Este tizenegyre nyilvánvalóvá vált, hogy az eredeti elképzelésünk, miszerint hajnal egykor beülünk a kocsiba és elindulunk Budapestről Tuniszba, teljességgel megvalósíthatatlan. Sorban zárják le a szóba jöhető autópályákat, M7, M1… Fejér megye összes útja. A hírekben elakadt autók, tömeg balesetek jelentik a fő hírt, meg persze az évszázad hóvihara.

Eredeti  terv szerint Budapestről indultunk volna, de így hogy az Antarktiszt is át kell szelni kissé bonyolultabb a helyzet. Nekünk viszont sokkal nagyobb gondot jelent Zoltánke kirobbantása a házibuliból,annál is inkább, mert ez egész véletlenül az ő születésnapjára rendezett mulatság, melyet saját lakásában tart. Végül Gino és Ádám meggyőzi,hogy hagyja ott a vendégeit, észre se fogják venni. A meggyőzés két módon zajlik, Ádám szépen megkéri Zolit, hogy most már gyere most már , miközben Gino az autó behavazott szélvédője homályán keresztül is érezhetően fagyos tekintettel néz be Zoltánke házibulitól hangos földszinti lakásának ablakán. E kettős hatás ereje alatt megtörve Zoltánke bekászálódik a Land Rover hátsó ülésén maradt két arasznyi helyre, hogy onnantól a tarkójával tartsa a csomagtérből reá hullani vágó kemping felszereléseket.  Kárpótlásul elfújja az öngyújtó lángjával hangulatossá tett szülinapi sörét, de mielőtt a boldog szülinapot nóta a végére érne, Gino már a közútkezelővel tárgyal telefonon az esetleges nem lezárt útvonalak igénybevételének egészségügyi és jogi következményeiről. Mivel igazán biztató hírrel nem tudnak szolgálni, végül úgy döntünk hogy az egyetlen nem lezárt utat, az M6-os autópályát választjuk. Kis szépséghiba, hogy nekünk Róma kikötőjébe kell érnünk este 6-ra és ez az út nem arra vezet. Éjfél van. Zoltánke egy perce betöltötte a 33-at. Halk megjegyzést tesz arról, hogy a krisztusi kor betöltését nem feltétlenül óhajtja összekötni az első napon a mártírhalállal. Elérjük a helyet ahol korábban az M6 autópálya volt. Most egy szalagkorlátokkal övezett fehér maszat. Üvölt a szél, kavarog a hó. Semmit nem látni. A szélvédőre két perc alatt ráfagy a jég, odabent 30 fok van az autóban, de nem lehet leolvasztani, az ablaktörlők vizes nyálat kennek szét az üvegen, melyek között szárazon maradt két centis résen keresztül próbáljuk kivenni hogy mégis mi a franc történik odakint. Esélytelen. 30-al megyünk, azzal a meggyőződéssel, hogy ennél a sebességnél nagy bajunk nem lehet. Senki nincs kint rajtunk kívül, egy elakadt hókotrót kivéve, amiből a személyzet láthatóan órákkal korábban kimenekült. Hat óra alatt elérjük a határt, újabb két óra múlva Eszék magasságában a vihar alább hagy, és végre haladunk. 70-el. Némi fejszámolással hamar rájövünk, hogy egyrészt olyan messze vagyunk Rómától mintha Budapesten maradtunk volna, másrészt kissé tolni kéne, mert 10 óránk maradt a komp indulásáig. Zoltánke még mindig a vendégeit hívogatja telefonon egyesével, hogy exkuzálja magát nem várt, hirtelen távozása miatt.

Délután fél hatkor kihajtogatjuk magunkat a kocsiból Civitavecchia kikötőjében, hogy becsekkoljunk a kompra, ami szerintünk Tuniszba visz minket. Az olaszok szerint nem, de ezt ekkor még nem tudjuk. Az egész kikötő olyan jól szervezett, mint egy bölcsődei csoport szabadfoglalkozás alatt. Spanyol, francia, angol és német nyelven nem értik, amit kérdezünk, és készségesen nem is érdekli őket, hogy minek vagyunk mi ott. Több száz autó áll össze vissza egy négyzetkilométeren,  amelyek tetején több ezer robogó van felkötve és Afrika ellátását két évre biztosító európai hulladék.

A tetőcsomagtartó gyártók és a fizika törvényeire is fittyet hányó 3-as golfok alja szikrázik, ahogy leér az alváz a súly alatt. Az autókból fázós, fáradt tekintetű kereskedők pislognak ki az kétmillió kilométer megtételétől és az UV sugárzástól opálos szélvédők alatt.

