok van es holnap mar pentek, ami az iszlam orszagokban munkaszuneti nap. Ezert amit ma nem tudunk elintezni azt jo ideig nem is fogjuk tudni. Ezert lazas ugyintezesbe, kulonfele hivatalos telefonalgatasba es email kuldozgetesbe kezdunk. Minel korabban ki kell deritenunk milyan dokumentumok szuksegesek a libiai vizumhoz..

Ebredes utan ugy dontunk tobbe nem akarjunk idonket vesztegetni a Konzulatuson. Inkabb 10-kor felhivjuk oket telefonon, hogy megtudjuk hogy all az ugyunk. A holgy egy visszahivast ker 30 perc mulva, hogy idokozben megbeszelje a dolgot az otthoni kuligyminiszteriummal.

Amikor visszahivjuk ot, akkor o ismet csak annyit tud mondani, hogy a kulugyminiszterium megkapta az osszes papirunkat es kervenyunk folyamatban van.

Koran reggel minden ujrakezdodik a Konzulatuson megint reggel 9 orakor.

Nehez feldolgozni nemhogy elmagyarazni mi is tortenik. Belepunk a marvannyal boritott varoszobaba es helyet foglalunk a szekeken.

Es csak varunk.

Es varunk.

Uj napra virradunk es ugy erezzuk, hogy most keszen allunk a vizumugyintezeshez. Mivel a szervezok nem beszelnek franciaul ezert elviszik Balazsket magukkal. Termeszetesen Armin is csatlakozik, hogy ne hagyja egyedul a baratjat. A hotelben bedobnak egy gyors reggelit aztan koran reggel utnak indulnak. Elsokent szeretnenek az Algeriai Demokratikus es Nepi Koztarsasag Konzulatusara erkezni.

Mivel mar vagjuk hogyan jussunk el oda, igy celiranyosan tamadunk. Azt gondoljuk, hogy sima menet lesz. 

Tevedtunk.

Konnyelmuen megfeledkeztunk a hetfo reggeli csucsforgalomrol. ;-) A hivatalosnak tuno 3 savon 5-6 auto kuzd a palyan maradasert. Ahhoz kepest mekkora kuzdelem zajlik megsem latunk egy karambolt sem. Valszeg az az egyezmenyes jel naluk, ha jelzel a kezeddel hogy besorolj akkor mar meg sem varod a valaszt, csak furakodsz elore. Tok mindegy milyen kozlekedesi tabla van kiteve, csak emeld fel a kezed es menj! :-D

Vegre a Konzulatushoz erunk. Szep epulet, hatalmas vedelemmel ellatva. Magas falak es szogesdrot. A videotelefonon keresztul bejelentkezunk es a biztonsagi or bekiser bennunket az szobajaba.. Elkeri az utleveleinket, aztan egy nagy konyvbe beirja az adatainkat. Ezutan megmutatja a varoszobat ahol helyet foglalhatunk. Itt most varnunk kell. Valakire.

Kesobb egy holgy jelenik meg, akinek elmondjuk, hogy mi jaratban vagyunk. Bizony turista vizum kellene. Lehetoleg minel gyorsabban. A holgy nagyon kedves. Sokat mosolyog es meg tobbet kerdez. Kozben jegyzetel. Majd eltunik.

Varunk.

Visszater egy iszonyat hosszu listaval es arra ker bennunket, ha mindent szepen beszereztunk es kitoltottunk ami a listan van akkor jojjunk csak vissza. "Ha minden rendben van ami a listan szerepel, akkor 1-2 napon belul kiallitjuk a vizumot!"

Azonnal egy kozeli hotelbe megyunk, hogy nekilathassunk a papirmunkanak. Szepen berendezkedunk a recepcio mellett es hivatalosan telefonalgatunk, emaileket kuldunk, fenymasolunk es faxolgatunk. Barki szamara egyertelmu, nagyon elfoglaltak vagyunk.

Delutanra vegre sikerul mindent iranyba allitanunk, igy buszken vonulunk vissza a Konzulatusra. Termeszetesen az ugyintezono kikerekedett szemekkel fogad bennunket, de keszsegesen elveszi tolunk a paksametat, majd segitsegul hiv egy urat, hogy elkezdjuk egyutt feldolgozni azt.

Barna oltonyt es barna nyakkendot visel. Nagyon hivatalos es nagyon szakszeru. O is kerdeseket tesz fel es o is jegyzetel. Majd elmegy. Egyedul maradunk ismet. Varunk.

Amikor visszaerkezik eppen az algir utazasi irodaval targyalunk igy rogton atadjuk neki a telefont, hogy veluk is felvehessek a kapcsolatot. O udvariasan visszautasita: "Ha beszelni szeretnek vele, majd beszelek vele!" Kimegy.

Majd ki-be maszkal. Jon-megy. Ujabb kerdesek. Ujabb jegyzeteles. Mi pedig varunk. Tovabbra is varunk. A varoteremben. Ezt vegul is erre talaltak ki. Varakozasra.

4 orakor kitessekelnek bennunket mondvan, hogy a Konzulatus hamarosan bezar. Mivel mi kulonleges eset vagyunk ezert visszahivnak bennunket holnap reggelre, hogy a konzul ur szemelyesen foglalkozhasson az ugyunkkel. WOW! Eljutottunk a harmas szintre! :-)

Hatalmas remenyekkel bucsuzunk a Konzulatus embereitol. Viszlat holnap!

Utkozben beugrunk egy kajaldaba egy gyors vacsora miatt, majd a johirt kozoljuk a tobbiekkel. Mindenki izgatott es remenykedik. Bulizunk egy kicsit ennek oromere. Majd agyba dolunk.

7.25kor kelunk, hogy reggelizzunk.  Tenger felol erkezo reggeli fuvallat frissit fel bennunket. Termeszetesen csak mi kezdunk reggelizni, mivel a tobbiek meg huzzak a lobort. Kesobb a Magnum Team csatlakozik hozzank. Tok vicces, hogyan valtozik a rantotta merete. Eleinte meg hatalmas az adag, mig az utolsokent erkezonek egy fogara sem volna eleg.

Balazs lezsirozza, hogy a lengyel Rallycamp csapat szereloje megnezze mi a palya az autonkkal. Mi okozza a felforrt vizet. Tovabba a valtot se volna rossz megnezetni, hiszen az alapjarat kb 2000-en forog, igy annyira nem poen bevinni a sivatagba. A szerelo, tok erdekes modon, pont ugyanugy ugrik fel es helyezkedik el a motorterben, mint ahogyan ezt mar 2 alkalommal megfigyelhettuk Calabriaban. Ez valami altalanos dolog, vagy csak Europa bizonyos reszein megy igy?? Elobb a valtot veszi kezelesbe. Az olajszint es minoseg rendben. Mi is igy gondoljuk, mivel indulas elott leellenoriztuk. Valami mas lehet a gond. Alek megis megoldja a gordiuszi csomot es az alapjarat ismet a megszokott 800-on duruzsol. Jon a radiator, a vizpumpa es a termosztat tuzetes vizsgalata. Megszagolja, megtapogatja, megizleli a hutovizet. A vizsgalat eredmenye a kovetkezo: a beteg radiatorat belul megette a rozsda, es valszeg ez tomeszeli el a csovekben a vizet. Ezert nem mukodik megfeleloen a huts-futes, es ezert tud felforrni a viz is. De hogy tuti legyen a diagnozis, kikapja a termosztatot, hiszen arra ugysem lesz szuksegunk a sivatagban. Balazs elbaktat a kozeli boltba, ahonnan 2 uveg borecettel ter vissza. Vizkooldonak idealis megoldas ugyanis! Ekozben Alek kitkaritja nagynyomasu vizzel a radiatort es beletolti az iment vett ecetet. Mar csak az olajbogyo hianyzik a salatahoz! :-)

11kor talalkozunk Attilaval (o a foszervezo), aki gyorsan vazolja a helyzetet. Nem annyira rozsas, mint vartuk, megis mindenki egyuttesen kiall amellett, hogy a vizumot meg kell probalni beszerezni. Armin, Attila es Balazs elindulnak tehat a varosba, hogy megkeressek az algir kovetseget. De! Es itt mindig valalmi ugy kezdodik, hogy DE! Meglatjuk a lengyelek Ivecojat, amint korbe korbe megy a parkoloban. Ezeket meg mi lelte?  Probalnak valamit? Esetleg valami gond van? Alek megallitja az autot,mikozben a tobbiek terrorelharitokat megszegyenito modon ejtenek tuszul bennunket es rangatnak be a vezetofulkebe. Mi rogton rajovunk mi zajlik itt, hiszen a levegoben zubrovka es vodka illata terjeng. Mar majdnem reszeg mindenki es kovetelik, hogy igyunk veluk. Mi felaldozzuk magunkat, hiszen martirok volnank, vagy mi!

Amikor megunjuk a korozest, Alek megindul kifele az Ivecoval. Ekkor kezdodik az igazi buli! Nehany lengyel kezbekaparintja a VHF radiokat (amiket persze nem vallottak be a hataron, hiszen tilos volna behozni!), ezert azokon keresztul adjak az  utasitasokat a sofornek, akinel szinten van radio. A tavolsag kb 2 meter. A vetel tokeletes. „Fulke hivja a toronyt. Fulke hivja a toronyt. Vetel. – Mondjad! – kerdezi Alek. Keressunk Caterpillarokat!” szol a parancs. Erdekes modon szinte minden utcaban van ezekbol a munkagepekbol par darab. Sot neha a hotelbol is megszolal az ottani VHF radio, hogy megtudja mi a palya a kocsiban.

Az Iveco bitang jol fel van szerelve mindennel: zuhanyzo, agy, konyha, huto (amiben kizarolag vodka es kenyer van!) A vezetofulke pedig  olyan, mint egy urhajo: GPS, CB, VHF, DVD, muholdas telefon, beepitett utesallo laptop, belulrol tavvezerelt keresofeny stb..

Minel tobb vodka fogy, a hangulat annal emelkedettebb. Enekelunk, tancolunk es amit elkepzeltek... Ha valaki megis rosszul volna, rogton megallunk kicsit levegozni. De hogy itt se legyunk tetlenek, ezert gyorsan megnezzuk a kozeli caterpillareket, amiket persze meg kell unnepelni! „Igyunk a markolora!”

....par oraval kesobb.....

Utkozben, mindig mikozben elmegyunk par markolo mellett (ami mindig nagy oromet es boldogsagot hoz a Fulkebe) megerkezunk valahogy az algiri kovetsegre! Igaz,mi a konzulatust kerestuk. De sebaj! Ha mar itt vagyunk Balazske gyorsan lefenykepezi a kovetseg nevtablajat, mire 2 agressziv or pattan ki az ajto mogul. Minden jo ha vege jo, elmagyarazzak, hogy merre kell mennunk, hogy megtalaljuk a konzulatust. Odaerven elmentjuk a koordinatakat, es elindulunk vissza a hotelbe. Nem kerulhetjuk el az utbaeso „zuta koparkakat” (sarga markolokat), de a buli hangulata kisse ellaposodik a hatodik vodkas uveg utan.

Armin es Balazs megehezik, ezert kiugranak a partimobilbol es beternek egy helyi McTuneziaba. Ezek nagyon nemzetkoziek. Mi Latino es Kalifornia menuket kerunk. Meglepoen finom! Ezutan bepattanunk egy kamikaze taxiba, aki minden szabalyt megszegve vezet. Az hagyjan, hogy vegig jobbrol eloz, de minden korforgalomba rosszul hajt be, es folyamatosan a szembejovo savban halad. A hotelhez megis epsegben erkezunk kb 7 fele.

Kicsit meg bandazunk a TSR arcokkal es ejfel fele mar bekesen szundikalunk..

A szomszedos templom harangjai iszonyatosan hangosan szolnak reggel 7kor. Mondanunk sem kell, hogy ugy kelunk fel, mint aki meg le sem fekudt. Gyors zuhany utan giga reggelit tolunk be. Megint esik. Mivel ez nem a legalkalmasabb idopont a varosnezesre ezert veszunk par kepeslapot es probalunk belyeget is talalni hozzajuk. A Stazione Centrale-n tudjuk feladni a lapokat. (Tok erdekes, hogy senki sem beszel angolul. Meg a hotelekben, ettermekben is mindig olaszul probalnak velunk kommunikalni. Nagyon fura, hiszen azt hittuk, hogy ez egy nemzetkozi kikotovaros, ahol legalabb a turizmus miatt is megtanulnak mas nyelveket. De ugy tunik oket meg ez sem erdekli. Hiszen a turistak amugy is jonni fognak. Ellenben nagyon baratsagosak, hogy megertessek magukat mindenkivel.)

Az is erdekes, hogy azokon a helyeken, ahol valamilyen szolgaltatast nyujtanak (lasd benzinkut, szerviz, etterem stb.) mindenki nagyon kedves es a segitokesz. Barmit kepesek elmagyarazni. Ez nagyon fontos, hiszen ugy bannak az ugyfelekkel, vendegekkel, hogy megtarsak oket annak ellenere, hogy nem beszelnek idegen nyelveket.

10 korul a kikotobe megyunk, hogy elintezzuk a ki- es beleptetesi formasagokat. Ez mindig csomo idot szokott igenybe venni. A burokracia mindenek felett! „Ird ala itt! Ird ala ott! Toltsd ki ezt! Toltsd ki azt! Pecset ide. Pecset oda. Kerj masik nyomtatvanyt a masik ablaknal. Stb. Mindenki nagyon fontosnak erzi magat. Kiskiralyok a kis szemetdombon. A hatarorokkel ismet meggyulik a bajunk. Azt hiszik, hogy Tuneziaba mindkettonknek kell vizum. Magyarorszag EU tag, tehat nem kell turista vizum. Bosznia-Hercegovinabol pedig sok ember megy oda nyaralni ezert nem kerik a vizumot.

