Azt, hogy miért is kell mindenáron, minden autót ami a kezünk ügyébe kerül arra kényszeríteni, hogy olyan körülmények között haladjunk vele, amelyek egyébként kifejezetten nem autóval való közlekedésre alkalmasak, nem igazán tudjuk.  Tavasszal Ádám gyarapodó családja ürügyén vásárolt, szebb napokat is látott, Land Roverét, ahelyett, hogy békés nyugdíjas éveit kutya és baba szállítással tölthetné, hoztuk el a sivatagba, hogy aztán a legzordabb dombokon, dűnéken  sanyargassuk. Ez alkalommal Zoltánke frissen beszerzett, de legkevésbé sem új eszközét hoztuk magunkkal. Azért eszköz és nem autó, mert erre a készülékre nem igen van definíció. Ez egy kisáruszállító, egy terepjáró és egy konferencia terem szerelemgyermekeként aposztrofálható jármű, melyet ismeretlen célcsoportnak, hasonlóan homályos céllal gyártott a Mitsubishi, potom tizennyolc évvel ezelőtt.  A Delica névre keresztelt típust aztán nem is gyártották, csak a japán belpiacra. Ennek következtében a jármű jobbkormányos. Hirosimában helyezték forgalomba, majd kisebb kerülővel Z megszerezte, gyakorlatilag egy fűnyíró áráért. Nem kell irigykedni, utána egy autó árát költötte rá. Ezzel vágtuk neki az útnak, ezúttal Norbi és Tom barátaink kíséretében. Sikerült kompjegyet Salernoi indulással vennünk, ami Nápoly alatt van. Mivel az utazósebesség  90 km/h (lehetne több is de ahhoz az olaj iránti keresletnek kéne előbb drasztikusan visszaesnie, annyit zabál a dög száz felett), egy 1500 km-es Budapest-Nápoly a begipszelt viszkető lábbal lépcsőn leeséssel egyenértékű élvezet. A kompot azért elérjük, és megnyugvással vesszük tudomásul, hogy van egy jármű ami a miénknél is többet fogyaszt. A komp  kéményből  felszálló füst alapján, alapjáraton eszik meg egy perc alatt annyit, amennyit a BKV egy csendesebb hétköznap délelőtt. Az hogy odaértünk a kikötőbe, persze nem jelenti, hogy a hajóra is felszállhatunk. Ismeretlen okból a kikötő bejáratát őrző kis törpedigo elállja utunkat és a kerítésen kívüli fizető parkolóban való várakozásra kényszerít. Mivel ez itt Dél-Olaszország, a parkolóőr nem érkezik meg, de Afrikára emlékezettő szagok igen. A salernonál a sziklák leszakadnak a tengerbe, jelen esetbe a parkoló végében emelkedik a száz méteres kőfal, ezalatt várunk a valamire, a szikla teteje felé kis barlangocskából kilóg a műanyag szentcsalád, felette lampion önkényuralmi csillag. Kettő és fél óra után még mindig semmi. A jegyre, egyébként olaszul ráírt, szigorú becsekkolási időpontra figyelmezető feliratot megmutatjuk a kaput őrző jól fésült törpének, aki látja, érti , de megnyugtat, hogy nem érdekli. Végül beenged olaszország legrosszabbul szervezett kikötőjébe, és újabb másfél óra múlva a kompon vagyunk. Rutinosan kabinjeggyel. A kis alagsori ablaktalan kamra méretű helyiség tökéletesen alkalmas arra, hogy átaludjuk a huszonnégy órás utat Tuniszig. A kifutunk és a tenger olyan sima, hogy a gázolaj égetés zaján kívül semmi nem utal a mozgásra. Előkapjuk a kempinggázt és megfőzzünk a levest vacsorára, ezzel egy kisebb vagyont megspórolva, a hajókantinban a felmelegített gumi-ízű penne annyiba kerül mint otthon a Costes.

A tunisi érkezés és a kompról lehajtás mindig tartogat kihívásokat. A hajón mi utaztunk és kétszáz  tunéziai olasz rendszámmal. Tolatva kell elérni a három emeletnyi rámpát a hajón. Mindenki azonnal ki akar hajtani, holott előtte, mögötte és oldalt is áll száz másik jármű. Csodálatos káosz alakul ki, mert kifelé nincsenek irányító emberek, mehet, ki merre lát. Egyik másik autó aksija lemerült az egynapos állástól, így áthatolhatatlan zárványt képez a szűk a hajófedélzeten, további nehézséget okozva.   Azonban a hajóról kijutni meg sem közelíti az országban bejutás nehézségeit.  Ennek leírásától eltekintek, elég annyi, hogy van benne papírmunka és sorban állás is. Tuniszban 32 fok van, magyarul hőség. Felvesszük Tomotot, aki egy  sóhaj kíséretében szbadul fel az őt vendéglátó nő és a tuniszi bazár összes kereskedőiének pénztárcáját sanyargató szorításából.