Amikor egyik-másik kiszáll megcsodálhatjuk a Puma focicipőben végződő zöld neonpapucsba bújtatott lábakon csoszogó, gyárilag húgyfoltos melegítőhöz stílusosan felöltött nikotin színű zakós outfittet. Ők a leendő útitársaink. Mindez akkor fordul drámába, mikor elfoglaljuk a kijelölt helyünket a hajón. Ennek az a lényege, hogy nincs ilyen. Nemhogy kijelölt nincs, de hely sem. A rendelkezésre álló terület a hajó egyetlen kávézója előtti nyolcvan négyzetméteres placc, melynek berendezése Flair típusú műanyag székekből áll, mintegy hetven darabból. Azaz a leendő 24 órát 70 elégedett műanyagszékes és 1200 irigykedő tekintetű  másik körében tölthetjük. Mi a műanyagszékesek kasztjába tartozunk, azok közül is az elitbe, hiszen a mi székeinkhez tartozik egy rögzített asztal is. A helyzet a hajó elindulását követően annyit változik, hogy a komp himbálózásával egyre több tekintetbe a tengeribetegség okozta rosszullét homálya  is belevegyül, így sose lehet tudni, ki lesz az első gyenge láncszem, aki eldobja a rókát. Továbbá a közeg és a viselkedése is kísértetiesen hasonlítani kezd egy tetszőlegesen kiválasztott budapesti aluljáró lakosságához, kinézet, viselkedés és szag tekintetében is. Utóbbival nem lógunk ki a sorból, 36 órája vagyunk talpon, mígnem úgy döntünk, lehántjuk magunkról a civilizált lét utolsó vékony rétegét is és leheveredünk a többiek közé a földre, a rögzített asztalunk alá.

Mivel az autókhoz nem lehet lemenni, azt kell fogyasszuk amit hirtelen magunkhoz vettünk. Ez hármunkra két megráncosodott zsemlét, és egy erős paprikát jelent. Igazságosan szétosztjuk az asztal alatt, és veszünk hozzá egy kávét a büfében. Hibázunk. Ez azonnal kiderül, mikor egyikünk sápadtan tér vissza vacsorát követően elkerülhetetlenül útba ejtett, leírhatatlan állapotú budiról. Zoltánke csalódottan olvassa a magával hozott kézfertőtlenítő gél apró betűjét, miszerint az csak az ismert baktériumok ellen véd és azoknak is csak a 99,9 %-a ellen. Az esélytelennek rezignált nyugalmával  vesz be egy immodiumot. Másnap reggel kikötünk, de nem Tuniszban, hanem Palermoban. Ekkor kiderül, hogy hajót kell váltani. Azaz az egész székfoglalós procedúrát kezdhetjük elölről, mindenki tiszta lappal, de korántsem tiszta testtel fut neki a következő 12 órának. Amiből végül 16 lesz.

Tuniszba kikötés után és egy fél órás test-test elleni küzdelmet követően, mikor is a hajón lévő összes autó egyszerre próbál lehajtani egy 2 méter széles rámpán nekilátunk az afrikai határellenőrzés kellemesen pihentető folyamatának. Ehhez azonnal kapunk egy önjelölt kísérőt, aki  ugyan süket és beszélni sem tud, de mindenképpen igyekszik elmagyarázni hogy mikor hova menjünk. Rövid könyörgés és öt euró árán elérjük, hogy másnak segítsen, így viszonylag gyorsan bejutunk az országba. Hajnali három van, gőzünk nincs hogy milyen nap. Egyet tudunk, el kell még menni Sousse-ba, 140 km-re Tunisztól, hogy találkozzunk Jakobbal. Jakob a Dán barátunk, aki repülővel érkezett, hogy együtt folytassuk az utat. Hajnali ötkor széles mosollyal az arcán fogad bennünket, egy-egy frissítőt nyom a kezünkbe… 

tehetnénk fel joggal a kérdést, ha nem tudnánk merre járnak kalandorjaink..

Nem! NEM! Nem öltöztek be egyiptomi turistának..

Ők ugyanis Tunéziába mentek...

De senki se várjon ilyen képeket tőlük, hiszen ők a sivatagba igyekeznek..

Míg az ország nagyobb területén igazi hókáosz van...

sőt néhol meg a T-72-es tankokat is kivezényelték:

...addig Zoltánka, Ginó és Szaddam már a napsütötte Civitavecchia előtt vannak 70km-re..