Nem sokkal kesobb rajovunk, hogy az egyik kikotest vegzo hajon vannak a TSR tovabbi csapatai. Ok Civitavecchiabol jottek. Talalkozunk a Magnum Teammel. Ok a hajorol, mi a kikotobol udvozoljuk egymast. Ok sokkal szerencsesebbek nalunk, hiszen mar 11kor elhagyjak Palermot, mi pedig csak fel 1kor fogjuk.

Az eso nem akar elallni. Zuhog mintha csak vodorbol ontenek. Mi a tobbi autoval allunk sorban a beszallasra. Termeszetesesen meg korai. Megprobaljuk szorakoztatni magunkat. Nezegetjuk a kulonfele autokat, melyekkel megprobalnak Tuneziaba jutni. A fo slager az a BMW, aki tetocsomagtarto hijjan, egy deszkat rakott a tetore, es az egesz nappalijat becsomagolva utazik.

Mire vegre feljutunk a hajora (termeszetesen a burokracia legyozese utan) megkapjuk a kabinunkat es elindulunk felfedezni a hajot. Csupan egy etterem es egy bar varja az embereket. Sokan nem foglaltak kabint maguknak, ezert ott kempelnek mindenutt a hajon, ahol helyet talalnak. A foldon alszanak, pokrocokba csavarva. Nem tul kellemes latvany. Eleg faradtak vagyunk ezert 2kor bevagunk egy gyors szunyat.

6 utan ebredunk, mivel ehesek vagyunk. Talalkozunk egy francia hazasparral. Valamilyen kozmetikai biszniszt tolnak Tuneziaban. Vicces, amint nekunk kezdenek panaszkodni arrol, hogy az olaszok semmilyen idegen nyelvet nem tanulnak meg. Termeszetesen a francian kivul ok sem ertenek mas nyelven.

A kaja borzaszto. A hajo raadasul hullamzik, mint Johanna valaga. Olyan, mint a turbulenciaba kerult repulogep himbalozasa. Raadasul meg mindig esik. Visszamenekulunk a kabinba, hogy rendet vagjunk a terkepeink kozott. Nehanyat meg a hatvanas evekben keszitettek, masok pedig csak ciril betukkel vannak vezetve. De ez nem okoz problemat egy bosnyaknak, meg egy magyarnak. Mivel ez a hajokazas eleg unalmas, ezert valami szorakoztato dolog utan nezunk. De sajnos minden szeken ul valaki. Bar foglalt. Az etterem meg budos. Az ido lassan pereg.

10 korul szolnak a hangszorok, hogy el kell hagynunk a kabint, mivel 16!!! percen belul Tuniszba erkezunk. Mi turelmesen varjuk, ahogy telik az ido. De a 16 perc kb 8-szor telik le mire tenyleg a kikotobe erkezunk. Nagyon keso van. Az igazi moka meg csak most kezdodik! A burokracia mindenek felett! Mondtuk mar?!?! :-) na lassuk ez, hogyan is mukodik a gyakorlatban.

0. lepes: meg a hajon elkezdjuk kitolteni a papirokat az adatainkkal. Egy masikat meg az autonak. Konnyu. Es egyszeru. Induljon hat a moka!

1. lepes: talald meg a kijaratot a kikotoben! Szerencsere utolsokent dokkoltunk, ezert az elsok kozott hagyhatjuk el a hajot. Senki sem mondja, hogy mit es merre. Koros korul csak hajok es kontenerek vannak. (Kepzeld el, hogy te egy kiseger vagy a nagy labirintusban es valahogy ki kell jussal innen. Persze rajtad kivul tobb eger is van, akik szinten a kiutat keresik. Neked versenyezned kell, hogy ki er ki eloszor, es ki kapja meg a sajtot. Mi nem kovetjuk azt az autot, ami egy kontenerekkel elzart zsakutcaba fut be. Vannak paran akik csak arra varnak, hogy masok keressek meg az utat nekik. Mi hihetetlenul mazlistak vagyunk, hogy elsokent jovunk ki az utvesztobol.

2. lepes: ezt sajnos elvesztettuk. Mivel fogalmunk sem volt, hogy mit kell tennunk. Ugyanis az osszes kitoltott papirral es utlevelllel kell a hatarorbodehoz faradni. (Ezt csak gyalogosan vegezheted el. Mivel mi a kocsiban varakoztunk jofiukent, ezert mire eszbekapunk, mar keso. Nekunk is sorba kell allnunk.) Itt lepecsetelik a papirokat es letepik az aljat. Es persze az utlevelek is kapnak pecsetet. Vizum persze, hogy nem kell meg Bosznia-Hercegovinanak sem. Na ugye, hogy igazunk volt?!

3. lepes: minden lepecsetelt papirral a vamosokhoz megyunk. (Ez a leheto legbonyolultabb resz az egesz eljarasban.) Az utlevelekkel es a papirokkal a kozeli irodaba mesz. Ott elkuldenek egy masik irodaba, ahol kervenyezheted az igazi papirokat.

4. lepes: ha kitoltott kerelmed rendben, akkor megkapod a harmadik irodaban az igazi papirokat.

5. lepes: a kitoltott papirokat most lepecsetelil. Ezen felul itt kitoltesz egy papirt az auto reszere, es bevallod, hogy mit hoztal be az orszagba. Mi csak a GPS-t valljuk be az egyszeruseg kedveert.

6. lepes: a kitoltott igazi papirokkal es a kitoltott GPS-t bevallo nyilatkozattal mehetsz a pecsetert.

7. lepes: egy masik irodaba kell sorban allni. (emlitenem sem kell, hogy mindezt az osszes eddig kitoltott es lepecsetelt papirral teszed.) es itt kapsz egy ujabb papirt az autohoz.

8. lepes: az auto okmanyaival el kell kapjal egy rangnelkuli vamost. Ez szabad valasztasod, es jozan belatasod kerdese. (mivel ok csak az autok kozott lofralnak ezert ez viszonylag egyszeru fazis.)

9. lepes: a vamos megnezi az autot. Elobb kinyitja az ajtot es nagy tudassal megallapitja, hogy hasznalt autorol van szo. Utana meggyozodik arrol, hogy semmi erdekes nincs a kocsiban. Ezutan alairja a papirokat es megmutatja melyik irodaba kell menned.

10. lepes: az auto okmanyai immar megkaphatjak a pecseteket, attol a vamostol, akinek csikok figyelnek a vallan.

11. lepes: mivel mar az auto papirjai is le lettek pecsetelve, most johet a csikok folott egy haromszoget is viselo vamos irodaja. Valamit o is pecsetel es alair, hogy tovabblephess a kovetkezo fazisra.

12. lepes: az ablaknal kell kerned a ’zenge day’-t, hogy az ojjektum mellett az autot is vezethesses az orszagba.

13. lepes: (mar majdnem vegeztel. Ne add fel!) jon egy ketcsillagos vamos, es megnezik, hogy eddig minden az aprolekosan kidolgozott szabalyoknak megfeleloen ment-e a papirokkal es a pecsetekkel.

14. lepes: a haromcsillagos vamos (Alinak hivjak egyebkent) megnezi ismet az autot es osszehasonlitja a kitoltott es lepecsetelt papirokkal, es az utlevellel. Ha az adotok egyeznek es minden pecset megvan, akkor az utolso fazisba lephetsz.

15. lepes: a harom arany!csillagos vamos jon es beszedi az osszes papirt, melybol csak a GPS-t bevallo nyilatkozatot es azt a vezetoi engedelyt adja vissza amely az orszagban valo kozlekedesre jogosit fel. Kinyitja a kaput es szabad az ut Tunezia fele. Ekkor fel 3-at ut az ora.

Jotanacs utazoknak: ha mindezt el szeretned kerulni, akkor ne autoval gyere! Inkabb repulovel utazz!)

Nem emlitettuk, de a sok pecseteles kozepette futottunk ossze a tobbi TSR resztvevovel. Probaltunk segiteni nekik, de az atlathatatlan proceduraban mindegyik mas lepesnel jart. Igy nehezen tudtuk elmagyarazni, hogy mi a palya. Hiszen ha nem a megfelelo sorrendben teszed a megfelelo lepeseket, akkor elolrol kell kezdened az egeszet. Es ujra sorba kell alljal. ( Ha se arabul, se franciaul nem beszelsz, akkor jobb ha meg sem probalod. Inkabb repulovel utazz!)

A Magnum Csapattal elhagyjuk a fovarost es az elso szallas iranyaba indulunk. Kb 3kor erkezunk a hotelhez, melynek homokos tengerpartja van! Valszeg nehany napot es ejszakat fogunk itt elkempelgetni, mikozben az algir vizumra varunk majd. Gyorsban bedobunk egy sort es kb 4kor mar alszunk is.

7 elott nem sokkal ebredunk, mivel a hajo hangszoroi recsegve jelentik be: megerkeztunk Bariba. Felpattanunk es villamban megreggelizunk. Meg mindig a Hajos Tarsasag vendegeikent. Majd autoba pattanunk es elsokent hajtunk ki a hajobol. 8kor mar ismet uton vagyunk. Jobban mondva, uton volnank, ha nem tevednenk el a varosban. Minden megprobalunk. De csak jobban belekavarodunk. Mire Armin rajon, hogy Balazs a GPS-en nem aktivalta az europai terkepet, mar joval tobb mint egy orat elvesztettunk. A kis malor utan siman megtalaljuk Baribol kivezeto utat.

Calabria gyonyoru tartomanya Olaszorszagnak. Raadasul ezt meg fokozza, hogy itt mar jo koran megerkezett a tavasz. A fak es viragok, mar bimboznak es ujabb hajtasokat hoznak, a Nap csodalatosan sut. Ugy veljuk siman elerjuk Reggio di Calabriat meg boven 1 ora elott, tehat csomo idonk marad Szicilia felfedezesere.

A terv kivalo, de az utepitesekkel nem szamoltunk. Csak nagyon lassan tudunk elorebb jutni, de legalabb van lehetosegunk gyonyorkodni a tajban. Az autobol meg mindig elojon az a fura hang, ezert Balazs kezd egyre bosszusabb lenni. Az egyik eltereles utan nem birja tovabb es Constanza varosaban nekiall kideriteni a zaj okat. A klima ekszija tul laza, ezert nem forog rendesen es a csuszas miatt ad ki huje hangot. Mivel nincsen szerszamunk ezert szerelot kell keresni. Szerencsere 2 rendor eppen a forgalmat iranyitja a korforgalomban! LOL ezerrel, hehe :-). Az egyik nem beszel, ezert odahivja a kollegajat. Carlo beszel angolul, de nem tudja hol van szerelo. Ezert visszahivja a kollegat, es ketten egyuttes erovel kepesek immar megoldani gondunkat. Mekkora mar! :-)

Benito a szerelo egy kozepkoru vidam foszer. Nagy vigyorral a szajan pattan fel az autora, mikozben felig belog a motorterbe. A szerszamait az autoja csomagtartojaban tartja. Muhelye nincsen.. :-) 20 eurot ker egy 5 perces meloert. Fizetunk es nyomulunk tovabb Calabrian. Nagyon ehesek vagyunk ezert megallapodunk abban, hogy meg a hajora szallast megelozoen rogton betolunk valamit, amint Villa de San Giovanniba erkezunk. A terv ismet jo volna, ha Benito nem vert volna at bennunket. Ez a kontar nemcsak, hogy lehuzott 20 eurora, de meg nem is dolgozott meg erte! Az egyik benzinkutnal kiszallva ismet elojon az a fura hang.
Szerencsere rogton utbaigazitanak minket egy igazi szerelohoz.

A muhelybol egy fiatal srac jon elo. Megmutatjuk neki (kezzel-labbal ahogy kell), hogy a mi a gondunk: az a szijj, amit Benito NEM huzott meg megfordult es lereszelte sajat magat! A fiatalember hatrakialt: „Papa!” (Arminnal aggodva osszenezunk.) Papa – akirol feltetelezzuk, hogy az apja – felmeri a helyzetet es elmagyarazza fianak, hogy mit hogyan kell tennie. (Ismet aggodo osszetekintes Arminnal). Ismet elojon a fura helyzet. Mi nem beszelunk olaszul, ok meg angolul nem ertenek. Megis valahogy megertetjuk egymast es kellemes beszelgetesbe kezdunk. Kozben Domenico (igy hivjak a fiut) felig belog a motorterbe. A mozdulatot valszeg Benito is elleste, csak o nem kepes a latvanykonyhan kivul semmire. Szoval Domenico amikor megtudja honnan jovunk , elmeseli, hogy a balkani haboru alatt egy honapot dolgozott egy humanitarius szervezetnel. O is meglepodik amikor megtudja tolunk utazasunk celjat.

Armin marad az autoval es Domenicoval, Balazs pedig elindul kajat szerezni. Amikor elmegy a muhely ajtaja elott eszrevesz egy oreg Fiat Topolinot. Papa mesel (nana hogy olaszul) : „Ez egy nagyon oreg auto. 64 eves. Nem. Nem. Ez nem Topolino. Annak az elodje. 22 loeros!”

Vegre egy kozeli benzinkuton talal chipset es jeges teat. Nem a legjobb kaja, de nincs mas. Megegyezunk, hogy este pizzat es sort vacsorazunk majd akarmi is tortenik. Domenico megjavitja az autot es mi iranyba vesszuk a kikotot.

Szerencsesek vagyunk hiszen utolsoken eppen beferunk a kompba.. 20 perc mulva mar Sziciliaban vagyunk. Benvenuto Messina!

Oromunk nem tart soka, hiszen megint csucsforgalomba keveredtunk. Gyorsan hatarozunk: ha mar itt vagyunk akkor irany az Etna. Eddig ez tunik a legjobb otletunknek! Gyerunk hat! Catania fele vesszuk az iranyt es elkezdjuk szamolni az alagutakat. Kb 50 utan feladjuk, hiszen minden kilometerre jut beloluk 2-3 darab. Furcsa es egyben draga szokas igy autopalyat epiteni. Kb 18.30kor hagyjuk el a palyat, hogy Europa leghiresebb vulkanjahoz jussunk. Csak 30 km valaszt el bennunket tole. Jovunk!

A hegynek felfele vezeto utak, inkabb utacskak es nagyon szukosek meg csuszosak es minden iranyba kanyarognak. Termeszetsen jo meredeken mennek felfele. Igy bitang lassan haladunk. Amikor az eso is zuhogni kezd, Armin megkerdezi, hogy tenyleg ez volt-e eddigi legjobb otletunk. Balazs azonban – aki ismeri, az tudja – a vegsokig kitartoan optimista. Es onfeju. Megyunk tovabb. Amikor az esot havazas valtja fel es kodbe borul a vilag, felforr a vizunk. Megallunk. Csak 8.2 km kell meg, hogy megpillantsuk a csucsot, de Armin mar leszarja. Irany vissza le a hegyrol. Nesze neked Etna. Itthagyunk, anelkul, hogy megneztunk volna. Karnyujtasnyira voltal!

Masfel ora felesleges kitero utan, ismet masfel ora kell, hogy lejussunk az autopalyaig. A Nap is sut. De a Fold masik oldalan! Ehesek es idegesek vagyunk. Es meg ma este kell eljutni Palermoba. Nem kerdeses az utirany.

Csendben ulunk az autoban. Mindketten gondolkozunk. Ki a sorrol es a pizzarol. Ki pedig kenyelmes agyikorol. Mindketten faradtak es csalodottak vagyunk. „Semmi gond! Van meg csomo latnivalo Szicilian! Peldaul Cefalu gyonyoru!” – kialt fel hirtelen Balazs. Armin nagyon nem tamogatja az ujabb nagyszeru otletet – pedig Corleone falut is felvethette volna valaki. Ismet csendben autokazunk Palermo fele. Meg 220 km innen. Cefettul esik az eso es nekunk sivatagba valo gumijaink vannak. Az auto lassan haladva birkozik meg a csuszos utakkal. Egyre nagyobb es nagyobb kamionok eloznek meg.

Joval 23 ora utan erkezunk meg Palermoba. Balazs felrazza Armint, aki szemmel latomast nem a GPS koordinatak olvasgatasaba volt elmelyedve. Fel ala cirkalunk a varosban, de egy ora alatt sem talalunk semmi szallast, ahol orzott parkolo is volna. Nem orulnenk, ha az afrikai gyerekeknek szant ajandekok valaki mas oromet szolgalnak. Raadasul a pentek esti laz hajtja a nepet. Mindenki partikepesnek erzi magat aki ma este autoba ul.

Balazs ehes es Arminnak nincs szallasa. Micsoda csapat! Ebbol nem sok jo fog kisulni. Mindketten faradtak vagyunk es ma mar tobb, mint 850 km-t vezettunk olyan utakon, hogy elkepeszto. Raadasul a jobbnal jobb terveink is mind kudarcot vallottak. Mit tegyunk most. A sor az mindig jo megoldas mindenre! Kimegyunk a varosbol abban a hiszemben, hogy ott konnyebben lelunk szallast es orzott parkolot, mint a nagy kikotovarosban. Monreale tokeletes megoldasnak tunk. Odamegyunk. Eloszor egy pizzeriat latunk meg. Raer meg a szallaskereses! – gondoljuk akkor.

Az ido szinte repul a sor es a pizza hivogato tarsasagaban. Mar hajnali fel 2-re jar az ido mikor feleszmelunk. Belebotlunk harom tinedzserbe, akik felajanljak, hogy segitenek szallast talalni. Korbe-korbe autokazzuk ismet a varost, de mar minden zarva. De mi tudjuk, hogy a szallasado tulajok nem alszanak, hanem a segguket razva tancolnak valami zajos tancos szorakozohelyen. A fiuk segitokeszek, de hajnali 3kor ok is feladjak. Egyedul maradtunk. Ekkor belebotlunk egy NH hotelbe. Jo draga de legalabb nyitva vannak. Es van orzott parkolo is. Szo nelkul zuhanunk az agyba aludni.

Sok heten at tarto szervezes es keszulodes utan a varva vart nap felvirrad. Mindketten nagyon izgatottan varjuk, hogy magunk mogott hagyjuk Sarajevot. Az elmult napokban sok stressz es para ert bennunket, hogy mindent idoben elintezzunk az utazashoz. Termeszetesen meg mindig nincs algir vizumunk, de ugy dontottunk, hogy majd megszerezzuk Tuniszban.

Delben hagyjuk el a hoval boritott Sarajevot es Mostar fele vesszuk utunkat. Kozben kisut a Nap is, mintha azzal kecsegtetne, hogy a tavasz erkezett meg koszonteni bennunket. De nem sokkal kesobb meg kell allnunk, mivel par melos az uton motoszkal es egy markoloval takaritjak el a havat, mivel egy lavina elzarta az utat. Meg szerencse, hogy nemreg lattunk egy peket, hogy jol belakmarozunk burekbol, csak ugy ebed gyanant. Amint eltakaritjak a havat maris megyunk tovabb a gyonyoru Neretva folyo volgyeben. Mostarban sut a Nap, mint mindig, mi megsem allunk meg mivel bort akarunk venni a tvrdos-i monostorban.

Ljubinje kozeleben majdnem elutunk egy mozgo valamit. Amikor megelozzuk jovunk ra, hogy ez egy autoszeru kis gepezet. Rogton megallunk es megkerdezzuk, hogy mi jaratban errefele es megis milyen jarmuvet vezet. O csak mosolyog es kifejti h. A 2010-es Selyemutat jarja. Ez meg vajon mi lehet? – teszi fel a kerdest mindenki jogosan magaban. Nos, Teun (igy hivjak a sracot) egy honapja hagyta el otthonat Amsterdamot, es azt tervezi, hogy kb egy ev alatt er majd Burmaba. A jarganya nagyon lassu, hiszen csak 45 km/h-val kepes kozlekedni. 2 hengeres apro Honda motor hajtja. Ilyeneket szoktak aggregatorokba es kerti gepekbe szerelni. Viszont csak 4 litert fogyaszt szazon. O sokkal orultebb, mint mi (meg a beceneve is www.crazybird.nl), hiszen ezzel a mokas szerkezettel probal eljutni Burmaig, Lebanonon es Jordanian, Szirian, Irakon es Iranon, Afganisztanon es Pakisztanon, Indian, Nepalon es Bhutanon, Bangladesen at. Termeszetesen biztosak vagyunk a valaszaban, de azert megkerdezzuk, hogy megvan-e minden vizuma. Nincs hat! Tehat o is bator utazo es rabizza magat az esemenyekre. Neki is, mint nekunk, van egy bogar a fejeben az tuti. Lassan mennunk kell tovabb igy elbucsuzunk es sok szerencset kivanunk egymasnak. Irany a tvrdos-i monostor!

Sajnos oda mar nem erunk idoben, mert mar imadsag miatt zarva vannak. Megyunk tovabb Trebinje fele, ahol Armin a gimnazista osztalytarsaval fut ossze. 18 eve nem lattak egymast (ekkor robbant ki a haboru Bosznia-Hercegovinaban) es mindenki menekult amerre latott. Ezert is vannak nagyon szetszorodva a vilagban mindenutt. Nagyon meghato pillanat amint orulnek egymasnak. De nem sokat idozunk mivel Barba kell jutnunk, hogy elerjuk a hajot.

Az eso miatt alig latjuk az utat. Sot! A hatarort is majdnem elutjuk az autonkkal. Suru bocsanatkeresek kozepette adjuk at neki az utleveleinket. Hangosan rohog rajtunk amikor megtudja merre tartunk. Meg harsanyabb lesz, amikor meghallja az autonk beinditasat kovetoen elobukkano hangot. Kinyitjuk a motorhazat de nem tudjuk megfejteni a zaj okat. De nem izgulunk hiszen a gepezet jo allapotban van, talan csak egy elutott es beszorult macska vinnyog valahol az ekszij es a tarcsa kozott..

Villamlasok, dorgesek es kemenyszellokesekkel kiegeszitett ozonvizszeru esoben haladunk keresztul Montenegron. Most jovunk csak ra miert hivjak „Fekete Hegynek” az orszagot. Semmit se latni semerre. Nincs kivilagitva semmi. Jobbrol a szakadek, balrol pedig a leomlott szikladarabot remisztgetik az utazot. Felelmetes.

Ugy dontjuk, hogy idot nyerve kihagyjuk a kotori oblot. Igy hajora szallunk Tivat fele. Eleg koran erkezunk Barba, ahol beulunk egy barba. Haha. Meg csak 19.40 es mi mar itt vagyunk. Armin elindul, hogy felvegy az elore lefoglalt jegyeinket. Balazske csak var es var es var es var...... Baratja csak nem akar megerkezni. Mi tortent?

A radiobol eppen az Alphaville Big in Japan notaja szol, amikor Armin feltepi az ajtot szajan szeles vigyorral, hona alatt egy hatalmas konyvvel. „Ma mi vagyunk a kulonleges vendegek” – harsogja! Elmeseli mi tortent. Atvenni keszult a jegyeket, amikor szoltak neki, hogy varjon egy kicsit. Eleg ideges lett, hogy minek varjon ha minden rendben van. Nem sokkal kesobb, egy ferfi erkezik egy hatalmas konyvvel es a jo hirrel. „Hadd mutatkozzam be! En vagyok a Montenegroi Hajozasi Tarsasag igazgatoja es mar nagyon vartuk Ont. Nagy orom szamomra, hogy elmondhatom, On beirta nevet Tarsasagunk tortenelmebe, ugyanis On volt az elso ugyfelunk, aki interneten keresztul vasarolt tolunk jegyet! Ezert hadd ajanljak fel Onnek es tarsanak egy vacsorameghivast, melyet Tarsasagunk fizet az Onok szamara. Es kerem fogadja el ezt a dedikalt monografiat, amely az egyik legnagyobb festonk, Lubarda Petar, kepeit tartalmazza."

Amikor szeretnek beallni autonkkal a hajoba, felajanljak, hogy utolsokent tegyuk, mivel akkor tudunk elsokent kiszallni belole. Megkoszonjuk a jotanacsot es igyekszunk ezt majd a kovetkezo hajon is alkalmazni. Az egyik szemelyzet egeszen a recepcioig kiser bennunket, ahol megtudjuk, hogy a lefoglaltnak joval nagyobb kabint kapunk, es szebb a tengerre a kilatasunk is. Minden cuccunkat otthagyunk, hiszen a kapitany jelezte: velunk tart a vacsoran..

Február elejére világossá vált, hogy a Gondwanateam évek óta dédelgetett vágya a Budapest-Bamako-Benin 2010 expedíció alatt sem tudott – a korábban említett okok miatt – maradéktalanul megvalósulni. De természetesen minket ez nem tántoríthat el attól, hogy ismét megpróbáljunk eljutni oda!

Az Gondwanateam tagjai gyorsan körülnéztek, hogy milyen megoldás jöhet számításba! Így került a képbe a Trans Sahara Rally gondolata, ami történetesen pont Beninbe tart!!! „Mekkora szerencse!” - kiáltottunk fel egyszerre! Balázske rögtön sorra vette a lehetséges tagokat, hogy csatlakozzanak az újabb kihívásokhoz. Érthető – anyagi, családi, munkahelyi stb – okokból a frissen hazajöttek (Szaddam, Ginó, István, Anh Vu) nem tudnak csatlakozni. Ők inkább békésen tűrik a zord időjárásváltozást és próbálnak akklimatizálódni a +40fok után a -15 fokos a hóval borított Európához.

Habár az igazat megvallva Ginó tett egy próbát arra, hogy dacolva a családi kitagadással valamint a munkahelyéről való kirúgással, hogy mégis velünk tartson, de azzal már ő se mert packázni, hogy nemesb fele boldogan megszabadítja nemesb (és talán jobb sorsa érdemes) testrészétől amennyiben ismét eltűnne pár hónapra a térképről. Zoltánke továbbra is elfoglaltat játszik, miközben mindannyian tudjuk, hogy a 30. szülinapi zsúrját készíti elő finom teasüteményekkel és habos kakaóval. Annamari Zoltánke nélkül nem jön, pedig kíváló terep lett volna neki a több napos sivatag. Atesz már korábban elhatározta, hogy asztronauta lesz, ezért ő most éppen az emberi testre ható centrifugális erő tanulmányozásával van elfoglalva - miközben pár hónapos fiát pörgeti a játszótéri hintában..

Amikor úgy tűnik, hogy végső elkeseredésében Balázske egyedül vág neki az útnak, hirtelen felbukkan Armin, a bosnyák kapcsolat. Ezennel fel is állt a brigád, hogy felfedezze Benint! Igen ám, de az indulásig kevesebb mint 5 hét van hátra és egy ilyen túra azért mégis több hónapos előkészületet kívánna meg. De nem hagyhatjuk, hogy ilyen csekélység elriasszon bennünket.