Az éjszaka folyamán kellett kicsit trükközniük, hogy a történelem folyamán eddig még nem látott országos autópályazáron túljussanak,

de szerencsésen megoldották a dolgot és hamarosan ismét Afrika lágy ölén rángatóznak :-) ööööö. izé.. ringatóznak majd..

Március idusán,épp mikor Zoltánke krisztusi korba lép, és aznap mikor a nép boldogan lengeti a zászlót a talpramagyar rigmusára, mi elindulunk, hogy ismét homok menjen a szánkba. Kitűzzük a kokárdát és a monnyonle mantrázása helyett behajózunk Afrikába, hogy ott találkozzunk végre kicsit azzal az énünkkel, akinek halk mosoly sejlik a szája szélén, és könnyes a szeme az út porától...

Eddig bírtuk, hamarosan ismét nekivágunk!! Március 15.-től indul az újabb kaland!

.

.

Másfél órája hagytuk Budapestet, hogy ismét Bamakóban töltsünk egy hetet, mikor egy napi késésbe kerültünk.  Köszönjük Air France!!!

 

Végül azért újabb hét késéssel elértük a végcélt, Bamakot. Közben utaztunk, autóstul teherautó platón, meg vontatva is. Töltöttünk éjszakát a Mauritán hadsereg katonáival, az út mentén. Bamakóra nem maradt időnk, így a járművel leparkoltuk a helyi Tesco parkolójában és elbúcsúztunk tőle. 

Őrült tempóban száguldunk Nouakchottból Kiffa, majd a mali határ felé, s már semmi sem állíthat meg minket! ... Vagy mégis...? 

 Az úgy volt, hogy igencsak siettünk, hogy elérjük a marokkói mauritán határt az este 6 órai zárás előtt. Az új marokkói rézhűtő remekül muzsikál. Az autó száguld ( értsd helyenként eléri a 122 km/órát a sebességünk), jók vagyunk még van 20 km hátra és 30 perc. Aztán a táv nem csökken tovább, mert felforr a víz, kerreg a motor, és csúnya csúnya hurutos hangokat hallat. Megy le a szaharai nap a dűnék mögött, de mostanra már egy vidám marokkói kamionos húz minket nyergesvontatója mögött a határ felé. Sajnos a legközelebbi város Marokkóban 400, a határ túloldalán 50 km-re van. Határ pedig nem jelképes vonalacska, hanem 5 km senkiföldje, út nélkül terepen, dombnak felfelé. A hiba "diagnosztizálódik" : tönkrement, eltörött, kimúlott a vízpumpa. Lötyög, kifolyik a víz mellette, a ventillátor lapát meg össze vissza ütődik a holtjáték miatt a motorhoz, szóval nem lehet beindítani. Kár mert szeretjük amikor nem kell tologatni a két tonnás kocsit. Betoljuk a másnapi átkelésre várakozók sorába, akik velünk együtt itt töltik az éjszakát a sivatag közepén. 

Hangyányit csüggedtek vagyunk már a műszaki és adminisztrációs problémák valamint a nem várt horrorisztikus költségek miatt, de sebaj, vasárnap igazi vasárnapot tartunk, strandolással, piknikkel, heverészéssel. Délig lustálkodunk, majd megindulunk a plázs felé, hogy végre kényeztessük magunkat picit, és megszabaduljunk a testünkben felhalmozódott szabad gyököktől. Igen. Sajnos az autó azonnal megadja magát, amint leállunk a tengerpart parkolójában: elszáll frissen vásárolt hűtő. Előbb csöpög, majd ömlik a hűtővíz, forr a motor. Remek új motorunk is rámehet a technikai problémára, így kedvünk konkrétan szar.  Az azonban hamar változtat rajta, hogy a tengerparton héderelő parlamenti tudósító segít nekünk és felhívja kedvenc szerelőjét: Marouwant a zsenit. Másnapra kapunk időpontot, miközben az odasereglett bámészkodó helyiek kérdés nélkül nekiállnak megszerelni az autót. Szétkapják, céklásbefőt hátán kikeverik a kétkonponensű ragacsot és betömik vele a likakat. Ezután elvisznek Marouwan szervízébe, hogy másnap megtaláljuk.. Így megy ez itt vasárnap délután a plage-on

 Miután vízumaink és vele útleveleink a rabati Mauritán követségen ragadtak napokra, úgy döntünk, kellemes piknikkel töltjük el az időt.  Sajnos Jamie Olivert és Stahl Jucit is otthon felejtettük , így magunkra maradunk az ebéd receptjének és a menü összeállításának gondjával. Az alapanyagok megválasztása szintén nem könnyű, így végül a fő szempont a kocsi kuplerájában a felső rétegek tartományaiban fellelhető ételekre esik.  Mivel eddig is mindent megettünk, amit találtunk a végeredmény felől nincs kétségünk, az odavezető utat pedig ebben a kisfilmben mutatjuk, be. Kérjük a kedves nézőket ne próbálják meg otthon utánunk csinálni.