Ahhoz, hogy minél mélyebbre hatolhassunk be a fekete kontinensre, először is szükség volna egy megbízható autóra. Az idő rövidségére való tekintettel mindenki néz mindenfelé. Honlapokat böngészünk és jobbnál jobb ajánlatokkal bombázzuk körbe egymást. Az ország összes pontján, az összes barát autót néz és tesztvezet.. Kocsányon lógó szemekkel kelünk és fekszünk miközben lóerők, nyomatékok és különböző megoldások lebegnek szemeink előtt. Végül Balázske horgára az Alföld egyik nagyvárosában akad rá egy (Szaddam által nemesen) fehéraranyszínű Mitsubishi Pajero. Szerelem első látásra! És innen már nincs kiút. A többiek próbálják lebeszélni róla, de még az sem riasztja el, hogy nincs motorja! Azaz van, de megfőtt, mint a befőtt. Így egy kisebb motorfelújítás kinéz. De a szerelem vak. Az üzlet megköttetik. Az autó pedig műtőasztalra kerül..

Eközben persze gyűjtjük az érdekes infokat a felfedezésre váró országokról. Tunézia, Algéria, Niger és Benin.. ez a hivatalos útvonal. Érdekes módon nem lepődik meg senki akkor, amikor február 18-án este Nigerben katonai puccsot hajtanak végre. Ezáltal Mamadou Tandja jelenlegi elnök, ismeretlen helyre távozva tölti el békésen napjait, miközben magukat a Demokrácia Helyreállításának Legfelsőbb Tanácsának (CSDR) nevező katonai csoport simán bejelenti, hogy felfüggeszti az alkotmányt és feloszlatja alkotmányos intézeteket. A határok lezárása már csak adalék a jóhoz. Az új elnök immár Salou Djibo őrnagy, aki viszonylag későn (30 évesen) kezdte el katonai karrierjét azonban 15 év alatt a csúcsra ért. A jelenleg 45 éves Djibo elnök (egyébként öt gyermek édesapja) nem váratlanul „beiktatása” után kifejtette, hogy: „egyetlen célom, hogy szeretett hazánkat ismét a demokrácia útjára vezessem!” Törekvését természetesen alátámasztja, hogy a hadsereg túlnyomó része kitörő lelkesedéssel fogadta a hírt, és azonnal felesküdött az új elnökre, amit a polgári lakosság is örvendezve támogatott.

Azért a teljes igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy Mamadou Tandja sem volt teljesen jófiú, hiszen hiába nyert meg eddig két demokratikus választást, ha ragaszkodván a hatalomhoz mégis elnök akart volna maradni. Ennek érdekében 2009 augusztusában népszavazással szerette volna megváltoztatni az alkotmányt, így biztosítván magának a harmadik terminust. (Egy alkalommal ezt nyilatkozta: „A nép azt akarja, hogy maradjak. Én pedig nem állhatok ellen a nép óhajának.”) Mivel az ország parlamentje tiltakozni kezdett, ezért Tanja kénytelen volt feloszlatni azt és bevezette a rendeletekkel való kormányzást. Ez viszont alkotmánybíróság nemtetszését váltotta ki. Így visszakézből feloszlatta őket is és rendkivüli állapotot vezetett be az országban..

Persze a telefonjaink folyamatosan csengenek, hiszen aziránt mindenki érdeklődik, hogy kell-e intézni automentőt, ami majd Beninig vonszolja el a roncsunkat. Erre szerencsére nincs szükség. Hála az ügyeskezű szerelőknek a gépsárkány szíve hevesen dobog. Prímán felszerelt darab, hiszen van benne automata váltó, légkondi, bőr ülések és faberakás. Sőt könyéktámasz is! Az autót Balázske veszi át gyorsban és hasonló ütemmel rögtön el is viszi Szarajevóba, ahol Armin már tűkön ülve várja őket. A nagy örvendezés és városi cirkálás meghozza a gyümölcsét. A rend éber őrei igazoltatni szeretnék a Gondwanateamet. Persze ekkor jön a várva várt klasszikus poén, ami úgy tűnik mindig tud derültséget kiváltani az emberből. A rendőr arcán leírhatatlan a döbbenet mikor rájön, hogy Balázske csupán azért nem akarja átadni a jogosítványát mivel nem ő vezet, hanem a jobb oldalon ülő Armin...

Miután kihülyéskedtük magunkat elvisszük az autót a bosnyák szerelőhöz, hogy átnézze és felkészítse Afrikára. Senkit sem akarunk untatni a részletekkel, hogyan készül el a tetőcsomagtartó, vagy honnan szerzünk be sivatagba való gumit (sehogy de akkor ezt még nem tudjuk), illetve hogyan szerelik fel a kiegészítő világítást. Maradjunk annyiban, hogy alakul. Bosnyákul: polako. :-)

De hogy közben se maradjunk nemzetközi hír nélkül, február 25-én irodájában fejbelővik Ali Tounsit, Algéria főrendőrét. Teljes hírzárlat és blokád az országban. Mondani sem kell, hogy már hetek óta késik az algír vízumunk kiállítása. Nem azt feltételezzük, hogy a beadott papírjaink néhai Tounsi úr iróasztalánk voltak, csupán csak valami bürokratikus szervezési nehézséget sejtünk a dolog mögött, mivel az illetékesek a nagykövetségen állandóan valami levélre/faxra/telefonhívásra várnak, ami Allah akaratából még mindig nem érkezett meg hozzájuk. Reméljük már nem sokáig kell várnunk az útlevelekre, és kis ráhagyással legalább két nappal az indulás előttig megérkeznek hozzánk. Ahogy a sivatagi bakancs is melyet szinte a föld alól próbálunk felhajtani. Persze tudjuk, hogy nem szükséges az életmentésre, de mégiscsak jó volna valami kényelmes lábbeli, ami nem enged be több zsáknyi homokot a lábujjak közé, mint a többi cipő.. Armin továbbra is kitart amellett, hogy ő csak vizet szeretne, de abból nagyon sokat. Balázske javasolja neki a 20 literes kannákat megvételre. Armin örül.

A szokásos indulás előtti feszültségkeltést gondolom senkinek sem kell leírni. Főleg a feladatleosztásoknál. Ki mikor mit és hogyan kell csináljon, hogy minden elkészüljön időben. Eleinte még idegeskedünk és egymás vérét szívjuk, azon amit nem hoztunk el pedig kellett volna, és közben persze kiderül, hogy nem is igazán volt rá szükségünk. Ami kell az van és abból kell megoldani a dolgokat. Megint valóra válik a szokásos mondásunk: „Ha nem lenne utolsó pillanat akkor semmi sem készült volna még el..”

Miklóském ujjai között pörgeti a honlap megújítását, Zoltánke sörasszisztenciája mellett. Az autó épül-szépül. Felkerül a tetőre a csodás csomagtartó, ami elvileg több mint 120 kilót kell elbírjon. Hiszen ott cipeljük majd a 2. pótkereket, és kb 100 liter üzemanyagot. A Pajero csomagtartója már tele lesz ajándékokkal (focilabda, ruhák, játékok, iskolaszerek és minden ami jó lehet az afrikai gyerekeknek) nem beszélve a saját cuccainkkal meg a nélkülözhetetlen vízzel. Kb 70liter vizet szándékozunk magunkkal vinni mivel mindketten nagyivók vagyunk. Ha víz van, mindent túlélünk..

Időközben Balázske sikeresen felvette a kapcsolatot egy extrém kamerákat forgalmazó céggel. Ennek eredményeképpen a myactioncam.hu biztosított számunkra egy GoPro HD Motorsport Hero típusú kamerát. Kiváncsian várjuk, hogy sivatagi körülmények között a gyakorlatban milyen lesz. Köszönjük Damak Ferinek, hogy készségesen állt rendelkezésünkre és látott fantáziát a kalandjaink megörökítésében.

Armin még nem járt Afrikában ezért nagy várakozással tekint az út elé. Mondhatnánk persze, hogy ő is félig balkáni, félig mediterrán típusú türelemmel van megáldva, ami nem sokat segít abban az esetben, ha tétlenül kell várnunk az algír vízumra. Balázske próbálja sztoikus nyugalommal kezelni a dolgokat, hogy előbb-utóbb minden megoldódik. Legrosszabb esetben pedig kihagyjuk Algériát! – veti fel. A terv a következő lenne, amennyiben valami oknál fogva nem lesz algír vízumunk, úgy Tunéziából megpróbálunk behatolni Líbiába, és onnan mennénk le Nigerbe. Utánajártunk, hogy 2010. február 14-től Líbiába csak azok utazhatnak be, akik nem Schengen zónából jöttek, azonban Balázske szerint mindent meg lehet oldani, ha utazásunk célját megfelelően tálaljuk a hatóságoknak. Armin már kevésbé biztos ebben. Mondjuk a Külügy szerint se Algériába, se Nigerbe nem ajánlatos most utaznunk. Dehát ennyi erővel még a Margit sziget sem biztonságos, mert megcsúszva a macskakövön beleeshetünk a jeges Duna vízébe..

2010 február 2, Bamako II.rész

Míg Anh Vu és Gino a bamakoi bazár kereskedőinek idegein táncol Szaddam és István  meglehetős tunyaságban tölti a napot, immár jogosan élvezve a szálló által nyújtott kényelmet és nézegetve az autókért kapott zsíros pénzköteget. A lé értéke a nap közben érkező különböző nációjú és ábrázatú pénzváltók árfolyamainak fényében hol nagyobb, hol kisebb lesz.

Két feladat marad rájuk, a pénzből valami elfogadható valutát varázsolni, és repülőjegyet vásárolni, valahová. Utóbbi nincs nevesítve, de a járművek elherdálása miatt, illetve mivel Anh Vu bazárba hordta a csapat teljes élelmiszer és túlélőkészletét, egyre nyilvánvalóbb, jobb lenne ha utunkat valami civilizált útirány felé fordítanánk. Marokkói királyi légitársaság bódéjában aztán Szaddam csak talál egy szimpatikus járatot, amely némi kitérővel ismerősen csengő nevű városban landol, arról nem is beszélve, hogy igen jutányos áron, így bár Szaddam a lovagiasság szabályai szerint érdeklődhetne a csapattagoknál, hogy van e kedvük utazni, nem teszi és fizet. Még mindig megmaradt azonban a pénz java, így marad pénz a szállodára is. Csodás, Szaddam ezt is rendezi, és biztos ami biztos alapon, szól egy taxisnak, hogy ha törik ha szakad meghatározott időben legyen a szálló előtt és menekítse ki a Gondwanateam-et a reptérre. Hátra van még a pénz átváltása. Különböző nehézséget támadnak ezzel kapcsolatban. Egyrészt kevés az olyan hülye aki CEFA-ért euro akar adni, de ha akad is ilyen pénzváltóhely, az így estefelé már bezárt, a bankok, meg már délután háromkor lehúzták a rolót. Kissé tanácstalan lődörgés után, végül is Szaddam visszaküldi Istvánt a szállóba a pénzzel teli táskával együtt, mert mióta sötétedik egyre egészségtelenebb pénzzel a hátizsákban sétafikálni. Egyedül áll neki felkutatni valakit akinek épp eladó euroja van, nagyobb mennyiségben. Útja végül a Lybia hotelbe vezeti, ahol rengeteg magyar tanyázik, mind olyan bamakósok akik a szervezők haragjával dacolva, így vagy úgy végigcsinálták a túrát. Szerencsére a sok sima turista között van egy-két profi Afrika járó is, mint például Totya, aki meghatározatlan időre jobbnak látta székhelyét Dakarba áttenni, most is csak látogatóba jött Bamakóba. De Totya azért nem elveszett itt sem, azonnal tudja kit kell hívni, ha az egyszeri turistának Bamakóban épp nagyobb összegű eurora van szüksége, legyen akár este kilenc, vagy hajnali kettő. Mivel a nap folyamán Szaddam által megkérdezett kufárok mindannyian pofátlan árfolyamon váltották a helyi papírt igazi pénzre, Totya még az árfolyamot is rögzíti már telefonban, előre. Tanulság, hogy ilyesmit nem megkérdezni, hanem megmondani kell.

Az, hogy a feketékkel teli Afrikában fél óra múlva három arab jelenik meg váltani, inkább érdekes mint meglepő, ez a szakma az ő privilégiumuk Oslótól Kalkuttáig. A három krapek gyalog van, de iroda gyanánt felkínálják a szálló előtt parkoló VW Golf kettest, melynek utasterébe eztán a közben pénzzel visszaérkezett István és Szaddam is bepréseli magát a három pénzváltón kívül. Mint kisvártatva kiderül, ezt az intézményt, arabostul, Golfostul Mega Change-nek hívják. A váltás folyamatának ha jogszerűsége vitatható is, de a pénzváltók tisztessége és precizitása kikezdhetetlen. Nagy a bizalom a sötét kocsi sötét hátsó ülésén, ahol a hőmérséklet a felhúzott ablakok mögött egyre nő, a benn szorongó öt férfi egyre jobban izzad. Mire a hő eléri  a negyvenöt fokot, már az első lépcsőn túl vagyunk: vevő átszámolta és átadta az eurot, melyet nekünk is, mint komoly ügyfélnek illik átszámolni. Majd átadásra kerül a Cefa, sok köteg, tízezresével hajtogatva. Ekkor már ötven fok van odabent. Helyi egyezményes megoldás, hogy egy köteg pénz esetén kilenc bankjegyet a tizedikkel keresztben átfogva, összetűzve kell átadni. Azért mindent ők is egyesével átszámolnak. Szaddam nem bírja tovább, elfogyott az oxigén is, rohadt meleg van, komoly üzlet ide, pénzügyi tranzakció oda, lehúzza az ablakot, így a hőmérséklet visszazuhan a külső harmincnyolcra, de a rosszalló tekintetek miatt, kénytelen ismét bezárni magukat a négykerekű krematóriumba.

Kemény dolog a formaegy, mondják, a verseny alatt a pilóták akár kilókat is leizzadhatnak. Hát nem kell ehhez hungaroring, elég egy bamakói pénzváltás. Tovább melegszik a helyzet, mikor a megachange jelzi, hogy hiányzik egy kötegnyi pénz. Szaddamról patakokban folyika a víz, idegesen turkálni kezd a kiürítettnek vélt hátizsák aljában, ahonnan először István rendőrségi villogója kerül elő. István kimentette, nehogy Anh Vu elcserélje, nagyon szívéhez nőtt az eszköz. A gond az, hogy Szaddam pénz helyett egy rendőrségi villogót ránt elő a zsákból, ami nem növeli a bizalmat. Mitöbb , meglehetős feszültséget okoz, hiszen mint említettük a pénzváltás hátsó ülésen végrehajtott tranzakciója még Afrikában sem egyértelműen legális. Szerencsére sikerül tisztázni, hogy a villogó véletlen baleset folytán került birtokunkban, és nem a bamakói vámhatóság ügynökei vagyunk, ezt megerősítendő a hiányzó pénz is előkerül. A villogó alatt volt. Még egyszer átszámolják az összeget, majd mindenki angolosan távozik.

Repülőjegy, pénz rendben. Beninbe jutásra viszont más megoldást kell találni. Az internetenet bújva találjuk meg a megoldást. Márciusban indul a Trans Sahara Rally melynek végállomása Benin, benevezünk, így  a Gondwanateam is ott lesz...

Most viszont megjön értünk a taxi, visz ki a repülőtérre, ahonnan a gép elrepít minket Rómába, ide vett jegyet Szaddam. Úgy tűnik tényleg minden út Rómába vezet, ha kis kerülővel is.

2010 február 2, bazár Bamako Mali 

Anh Vu nem bír magával, képtelen a fenekén maradni, hajtja a felfedezők láza: meg akarja ismerni a várost! Összeszed hát hat hatalmas kaiseres bevásárlótáskányi kempingfelszerelést, autóalkatrészt és higiéniai cikket, meg két hatalmas doboz tartósított elemózsiát, s Ginot magával rángatva a piac felé veszi az irányt. A taxisnak meghagyja: elviszel, megvársz, meghozol.

Az első áldozat a Sofitellel szemben lévő bazársor legnagyobb üzletének ghánai származású tulajdonosa. Anh Vu és Gino bevonul, s közli, itt pedig üzlet lesz, mégpedig csere. Nem egészen tíz perc alatt kiválogatnak húsz kisebb-nagyobb ébenfa elefántot, ugyanannyi vízilovat, rinocéroszt és (úgyszintén ébenfa) szűzlányt; további huszonöt nyakláncot, fülbevalót, néhány tőrt, faliszőttest, festményt, maszkot, elefántcsont kulcstartót és… És ekkor a bazáros int: eleddig közel háromszáz euro hever az asztalon, úgyhogy tessék egy mély levegőt venni, s lássuk az árut!

Gino felállítja hát a Szaddam tudta nélkül elhozott tábori asztalt, míg Anh Vu az asztalra pakolja értékes portékáját: nyolc mosogatószivacsot, fél raklap wc papírt, pár Bartók CD-t, néhány magyar nyelvű ZS kategóriás akciófilmet; használt ágyneműhuzatot és vagy egy tucat szennyes zoknit ill. alsót; üres kempinggázpalackot, törött kameraállványt, negyed üveg worchester szószt, fél pár evőpálcikát (melyre a falat kiválóan felszűrható!), fél zacskó csíráztatni való bio retekmagot, másfél üveg mézet, egy gyógyszeres fiolányi himalájai tengerisót, megszámlálhatatalan babkonzervet és Smack levest, egy üveg pepperonit; egy kis üvegcse Beatadint, egy CKM-et, néhány focistás posztert és egy majdnemhogy hiánytalan pakli FHM-es franciakártyát, egy, a trópusi vidékek veszélyeiről tájékoztató ÁNTSZ-es brosúrát, és még ki tudja mit…

Már-már azt hinnénk, kezdetét veszi a szellemi torna, ám a bazáros elképed: - Mit hoztatok ti ide? Mi nem éhezünk! Vigyétek innen a kaját! Mi ez a sok értéktelen kacat??!

- Mi az, hogy kacat, thee!? Ez itt az olasz konyha krémje, én szakács vagyok b@zmg, ezekből olyan kaját főzöl, amilyent eddig sose! S nézd meg ezt a kelmét! Ez száz százalék kotton, ilyenhez te itt nem jutsz hozzá barátom

- Hogy micsoda? Maliban nincs ilyen kelme? Hát ez is az, az is az, a mali nép exportálja a környező országokba is. Én ghánai vagyok, én járom a világot, ismerem az árakat! Vigyétek innen, mit képzeltek! Itt a kínai piac nem messze, tudom mennyit érnek a CD-k! Ezekre nekünk semmi szükségünk! Mi kézművesek vagyunk, én a közép afrikai kézműves szövetséget képviselem, az itt munkáink legjava, mely kétszáz eurót ér! A holmitok fele szemét, de csak ma, csak Nektek, az ajánlatom a következő: mindent szépen itt hagytok, fizettek tizenöt eurót s én elfelejtem a megaláztatást!

- Tizenöt euro? Én kereskedő vagyok b@@@zmg, és ismerem az árakat, mert az én embereim gyártják a fa kacatjaidat Kínában huszonöt centért. Ez akkor volt elefánt, amikor én elefánt vagyok! Kétszáz euro?? Ide figyelj, nekem van időm, én itt most leülök, és ha bármit is eladsz itt egy euro értékben, akkor kifizetem neked a kétszázat! Valódi pamutot sose láttál, az embereid szépen vissza teszik a … DVD-ket, te meg vissza teszed az üveg pálinkát, mert muszlim vagy, én adok három eurót és elfelejtjük egymást!

[…]

Az alku eztán még hosszasan folyik, ám terjedelmi korlátainkra és az emberi jóérzésre tekintettel az üzleti tárgyalás részleteiről nem számolnánk be. Legyen elég annyi, hogy a kereslet és a kínlat hat euronál találkozik. Anh Vu és Gino roskadozó nejlonszatyrokkal távozik – előbbi a lelkesedéstől, utóbbi a szégyentől kipirulva… Magát kereszténynek valló üzletfelünk maga is boldog – egészen addig, míg a taxi hátsó ülésén meg nem pillantja az igazi, eleddig rejtegetett kincseket: három működésképtelen elemlámpát, egy sátrat,  három kisebb kempingszéket, egy bicskát, vagy egy tucat ceruzaelemet, számtalan csapatpóló, és igen két szottyadt (amúgy felfújhatatlan) futball labdát. Ekkor újra egymás vérét kezdik szívni, újabb csata veszi kezdetét, s hogy, hogy nem, fertály óra elteltével Anh Vu újabb harminc centis pucérnős szoborral a hóna alatt búcsúzik el a fülig érő mosolyú jóbaráttól.

Az elgyengülő Gino bátortalan megjegyzéseire „Ne vedd el az örömömet @@@!” kiáltással felcsattanó Anh Vu a lovak közé csapat, s a piac mélyebb bugyrai felé indul. Az utolsó tíz percet már csak gyalog lehet megtenni – itt kezdődik ám csak az igazi játék! Az újabb kétórás, európai fül számára értelmezhetetlen küzdelem részleteitől ezúttal valóban teljes egészében megkímélnénk Tisztelt Olvasóinkat.

Mire az est leszáll, s a két kufár befut a Salam Hotel parkolójába, Gino telefonon kéri István és Szaddam segítségét, mert a portékákat két ember egy körben a hordárok segítségének igénybe vétele árán sem képes a szobába felhordani.

 Sufnituning Bamakoban.

2010 február elseje, Hotel Salam*****, Bamako

Magunk is csodálkozunk reggel, hogy ágyban párnák közt ébredünk, nem csípi a szemünket saját szagunk, és nem 45 csak 24 fok van. A légkondicionált szállodai szoba kényeleme egy darabig feledteti velünk, hogy ma még pénzbehajtást kell eszközölnünk, ráadásul vendéglátónk közeli rokonán. Mivel az autó eladásból befolyó elméleti pénzösszeget már el is kezdtük felélni, úgy döntünk, hogy addig ütjük a vasat amíg meleg, így levonulunk a strandra. Jelen esetben ez a szálló medencéjét jelenti, ahol napernyő árnyékában fehér libériás fekete pincérek lesik az idetévedt vendégek kívánságait. Nekünk, ha pénzünk nincs is, kívánságaink vannak, így sorra rendeljük a kávékat, étkeket és hűsítő frissítőket. Bár a személyzet tesz néhány elárvult kísérletet a felgyülemlő számla rendezésével kapcsolatban, ez azonban mindannyiszor kudarcot vall. Erkölcsi támaszt nyerünk abból, hogy a főpincér, komoly hibát követ el az elején, amikor büszkén bevallja, hogy szenegáli. Ez, illetve a tény, hogy egyenlőre egy büdös fillérünk sincs, arra sarkall minket, hogy a fogyasztást növeljük, míg a fizetést halasszuk. Így legrosszabb esetben a szálloda tulaja is érdekelt lesz az autónkat megvásároló kis rokon fizetési hajlandóságának motiválásában, hiszen csak így kaphatja vissza a közben a szállodában általunk hitelbe elfogyasztott javak ellenértékét. A tervet rendkívül komolyan vesszük, és állhatatosan betartjuk.

A szenegáli főpincérnek is lassan kezd feltűnni, hogy minden rendelési tételt külön adunk fel, így gyakorlatilag a teljes munkaidejét napon töltve rohangászik.

De a tűző napon töltött idő végül annyira elcsigázza, hogy délutánra már nincs energiája a ki nem fizetett számlákkal kapcsolatban reklamálni. Addig feszítjük a húrt, hogy vacsoraidőre, már mi sem merjük kirendelni a kapitányhalat, inkább a sokcsillagos hotel szobájába rendezzük be a nálunk lévő készletből a konyhát és Anh Vu nekilát a bamakói panorámára néző ablakban kempinggázon sütni-főzni. A mai menü büdösebb a tegnapinál, fözés alatt és  fogyasztás után is: lencsefőzelék kolbásszal. Olyan szag terjeng a süppedős padlószőnyeggel borított szállodai folyosón, mint egy kifőzdében.

A rettenetes állapot mely a luxusszállóban eluralkodni látszik, és amely a 4 nemkívánatos vendégnek hála intézet neve melletti csillagok gyors hullásához is vezethet, azzal a gyenge érvvel van takargatva, hogy a folyosón lakó többi tisztességes vendég mind, egytől egyig büdöset rendelt szobaszervizzel a szobájába, és a tálcákat az ajtó előtt hagyták.

István az ágy tetején állva tudománytalanul legyezgeti a füstjelzőt, hogy ne riasszon, mert a többiek erre utasították. Hiába morog, hogy ez ökörség, Anh Vu örül neki, mert így legalább a büdöset is oszlatja, kár hogy jellemzően ez is a folyósóra megy, mert az ablak zárva, a maláriaszúnyogoktól való szánalmas félelem generálta kétségbeesés okán.

További kárt okoz az ételmaradék által jobblétre szenderült szállodai ejtővezeték rendszer, ennek javítása burkolat bontással és vezetékek cseréjével történhet, addig is István egy kínai evőpálcikával igyekszik a meglehetősen kínos, szarajevói ostrom alatt tűz alá vett hotelszoba hangulatot javítani. Mivel a lefolyóba a mosdófajansz alatti csőrészen keletkezett ételmaradék és ismeretlen kötőanyag elegyéből álló dugó teljes feloldására nincs mód, a hosszú evőpálcával egy lukat fúr a masszán át, így ha lassan is, és gyanús hangok közepette, de lecsorog a víz. Működik, meg van javítva tehát.

A lakoma mindenkit elégedettséggel és bélgázzal tölt el, és Anh Vu a desszertről is igyekszik gondoskodni, azzal, hogy a folyosón váró vacsorás kocsikról, tálcákról elcsen egynéhány apróságot… Azt nem tudjuk hogy ezek a még fel nem szolgált, vagy a már elfogyasztott és elvitelre váró maradékok voltak-e, mert főszakácsunk, mint minden nagy séf, az Haute Cuisine belső titkairól mélyen hallgat.

A lényeg hogy ezt a napot különösebben nem töltöttük el tevékenyen, viszont nem létező anyai javaink ma fogytak leggyorsabban. Ennek hatása nem marad el, nyílván a szenegáli pincér leadta az aznapi számlánkat a recepción, estére megjön a vevőnk a pénzzel. Az hogy a hatalmas fogyasztásunk miatt, vagy különben is jött volna nem tudjuk.

Remek dolog, kispárnában a pénzzel alszunk el, olyan pénzzel, amivel semmit nem lehet kezdeni a civilizált világban, a szefát (közép afrikai franc) ugyanis nem váltja az OTP.

Repülőjegyet és szállodaszámlát rendezni tudjuk, a többire megoldást kell találnunk. De csak holnap.