Majdnem sikerül a spanyol szerelőnknek a hengerfejes lerohadt kocsit időben befejezni, majdnem elértük az esti kompot Marokkóba, majdnem odaértünk időben Rabatba a Mauritán követségre, hogy beadjuk a vízum kérelmet  és majdnem meg is kaptuk délután. Minden azért nekünk se sikerülhet..

Így itt szilveszterezünk Rabatban. 36 órája vagyunk talpon. Igaz, mivel az útleveleink a követségen vannak nem vehetünk ki hotelszobát, mert a marokkói törvények ezt szigorúan tiltják a gyanús küllemű papír nélkül utazóknak. Na de elmenni se tudunk ugyanezért. Végül a rendőrségen kötünk ki, ahol másfél órát állunk egy teljesen kietlen hivatali folyosón. De nem sorban, hanem csak úgy, ketten, magunkban. Szédülünk, hányingerünk van a fáradtságtól és ködös tekintettel nézzük a falon játszadozó legyeket, mint az intézményben egyedül aktív lényeket. Kong az unalomtól a hely, végül megérkezik egy marokkói rendőrnő (!) állati kedvesen (??), egy telefonnal elintézi, hogy ismét a legális lét határára kerüljünk. Visszamászunk az autóba, és elindulunk a szállodába vissza, hátha most már befogadnak. Mivel odafele a rendőrségre is egy bő órás tekergés és 44 db útbaigazítás után találtunk oda, vissza se könnyebb. Sőt a közben szilveszter estére készülő város csúcsforgalmában sodródunk, mint egy uszadékfa, GPS nélkül, fingunk nincs hogy merre. De nem úgy, hogy most jobbra kell-e menni, vagy balra, hanem totális a káoszban. Két órát baszkódunk ide-oda, anélkül, hogy a leghaloványabb közelítő elképzésünk lenne arról hol vagyunk. Aztán ott terem a hotel.

Kezdődhet a szilveszteri buli!!!

Íme egy kis ízelítő...

21:56

Hallo, hallo csapattárs! Itt Gondwana 7! On the road again! Pénz minusz, de úton. Megpróbáljuk holnap megszerezni a vizumot, vagy-vagynem. Yellah, Yellah!

23:17

Hurrá! Hurrá! Vigyázó szemetek Marokkóra vessétek! Nyomuljatok ék alakzatban! Ti vagytok a csúcs! :-D

23:26

:-)))))))))))))))

 Spanyolul culata, francául culasse, magyarul segg. Persze, csak ha nem a műszaki szótárban keressük, mert ott szerényen: hengerfej. Két napja igyekszünk kihasználni a tönkrement autó okán hirtelen jött szabadságot, mely Puerto Lumbrerasban (?) ránk szakadt. Bevalljuk, egész jól megy. Kicsit zavarja új barátunkat, spanyolul Josét, franciául Jeant, magyarul mindegy, hogy kit, hogy szerelőműhelyében jobban otthon érezzük magunkat a reméltnél. Íme kis hangulatjelentés az elmúlt két napunkról.

Itt a Gondwanateam!

Mi most lenézünk Bamakoba, gyorsan, tisztán,  sallangmentesen.  Épp nem állunk túl jól anyagilag, de legalább itt az alkalom, hogy bebizonyítsuk, ez nem a gazdagok kiváltsága. Merthogy szent elhatározásunk, hogy ezt a kis kéthetes kalandot egy átlag család Tunéziai nyaralásának árából teljesítsük, oda meg vissza. Mi nem holmi brókerek vagyunk akik más pén(i)zével verik a csalánt, merthogy  kockázat nélkül nincs üzlet. Nem, ha nekünk nem sikerül az ígért mutatvány akkor bizony lebarnulunk.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, és némi haszna is legyen azon polgártársaknak,  akik ilyesmi kalandon törik fejüket, részletes listát vezetünk majd a napi költésekről, melyet közzéteszünk és melyben minden huncut fillér benne lesz. Ha nincs benne valami, akkor azt nem is vettük magunkhoz. 

Miutan almosan kikecmergunk a homokbol, iszonyat sebessegbe kell kapcsolnunk, hogy megtalaljuk a sivatagbol kivezeto utat, ami leghamarabb Tuniszba vezethet bennunket..

Onnan mar hamarosan ismet Europaban leszunk.