2010. január 31., Bamako Mali

 Hiába hétszemélyes a Pajero, két ember nagyon kényelmetlenül fekszik benne; Szaddam és Gino elgémberedve ébred a hajnali hőhullámra. A Toyotában István kényelmesebben szorong, mivel Anh Vu a természet gyermekeként ezúttal is a csillagok alatt töltötte álmát. Még csak reggel hét, de már elviselhetetlen a meleg, így összekapjuk magunkat, s beindítjuk a légkondit. Azaz beindítanánk, de sok-sok ezer kilométer sikeres megtétele után most mondják be kocsik az unalmast, ráadásul egyszerre. A Mitsubishi úgy visít, mintha lábát fűrészelnék. Eddig is érdekes látványt nyújtott a bamakói főtéren kempelő négy fehérember, de a nyüszítő alkatrész most odacsődíti a korán kelőket, s leállítja az egyre élénkülő reggeli forgalmat. A Toyota legalább csak az első néhány gázfröccsig nyikorog, aztán elcsendesül. Viszont ellenben egyik kocsi sem hűt, ez a jármű belsejében tartózkodás komfortját erősen csökkenti.

Oké, akkor irány a Western Union – a család tegnap elküldte a vésztartalékot, ha igaz. Elindulunk, s felkeressük a GPS által kidobott irodát, melynek egy Shell kút ad otthont. A pénztár tízkor nyit, addig is, két télikabátért és a Pajero sose is működött CB rádiójáért lemosatjuk a két kocsit, s várunk. Szaddam előkotor egy polírozó szettet, melyet maghatározhatatlan indokból hozott magával, s unalmunkban nekiállunk vaxolni. Közben kiderül,  a Western Union nem nyit ki tízkor, s nem nyit ki később sem, mivel a környéket érintő giga útfelbontás hatására, mely gyakorlatilag járhatatlanná tette a környéket, a cég bezárta az irodát. Mindegy, most már kiganajozzuk a kocsikat.

Tizenegy óra körül még mindig vakargatjuk az autóról a rászáradt Nyieng-csüeng márkájú autófényt, bár már több mint negyven fok van. A kút alkalmazottjai elképedve nézik az árnyékból, ahogy a három nyugati s a keleti (bölcs) a dögmelegben verejtékezve puceválja kocsiját. Mikor Gino rázendít az Isaura főcímdalára, egyikük megjegyzi, kezdjük érezni a ritmust! Jutalmul ők is beszállnak, így a tíz főre nőtt vaxoló csapat hamar végez.

Ha már fényes a kasztni, Szaddam újabb meglepetést okoz a csapattársainak és mikor valamelyik autó mélyén alvó zsákból előkerülnek az ezüst és a krómszínű festék spray-k. Gyanakodva nézi mindenki mire készül ezekkel, mígnem kiderül, hogy a felnik, egyéb út során megkopott alkatrészek sufnituningolásával óhajtja a délutánt tölteni. A benzinkutat elhagyjuk, mert nem akarunk a vendégszeretettükkel visszaélni, de nem megyünk messze. Az egy sarokra lévő árnyas kerítés tövét választjuk alkalmi autófényező műhelynek.

Öt perc sem telik bele és kiderül hogy a kerítés túloldala, maga a kerítés, sőt még a hozzá tartozó árnyék is az amerikaiegyesültállamok tulajdona. Bár a Pimp My Ride amerikai műsor, valahogy ezt a bamakói elfajzását nem nézik jó szemmel, és ránk küldik a katonákat azzal a küldetéssel, hogy takarítsanak ki minket az övezetből. Mivel első hullámban a helyi haderő katonái érkeznek, akik inkább csodálattal tekintenek szakértő mozdulatainkra, könnyű kialkudni egy sarokig tolatást, ahová a mindentlátó USA kamerák nem néznek.

Alakul a kocsi, fénylenek már a kimaszkolt kerekek, tükörhátlapok, lassan megújul a gép, ekkor azonban egy második hullám érkezik, mely tagjai bár arcra lehetnének a mali hadsereg katonái, de sajnos nem azok, és egy kedves getthefuckoutofhere vezényszóval távozásra bírnak bennünket, így aztán a száradó festékkel a kocsin vetjük be magunk a bamakói forgalomba.

Szépen csillog az autónk, de pénzünk viszont továbbra sincs, s a helyzeten lényegesen a várt küldemény sem javítana. Nincs mit tenni, megpróbáljuk eladni az egyik autót. A B2B résztvevőjeként tavaly láttuk, hogy Bamakóban virágzik az autó (fekete)piac, így a hírhedt Salam Hotel***** irányába kormányozzuk járműveinket. A feltóduló emlékek hatására felemás érzésekkel hajtunk be a hotel parkolója.  Mint az blogunk olvasói számára ismeretes, egy éve lenyúlták a szállás címén átutalt pénzünket, s tiltakozásunk alátámasztására az előcsarnokban felállított sátrunkkal egyetemben penderítettek ki bennünket a szövetségre lépő rendőrök és biztonsági őrök a hotelből. Fájó emlékek ide vagy oda, virágzott a biznisz; bár a Budapest-Bamako Rally idén elmaradt, s néhány vállalkozó szellemű honfitárs is csak a napok múlva várható, abban bízunk, hogy sikerül felkeltenünk a nepperek érdeklődését.

István, ki közel tízezer kilométeren keresztül remegett, hogy használassa végre a kék-piros mágneses megkülönböztető jelzését, ma végre megkapja a csapatengedélyt, s villogva-szirénázva rója a köröket a hotel parkolójában! Az amerikai tengerészgyalogos sem lehet boldogabb, midőn végre engedélyt kapott a tömegmészárlásra… In medias res nyitunk tehát, s az eredmény nem is marad el. Pillanatokon belül kivonul a szálloda biztonsági szolgálata, s az akció miértje felől érdeklődik; az esemény szokatlan mivoltára tekintettel teszi mindezt meglehetősen óvatosan.

Kicsit kaotikus a helyzet: Szaddam, kiben a tavalyi megaláztatás mély sebeket égetett, szenegáli formáját idézve hánytorgatja a múltat, István villogva vigyorog, Anh Vu már félig megállapodott az őrrel, a taxissal, a biztonsági főnökkel s a ghánai nagykövet sofőrjével, Gino pedig felpattintja utolsó búzasörét. A pezsgő folklór felpezsdíti a Rally elmaradása folytán pangó gazdasági életet, s viszonylag rövid időn belül találunk érdeklődőket, kiknek kocsira fáj a foga. Bár a túra törlése távol tartotta a vidéki neppereket, s fővárosiak sem számítottak eladó autóra, a vámosok sajnos résen vannak. Hamar kiderül, vámot is, adót is fizetnünk kell(ene), s öreg autó(k)ról lévén szó, nem is keveset. Egy túlbuzgó tiszt jogszabály értelmezése szerint már a tárgyalások megkezdése is vámköteles, ám Anh Vu hamar összezavarja néhány, rovott múltjából eredő bűvésztrükkel. Komoly érdeklődő is akad, mégpedig maga a szálló igazagtója, kiről az utcai árusok is tudni vélik, hogy a rallyt övező autóbiznisz egyik legnagyobb haszonélvezője.

A vámosok s az utóbb felbukkanó rendőrök fellépésétől, magunkat kényelmetlenül érezvén e helyütt tartózkodnánk az üzlet részleteinek feltárásától; legyen elég annyi, hogy az igazgató unokaöccse mindkét autót megveszi. Az ár erősen mérsékelt, a kocsik önköltsége alatt marad, de az üzletnek végül mindenki örül. Az igazgató és ifjú rokona örül, hogy az elmaradó dömping ellenére remek kocsikhoz juthat, mi meg örülünk, hogy jelentősebb összeghez jutva napok óta először vizet tudunk vásárolni. Mi elfelejtettünk említést tenni a pár nap múlva érkező közel egy tucat autóról, ők meg a vételárral maradnak adósak… Mivel pénz egyenlőre nincs, csak ígéret, előleg gyanánt kialkuszunk magunknak két szobát az ötcsillagos luxushotelben. Bár ha figyelembe vesszük, a szálló csekély számú vendégét , ez nem is olyan nagy haditett.

Ha igaz, holnapra pénzt is látunk végre. Addig is a birtokba vesszük a Salam, két exkluzív, kiterjedt építési területre néző szobáját, lefürgyünk, s Anh Vu zacskós spagettijének elfogyasztását követően az üzlet mielőbbi, a többi eladó autó befutását megelőző realizálásában reménykedve hajtjuk álomra a fejünket.

 Január 30., Kayes – Bamako 620 km

Mivel Mauritániában terepen vagy nagyvárosban haladtunk, Szenegálban pedig a bőrünket mentettük, egy-két apróságtól eltekintve minden ajándékunk, melyet támogatóink és családtagjaink oly nagy gonddal válogattak össze, csomagtartónkban pihen. A mai nap során számos kis, a főútvonalaktól távol eső falvat kell hát felkeresnünk, bőszen bújjuk hát térképeinket a reggeli kávé mellett.

Az indulást követő egy órán belül elérjük hát Diakont, az úttól meglehetősen távol eső falvacskát, melynek lakói vályogvetésből élnek. Kis tévelygés a szavannán, átkelés az ingatag kőhídon, s elérjük a falu főterét. A falufőnök hamar az iskolához vezet minket ahol ismételten szembesülünk vele: Mali a Föld egyik legszegényebb állama. Míg a tanító büszkén vezet végig minket az iskolán, Anh Vu pillanatok alatt két csapatot szervez az érkezésünk izgalmára előtóduló gyerekek között, s hatalmas meccs veszi kezdetét.

A Gondwana Team jószolgálati nagykövete egy darabig maga is részt vesz a déli derbin, ám egy idő után a hőguta kerülgeti a negyvenöt fokos melegben, azért eztán a gyerekek vegzálására fordítja megmaradó energiáit. Míg István, Szaddam és Gino a tanítóval s falufőnökkel szortírozza az iskolaszereket, Anh Vu rituálisan letépi az egyik gyerekről a drogbás Chelsea mezt, s jó MU huligánként a porba hajítja.

Szerencsétlen kölyökre gondwanás pólót erőltet eztán, majd fényképeket készít a pityergő gyermekről.

Anh Vu újra beszáll a fociba, amit a gyereksereg hatalmas üdvrivalgással hálál meg. A tanító aztán összetereli a gyerekeket, hogy együtt köszönhessék meg az iskolaszereket, melyeknek bizony igen-igen híján voltak.

Látszik rajtuk, nagyon meg vannak hatódva. Nem is a csomagok értéke miatt, sokkal inkább azért, mert valaki vette a fáradságot, és a mezőn átverekedve magát felkereste eldugott kis falvukat. Anh Vu egy gyermek pattanásának nyomkodásával rongálja az emelkedett hangulatot, s szép lassan elindulunk. A gyerekek a mezőig kísérnek minket – mindenki boldog!

Másfél órával később Niagane falvát keressük fel: a szegény falvacska bizony remek hely az ajándékozásra. Itt még iskola sincs – igaz, írószerünk nem is maradt. A nagy szükséget látva úgy határozunk, hogy összes ajándékunkat itt adjuk át: ruhákat, élelmiszert, szerszámokat, ágyneműt, gyermekjátékokat. Szívszorító, hogy nem jut minden mindenkinek, s mindig lesz valaki, akinek a keze üres marad, de erre (amennyire lehet) megpróbáltunk felkészülni.

Vegyes érzésekkel hagyjuk el az integető falut, de azzal nyugtatjuk magunkat: nincs tökéletes hely, nincs tökéletes idő az efajta ajándékozásra. Az ajándékok biztosan jó helyre kerültek.

Mivel több falut már nem tudunk felkeresni, utunk hátralévő részében kényelmesen autózunk Bamakó felé. Pénzünk a szenegáli rendőröknek (hogy csuklottak ma!) hála nem maradt, így tartalék kannáinkból használjuk el az üzemanyagot. Sötétedés után érjük el a fővárost, s a bank- és szállásvadászat fárasztó játékába fogunk…

 Január 29., Dakar – Kayes 800 km

Reggel pénzváltással és tankolással kezdünk, de egyszerűen képtelenek vagyunk haladni, mert kettőszáz méterenként félre állítanak minket, s a tegnapihoz hasonló ürügyekkel, a létező legarrogánsabb stílusban húznak le minket, igen komoly összegekkel. Szaddamnál, kinél már tegnap is rezgett a léc, ma reggelre elszakad a cérna: üvvvöltve hozza a harmadik szarakodó rendőr tudomására lehangoló véleményét Szenegálországról. Öt perc ordítozást követően a rendőr elbizonytalanodik, s első ízben sikerül kiharcolnunk egy szerény, 20%-os ármérséklést. (Számla természetesen ezúttal sincs, mint ahogy szenegáli kirándulásunk során nem is lesz.)

Utóbbi azért örömteli, mert számlát csak a dakari rendőrőrs avatott kiadni, így minden alkalommal vissza kellene menni befizetni e cehhet, ezáltal újra és újra megpróbálni ugyanazokon az ocsmadék rendőrökön átjutni, sziszifuszi Szenegál.

A láncait letépő őrültként tomboló Szaddam külön kockás papíron készít listát eddigi költségeinkről, melyet minden alkalommal a rendőrök orcájába vág. Mivel emezeket a dolog nem különösebben hatja meg, egyhangúlag úgy határozunk, hogy a létező legrövidebb úton elhagyjuk Szenegált, s kelet felé, a mali határ irányába fordítjuk autóinkat. Ennyit Gambiáról… Az út hátralévő részére eső másik elhatározásunk, hogy bár illetlenség, de ha továbbiakban rendőrt látunk, gyorsítunk, ezzel gyakorlatilag megakadályozzuk a hatóságot munkája végzésében, de spórolunk egy kis pénzt. Mivel az itteni rendőrruhában pózoló útonállók másik igen jellemző tulajdonsága a lustaság, így a fenti terv gyakorlatba átültetve annyit jelent, hogy nem ugranak ki az árnyékból, midőn a faluban százzal elhúzunk mellettük.

A táv nem rövid, de csak lépésben haladunk: az első kétszáz kilométer gyakorlatilag végig lakott terület. Nem merünk, de az útviszonyok miatt nem is tudunk gyorsabban hajtani, feszült csendben rójuk hát a kietlen szenegáli szavannát, melyet pedig a Konzul Úr tegnap a világ legeslegszebb tájaként festett le.

A táv felénél elfogynak a települések s a rendőrök, de az út gyakorlatilag járhatatlan. A Nap lassan lemegy, s teljesen reális lehetőség, hogy ripityára törjük a kocsikat valami út közepén tátongó grand canyon méretű kráterben.

Este, jó sötétben, végül elérjük a határt. Hát, Rosso határputri szorozva kettővel! Töksötét. Kivilágítatlan, poros út, ismeretlen tartalmú kalyibák által határolva. Az út mentén (vagy rajta) égnek a tüzek, az úton keresztbe parkolnak a kocsik, bambán áll a szamár, kecskenyáj rohan keresztbe, kisgyerekek másznak fel a kocsira. Egy különbség mégis adódik: itt nem akar senki sem segíteni. Kiderítjük: a rendőrség azon a dombon van: felező, diffizár bekapcs, megmásszuk azt a valamit. Elképesztő adminisztráció, csak úgy repkednek a kenőpénzek, de nem nagyon haladunk. Másik rendőrposzt, vám, kipecsételés, kiléptetés. Egyszer csak egy sok kilométeres kamionsorban találjuk magunkat, s a rossz hír: a kamionosok nekiállnak tanyát verni. Ha ez így áll, itt ragadtunk, de vagy két napra! István és Szaddam végül talál egy helyet, ahol le tudunk csörtetni az útról, be a bozótba, s zöld határon át érjük el a következő, n+1 –edik épületet. „Intézik” a kiléptetést, közben nyugodtan vacsorát főzünk, kávézunk. Pár óra után – már nem is számoljuk… - megkapjuk a 2x3 centiméteres, „OK” feliratú papírfecnit, s kamionsort a bozótosban beelőzve kinyittatjuk az utolsó sorompót, s elhagyjuk Szenegált.

A mali szervek nagyvonalúak, segítőkészek, nyájasak, így gyorsan túlesünk a formaságokon, s nekivágunk a Kayesig tartó utolsó, szászkilométeres távnak. Ezt egy óra alatt letudjuk, s rövid bóklászás után megtaláljuk szállásunkat, Hotel Rail, miénk a penthouse. Egyben miénk az egyetlen szoba a szállóban, ahol vendég van, mi magunk. A szoba egy tetőteraszról nyílik, ide meg egy hágcsó vezet a legfelső szintről. Hogy miért ezt kaptuk, mikor üres az épület, rejtély. A dolog hátránya azon túl, hogy 140 lépcsőfokot megmászva egyre melegebb van, hogy a szobában található állatvilág igen gazdag. Hüllők, kitinpáncéllal rendelkező és nem rendelkező csúszómászók, de ezek létszámban nem vetekedhetnek a szúnyogokkal. Gyíkjaink nem veszik fel a harcot velük, bár 20-25 centis méretüket nézve szemmel láthatóan jól élnek.

A szobához adott, ki nem kapcsolható finnszauna élvezetét csökkenti, hogy a fürdőszobában található összes víz egy vödörben poshad a budi mellett, a csapok csak hangeffektekkel járulnak hozzá a higiéniához. Megnyitáskor a melegvíz hrrrröööhhk, a hideg pedig brrhreekhh hangot ad.

Mindez Szaddamot nem igazán nyugtalanítja, szobába lépésének tizenkettedik másodpercében terül el az első útjába adódó ágyon, a tizenharmadikban már alszik. Így kimarad a vitából is, hogy ki alszik a földön, hiszen négyágyasnak bérelt ingatlanunk, nem ragaszkodik számszakilag az általunk ismert algebrához, az ágyak számát illetve, semmiképp, tekintettel a három benne található ilyen bútorra. Anh Vu hamar döntést hoz: a szobában és a tetőteraszon található szúnyogok száma konstans, a hőmérséklet viszont idebenn emelkedik, Gino és Szaddam jelenléte pedig a levegő illatát nehezíti el kissé, egy szó mint száz, a teraszt választja alvóhelyül.

Később kiderül, 67 db szúnyog van a szobában, ezt onnan tudjuk, hogy Ginon 66 csípés van, István pedig tenyeréből eteti őket, őt ott csípte meg egy dög. Szaddam az elmúlt napokban olyan védőréteget fejlesztett magára, melyen élő organizmus nem hatol át, sértetlenül vészeli át az éjjelt, neki elég volt hogy két napig a szenegáli szervek szívták a vérét piócaként. Hiába, Szenegál szar hely: az emberek barátságtalanok, az úthálózat közlekedésre alkalmatlan, ilyen korrupciót csak sötét hollywood-i filmekben látni, de ez is Afrika. Végső soron ezért jöttünk, ezért vagyunk itt. Az élet nem fenékig Mauritánia.

 Január 28., Rosso – Dakar 350 km

Reggel nyolc órakor alkalmi túravezetőnk tülkölve ébreszt minket – a komp fél nyolckor indul, s a néhány férőhelyre irgalmatlan tömegek ácsingóznak. Rohanunk hát, mint rendesen, s húsz perc alatt a határhoz is érünk. Nyílván lekéssük kompot, de semmi gond, alkalmi idegenvezetőnk égre emelt szemmel tesz szent ígéretet, hogy ha a hátán is, de át fogunk jutni. Mint később kiderül, könnyen esküdözik, a komp kicsi, de félóránként jár. Ezzel együtt nem baj, hogy velünk van, mert a vámügyintézés elég bonyolult és az adminisztráció alkalmazottjai olyan helyeken keresendőek, ahol fehér ember nem keresné. Példának okáért az útlevélellenőrzés egy két épület közötti ablakban történik, de olyan szűk a hely, hogy csak lapjával fér oda az utazni vágyó. A két ház közötti résben sorban állnak az illatozó kamionosok, így Szaddam nem hezitál, emberünk mancsába tolja az útleveleket, és kérdés nélkül belöki maga helyett lukba. Fekete barátunk ügyesen kezeli az ügyet, figyelni kell a kezét, folyamatosan fejben számolunk, hogy megjegyezzük kinek, milyen címen, hány ougiya kenőpénzt ad át, hogy a végén, az elszámolásnál számon lehessen kérni. Szaddam folyamatosan a srác mögött lohol, aki hol kompjegyet vetet, hol belső Afrika emberevő falvaiban is érvényes biztosítást köt az autókra.

A kocsikon közben emberek hada lóg, miután a helyi csibészek kifigyelik, hogy labda van nálunk, elszabadul a pokol! Anh Vu vészmegoldásként leáll focizni a helyiekkel, s meccs izgalma kicsit eltereli a kéregetők figyelmét. A második kompra – közvetlenül a nagyon fontos emberek sarkában – már felférünk, s áthajózunk a Szenegálon. Jótevőnk, jön velünk, rá nem vonatkoznak a határok, úgy jár kel a két ország között, mint mi a párkányi hídon (tisztelet a kivételnek).

Úgy sejtjük, az ügymenet felén túl vagyunk. Sajnos tévedünk odaát vár minket Szenegál, ha nem sütöttük volna el, mondhatnánk: Na! Itt kezdődik Afrika!!!

De mivel ez már mondtuk a Mauritán határnál, így az kell mondjuk, itt a szivatás kezdődik. Már emberünk keze is rövidebbre ér mint odaát, bár a procedúrát jól ismeri, ami segítség, és igyekszik megdolgozni a pénzéért is, de hát ez ugye Szenegál.

Röviden: a kedves szenegáli határőrség, miután a pecsétekért egyszer akkor kell fizetni mikor a tintába mártják, utána amikor a papírra, szóval megy a lehúzás, még hat órán át szórakoztat minket, egyik bódéba be, másikból ki. Nem csak minket szívatnak, hanem egyenlően mindenkit, Afrika népe ugyanolyan tanácstalan, bamba fejjel várja a valamit a berácsozott, szemétdombra néző, elfüggönyözött ablak előtt, mint mi.

Az egész hely bűzlik, aminek nyílván egyik kiváltó oka az, hogy egy szemétdomra épült. Várakozás. Ilyen bódé, olyan bódé, várakozás. A tűrőképességünk határát feszegető mocsok és bűz közepette a helyiek láthatólag nyugodtan, türelmesen várják sorsuk jobbra fordulását: vitatkoznak, veszekednek, kártyáznak; a gyerekek a porban lelt csontokat rágcsálják (!) vagy a kutyákat kergetik angyali mosollyal az arcukon. Míg Szaddam a korlátlan hatalmának tudatában arrogáns határőrparancsnokkal hadakozik, István lassan elveszíti a türelmét az önjelölt kocsimosók és kéregetők gyűrűjében, mialatt Gino fontos információkat szerez újdonsült gamba barátaitól, kikkel a porban moralizál az északír válságot illetően. A gambiai sofőrök tudni vélik, hogy mauritániában léteznek bizonytalan körzetek, mely területeken valóban nem árt az óvatosság. A mauritán – mali zöldhatáron kifejezetten ellenjavallt például, hogy az óvatlan utazó megálljon az arcukat kendővel eltakaró, műszaki problémákkal küszködő alakoknak. (Hm. Mi Marseille óta követjük ezt a protokollt.) Másfelől: Szenegál déli részén lövik egymást, oda lehetőleg nem menjünk. Oké, így lesz. Ellenben Gambia kiváló úticél, gyönyörű a vidék, kedvesek az emberek, és zavartalan béke honol. Okvetlen meglátogatjuk hát, egyetlen ellenérv, hogy ott is valószínűleg szenegáliak vannak a határ legalább egyik oldalán.

Gino zavartalanul diskurálhat tovább a délszláv konfliktusról, mivel Szaddam jottányit sem haladt előre a parancsnokkal folytatott vitájában: a határ ura kevély, elutasító, kötekedő, és egyáltalán, papírjainkat két provokatív megjegyzés közepette bevágja egy sarokba és két órára felfüggeszti az ügyintézést. Ha már így tett, megteszi a többi 347 (nem vicc: két komphajónyi) helyivel is, és elmegy ebédelni. Nahát. A szívélyes Marokkóban és az angyali Mauritániában nem ehhez szoktunk, de megkockáztathatjuk, ez még az ukrán és grúz hatóság eljárását is übereli.

Hat óra… Hat óra, a porban, szarban, egy döglött kecskelábaktól besült mercedesen át mindent tartalmazó zűrös egyveleg közepén töltött idő után végre kézhez kapjuk a négy nevet, egy sor írást és egy hiányos dátumot tartalmazó papírunkat, s elnyűtten indulunk délre, a gambiai határ felé. A fővárosba, Dakarba vezető főút gyakorlatilag járhatatlan; huszonöt-harminc kilométeres átlagsebességünkkel késő este érünk Dakar határába, ahol valami leírhatatlan dugó és ködszerű szmog fogad minket, mely félig kipufogógázból, félig felvert porból áll, a látótávolság olyan ötven méter. Van mit kipihenni a dugóban, mert ideutunk során volt alkalmunk a helyi hatóságokkal való megismerkedésre.

A szenegáli rendőrség kérem, vadászik a turistákra. Sok száz méterről kiszúrnak bennünket, s – a teljesség igénye nélkül – az alábbiak miatt büntetnek meg:

1. nincs az autóban poroltó;

2. nincs kéznél a háromszög;

3. gyorsan hajtottunk (szemmérték)

4. nem álltunk meg stoptáblánál (nem volt)

5. ráhajtottunk az útpadkára (mint mindenki más)

6. veszélyeztettük a közlekedés biztonságát (???)

7. nincsen a helyi hatóságok által hitelesített jogosítványunk

8. a gépjármű már gurult, mire az övet bekapcsoltuk

9. csomagok voltak a hátsó ülésen

Egyszer álltunk meg önszántunkból egy rendőr mellett, hogy útbaigazítást kérjünk, aki kihasználva az alkalmat gyorsan megbüntetett bennünket tilosban várakozásért.

Mindehhez pár kiegészítő megjegyzést szeretnénk tenni. Marokkóban ill. Mauritániában, ahol külföldiként a hatóságok elnézőek voltak velünk, egyes szabálytalanságokat valóban elkövettünk, melyeket otthon nem tennénk. Nem mellékesen: a helyiek otthoni szemmel egyszerűen felfoghatatlanul közlekednek (rendszám, éjjeli világítás, indexelés, elsőbbségadás stb. stb. stb. nélkül), s „deviáns” viselkedésünkkel igazából csak alkalmazkodunk a forgalom ritmusához, beleolvadtunk a tömegbe. Szenegálban a hatóságok célpontjává váltunk, s ezt egyfelől – a két hivatkozott ország hatalmas vendégszeretetét követően – nehezen tudtuk feldolgozni, másfelől pedig (konkrétan) nem tudtuk finanszírozni.

Többszöri pénzváltást követően tehát, lila és vörös fejjel dugózunk át Dakaron, ahol a rendőr, kitől útbaigazítást kérünk, előbb megbüntet minket, majd szerény húsz euróért megmutatja nekünk a két sarokra lévő szállót. Pénzünk nincs, büdösek és mocskosak vagyunk, s hullafáradtan vesszük birtokba a tegnapival versengő disznóólat…

Gyorsjelentés: 2010 január 30.

Ugyan a még Alicantében vásárolt vész-vész üzemanyagtartalékaink segitségével elértük Bamakot, ám mivel a szenegáli rendőrök/csendőrök/határőrök minden pénzünket elszedték különböző ürügyekkel, családtagjaink, barátaink és szponzoraink anyagi támogatását várjuk a helyi Western Union irodába. Utolsó száraz bagettjainkat az alábbi koordináták alatt majszoljuk:

N 12° 37’ 45.76”

W 8° 0’ 27.28”

(Részletes beszámolókat később olvashatjátok.)

Gino (11:23)
Kayes-ből megyünk ma Bamakóba. Állítólag megszállták a vámosok Bamakót. Nem tudjuk mi lesz...

 2010 január 27.   Nouakchott – Rosso

Ha a megbeszéltek szerinti hét óra nulla perckor nem is, de nyolc-fél kilenc magasságában István kivételével mind elhagyjuk a szobát. Ő csapattársai ébredési szokásaiból mit sem okulva ma ismét időben kel. A reggeli neszeken és zörejeket a Toyotáról hozott rossz hírekkel tetézi. Él a gyanúperrel, hogy a Hilux nem indul, nincs ugyanis motorhang. Ennek okát nem részletezi, de nyilvánvaló, hogy vagy az akksi hunyt el, vagy sokkal nagyobb a baj… Utóbbi kezelhetetlen helyzetet idézne elő, így egyhangúlag megszavazzuk az akku problémát.

Kéne tehát egy akksi; a szálló szolgálatkész személyzetének egy tagja be is csüccsen Szaddam mellé, hogy együtt hajtsanak fel egy rátermett szakembert. Hamar találnak is valakit, aki bár nem a legfényesebb üzleti negyedben bérel üzletet, (sőt, valójában nincs is üzlete) magát teljes meggyőződéssel szerelőnek vallja. Jó, szerszámai nincsenek, akkuja viszont van, melyet el is hoz magával. Szaddam idegpályáit teljesen eltömíti a gépjárművezetés és az utastárssal való kedélyes beszélgetés generálta adatforgalom, így óhatatlanul elkerüli figyelmét a mauritán főváros egyetlen üzemelő behajtani tilos táblája. A szembejővők integetnek neki, ő a pillanatnyi csendet kihasználva visszainteget. Az akkumulátor természetesen minden további nélkül célba ér, és az autó elindul.

Ismét a hotel előtti parkolóra marad az útiterv megbeszélése. Jó lenne a 800 km-re fekvő Ayoune városáig sötétedés (értsd: a mumusok, vérfarkasok, vámpírok vadászideje) előtt eljutnunk.  Noha pont annyi mumussal találkoztunk utunk során, mint télapóval, igyekszünk napnyugta előtt célba érni. A mauritán éjszaka is olyan ugyanis, mint bármely másik, ti. sötét. Ez pedig erősen csökkenti a táj élvezeti értékét, és növeli a közlekedésbiztonsági kockázatot. Arra az esetre, ha kicsúsznánk az időből, kézenfekvőnek látszik Iszmail, az öreg döglöttkecske-árus alegi sátrának felkeresése – oda biztosan elérünk napnyugta előtt.

A terv jó, de a terrortámadásairól méltán híres Aleg ill. Ayoune felkeresése meglehetősen kommersz elképzelés, így az eddigi izgalmakkal meglehetősen elégedetlen István vétót emel a tervvel szemben. Hiába tekergetjük a térképet, erre víz, arra homok. A Toyotát nem merjük újra terepre vinni, az előbbi lehetőség pedig értelemszerűen kiesik: az arra lévő országokba nincs vízumunk. Ginonak eszébe ötlik, hogy a Gondwana Kft.-t megelőző munkahelyén volt főnöke sokat mesélt a gamba táj szépségéről s a gambák vendégszeretetéről. Felveti hát: keressük fel Gambiát – az is van olyan hely, mint Benin. Az elképzelés Szaddamnak is tetszik: az út ugyanis Szenegálon, Dakaron keresztül vezet.

Az elgondolás már csaknem teljes támogatást nyer, mikor István akadékoskodni kezd: oda is vízum kell. Sebaj, megoldjuk! Pifu azonban egy gyors telefonhívást követően hamar kedvünket szegi. Barátaink, kik szintén Bamakoba tartanak, csúnyán visszapattantak: a Szenegál folyón átkompoltak, ám vízum híján nem engedték be őket az országba. Apró keserűség, hogy Mauritániába meg nem engedték őket vissza, hisz az a vízum egyszeri belépésre jogosít. Félezer euró tizenvalahány óra alatt aztán megoldotta a helyzetet, ám mi ezt inkább elkerülnénk, így felkeressük a szenegáli követséget. A lengyel ismerőseinktől származó hírek sajnos igaznak bizonyulnak: a vízum két munkanap alatt készül el, ám ma sajnos nincs félfogadás. Ők is holnap kapják készhez, ha igaz…

Szaddam teljes erőből dörömböl tehát a követség zárt vaskapjáun, míg Gino megpróbálja megcsapolni a külképviselet wifijét. Szaddam hatol be előbb a rendszerbe, s Istvánnal az oldalán menten kéreti a Nagykövet Urat. A gárdisták a puskatust lóbálva adják értésükre, hogy azon kívül, hogy nincs fogadónap, még ebédidő is van. Falattal a szájában találjuk a követség vízumügyekkel megbízott alkalmazottját, aki heves tiltakozásba kezd, és vázolja a menetrend hivatalos módját illetve határidejét. Türelmesen meghallgatjuk a hölgyet, Szaddam az adminisztráció ördögi köreit illető élénk érdeklődésünkről biztosítja a referens kisasszonyt; ám mégis, a vízumot egy órán belül szeretnénk kézhez kapni. Sziklaszilárd szándékunk meghajlítja az ügyintéző hölgy akaratát, aki, tíz perc után áttessékel bennünket a Konzul Úrhoz. A Konzul Úr meghallgatja beosztottja beszámolóját a makacs idegenekről, majd a fölös időhúzástól és kölcsönös 9degtépéstől magát megkímélni igyekezvén töredelmes vallomást tesz: valójában létezik egytitkos eljárás a vízum azonnali megszerzését illetően, ehhez azonban magához a Nagykövet Úrhoz kell folyamodnunk! Mivel ábrázatunkon továbbra is a mi-sem-természetesebb arckifejezést véli felfedezni, zavarában további titkokat fecseg ki: levelet kell írnunk Őexellenciájának, melyben részletesen ki kell fejtsük szorult helyzetünk okait és az annak alátámasztására szolgáló bizonyítékokat. Hogyne, nyílván, hogyan másként… Segélykérőn nézünk az avatott Anh Vura, aki gyors, határozott és igen pontos utasításokat adva vezényli le az akciót. A közeli cyberben István és Gino szkennel, fénymásol; Szaddam levelet költ egy árnyékos padon, s az eredmény: nem egészen húsz perc után kész az akta, mely csupa igazságokon alapulva támasztja alá a Nagykövet Úr rendkívüli eljárásának szükségességét! Öt perc és Szaddam ismét a konzul szobájában van az iratokkal, aki immár valóban kénytelen a nagykövethez indulni halasztást nem tűrő ügyünkkel. Egy óra türelmet kér tőlünk – ez alatt leteszteljük, milyen is a tunéziai teve, ha megesszük ebédre. Tele hassal kapjuk hát kézhez friss szenegáli vízumainkat, még nedves a pecsét. 48 óra? Fogadónap?? Afrika??!!

A város határában nyájasan integetünk a most érkező bamakósoknak, s dél felé vesszük az irányt. Különösebb izgalmak nélkül érjük el Rossot, ám hiába vagyunk egy kilométeren belül, nincs meg a hely! Megkerül aztán persze: fényárban úszó metropolisz helyett azonban egy félelmetes hangulatú porfészket találunk. A határváros egysávos, poros útján autók, kamionok, tevék, kutyák, katonai dzsipek, burnuszos útonállók igyekeznek ismeretlen, de minden bizonnyal kétes céljuk felé. Nem tudunk olyan gyorsan haladni, hogy a kegyeinkért harcoló s a kéretlen útmutatásért cserébe mesés hasznot remélő helyi idegenvezető gazembereket megakadályozzuk abban, hogy felkapaszkodjanak a kocsi különböző alkatrészeire. Szaddamon és Ginon kellemetlen emlékek lesznek úrrá: legutóbb tavaly, az alegi éjszaka alkalmával voltak így … elbizonytalanodva. Nincs meg a határ, nincs meg a folyó, nincs egy katona sem, s komp legközelebb reggel megy. Lement a nap, így aztán kénytelenek vagyunk a hevesen és hangosan hadonászó léhűtők egyikének kezébe helyezni sorsunkat. A legerősebbik lerugdalja a konkurenciát a kasztniról, így ő jogosult nekünk kosztot és kvártélyt ajánlani. Elérjük a Hotelt, amely a legmocskosabb, legbüdösebb szállásunk eleddig; lerobbant, lepukkant putri. Leírhatatlanul lehangoló a hely, így a szálló előtti parkolóban verünk tanyát: itt készül a napi zacskós leves és konzervbab. Alig akarózik szobáinkba visszamennünk, ám erre elég korán sort kell kerítsünk, mivel a zsúfolt komp reggel nyolckor indul, s semmi garancia nincs rá, hogy a hajnali könyöklés alkalmával képesek leszünk megkaparintani a komp harminc helyének valamelyikét…

A tegnapi küzdelem után, Toyotánk újraélesztése felett érzett határtalan örömünkben a mai nap (tényleg) pihenőnapot engedélyezünk magunkak.b

Reggel viszonylag gyorsan, két-két és fél óra alatt összekapjunk magunkat, hisz a Nouakchott felé vezető utat csak a tengerparton át érhetjük el, amely csak apálykor, naponta kétszer hat órán át járható. Ebből az esti szakasz nyilván kiesik, így eléggé szorít bennünket az idő. Annál is inkább, mert elgondolásunk sincs róla, mikor is lenne ez a bizonyos időszak. Érthető hát az eszeveszett kapkodás.

Szerencsénkre pont arra autózik egy rezidens, aki turistacsoportot visz ki a parkból. Felajánlja szolgáltatait, s révkalauzként vezet fel minket. Kiderül, pont most kezdődik az apály, így az időzítés tökéletes! Hosszú percekig fegyelmezetten követjük jótevőnket, mígnem kiérünk a tengerpartra, s kezdetét veszi a fieszta!

Elbeszélésünkkel ellentétben mindent elmondanak fotóink s videónk; annyit azonban mégis: a bal oldalt tornyosuló aranysárga homokdűnék s a jobb kéz felől elterülő mélykék óceán lenyűgöző látványt nyújt! Alig tudunk betelni a látvánnyal, leeresztett ablakokkal száguldunk, kurjongatunk, sikonyálunk; s mindezt nem vagyunk restek részletesen megörökíteni. Majd egy órán át tart a száguldás: tengerbe be, homokdombra fel. Emberünk, kire már szinte nem is emlékszünk, lelkiismeretesen megvár minket a sokadik halászfalu határában, s készségesen megmutatja nekünk a főútra vezető csapást, miközben sűrűn csóválja fejét a csuromvizes kocsik láttán. A sós víz elektronikus berendezésekre gyakorolt hatásáról említene pár szót, de már csak széles mosolyunkat s integető karjainkat látja.

Az autópálya-szerű valamin egy fertály óra alatt elérjük Nouakchottot, s rövid úton megtaláljuk jól ismert szállónkat az orosz és tunéziai követség tőszomszédságában. Régi ismerősként köszöntenek bennünket, s már vezetnek is a tágas szobákba. A nap hátralévő részében lemosatjuk a kocsikat. Erről annyit, hogy a Nouakchott teljes lakossága 900.000 fő, ebből fele autót mosat, másik fele autómosásból él. A városi utcák szövete időnként felszakad, az aszfalt megszűnik, és a így felszabaduló homokos placcon strichelnek a kocsimosó srácok. Felelősségteljes, komoly munka az övék, a legféltettebb kincset az autót illetik kezeikkel, ez egyértelműen bizalmi állás.  Egymás közt azonban nincs bizalom, ölre menő harc folyik a kuncsaftért, mire leállítjuk a motort fürtökben lógnak a kocsin a szivacsos alakok. A tarifa 500 ougiya, ami kb 1 euro 30 cent, mindegy a méret és a kosz mennyisége is. Ennek mi különösen örülünk, hiszen autóink nagyok, a rajta lévő mocsoknak pedig már geológiailag értékelhető rétegei vannak. Utolsóként a tengerparti autózás során rászáradt só kötött oda olyan keménységben mint a smirglipapír. Csúnya meló, kopik a szivacs, fogy a víz. És mi szigorúak vagyunk. A kereket három alkalommal töröltetjük újra, vakartatjuk ki belőle a homokos iszapot. Lemegy a nap, mire elkészül a két autó, csillog villog a lemenő nap fényében magunk is megéhezünk a nagy munka láttán.

Ízletes instant vacsorát ütünk össze a társalgóban, majd megvágjuk filmjeinket s bevetjük magunkat az internet kávézóba. Este már semmi extra nem történik, ha csak annyi nem, hogy a csapat két tagja váratlanul lezuhanyzik.