Elindulunk délnek a mai úti cél Tamerza az algériai határ mellett. Jó messze van, éjjel érünk a kanyonban lévő völgybe, így pont annyit látunk belőle mint a kedves olvasó 

Ezt az éjszakát mindhárman ugyanazzal a nővel töltöttük, az anyatermészettel, aki reggelre kicsit féltékeny is lett a ménage á trois, azaz pontosabban á quatre-ra és némi bizonytalan szellővel adta értésünkre, hogy ideje felkelni. Az anyatermészet reggel nem hoz ágyba kávét, helyette a fekhelyed körüli dolgokat igyekszik szabadon lévő testnyílásaidba beszuszmákolni.

 Itt a sivatagban a reggeli toilette meglehetősen leegyszerűsítve zajlik. Elsőként kinyitod a szemed, majd megdörgölöd, mert tegnap este mikor teljes szélcsendben lefeküdtél még nem gondoltad, hogy az uralkodó szélirány felé arccal sikerült elhelyezkedned. Kitörlöd a szemedből a homokot, ha kontaktlencséd van ezt érdemes alaposan csinálni és utána jól leporolni a kezedet mielőtt beteszed az aznapit. A fogmosás ciklusa napi háromról, háromnaponként esetlegre változik, a ma reggeli szájhigiéniát egy hegyes köpéssel rendezettnek tekintjük. Ez természetesen az éjjel benyelt és garat környékén tanyát vert homoktól való megszabadulásra tett kísérlet is egyben. Ezután felvesszük a bakancsot, vagy cipőt, ízlés dolga. Végülis mindegy, mert az egyik állandóan kicsit büdös, a másik meg a levétel pillanatára tartogatja a keveréket, melyhez képest az Yperne-i gáztámadás Ambi Pur légfrissítő volt. Más gondunk reggel nincs, fésülködni minek, két hete belekötött a finom por a fejbőrünkbe, így abban a két héttel ezelőtti  állapotban, akár egy pillanatkép, rögzítve a sérónkat. A fürdés ugye fel sem merül. A tábori mosdó egyébként egy pléh lavór, mely kis asztalkán áll az egyik homokkupacon és fölé van lógatva egy teáskanna, amin, mint valami szamováron, van egy csap. Persze ha megnyitod nem történik semmi, mert nincs benne víz. Ha meg töltesz bele drága ivóvíz készletedből, akkor meg hülye vagy. Mi nem vagyunk hülyék. Összeszedjük a derékaljainkat és berakjuk a kocsiba. Ilyen gyorsan még sose készültünk el.

Ezért még egy kávéfőzést megengedünk magunknak. Kevés luxuscikkek egyike melyet magunkkal hoztunk az olasz szemes kávé és a nádmelaszos cukor. A kávét kis kézi malmon daráljuk. Majd kotyogós kávéfőzőn lefőzzük. A tábor többi lakója még alszik, vagyis aludna. A fenti folyamat a viszonylag rosszul hangszigetelő sátrak ponyváján át a következőképpen hangzik: Elsőként érkezik a kocsi csomagtartójából Ádámra ömlő lapátok, kempingszékek fémes zaja, mikor a csomagok alatt lévő dobozt igyekszik kierőszakolni.  Ezt ízes magyar nyelű káromkodás kíséri. Majd a műanyag dobozból előkerül a kávés szett. A szemeskávét a kis kézi malomba kell betölteni, hogy kevés vesszen kárba, a doboz fölött. Így a melléhulló kávészemek (ez nagyságrendileg a nem melléhullók számának tízszerese) finom dobpergésként zúdulnak a doboztetőre. Ekkor Zoltánke és Gino is idejét látja közbelépni. Na nem a csendháborítás, hanem a pazarlás miatt, és nem a szúrós szemmel nézést, mint hangtalan eszközt választják, így a szendergő táborlakók újabb és egyre cifrább káromkodásokat tanulnak, immáron - az agykontroll szerint egyébként erre rendkívül alkalmas - féléber állapotban. A következő hangeffekt a kis kézi malmunk szolid kis mormolása, melyet a homokkal keveredett pörkölt szemes kávé porrá aprítása közben kiad. Egy csúnya, akadozó, de soha szuszból ki nem fogyó hörghurutos haláltusájának hangja ez, mely kellemesen keveredik a hajnali szahara csendjébe. A krhkrkhhrkkkrtt-krh-krh után, a következő dolog nem hang, hanem az üdítő pörkölt szőr szaga, mert Ádám már megint hamarabb nyitotta meg kempingfőző gázcsapját és mire a láng odaért a felgyülemlett gáz könyékig felperzselte az amúgy ezt megelőzően még jelentősebb szőrzettel borított alkarját. Nyílván egy kis káromkodás ismét elhangzik, mintegy ismétlésképpen a reggeli magyar nyelvleckéhez. A kis kotyogós kávéfőző gyakorlatilag a kávéfőzők agóniájának összes hangját produkálja, ahogy a gyenge láng felett csigalassan lefő a kávé. Így sziszeg, fúj, szörcsög, rotyog, hörög, majd prüszköl. A legközelebbi sátorból előkászálódó, arckifejezéséből ítélve nem épp kedvesen jó reggelt kívánni érkező német srácnak a kezébe harsány Bonjour kiáltással belenyomunk egy gőzölgő lavazzát. Így a konfliktust kezeljük, de csak három adag kávénk maradt, azaz azt gyorsan meg kell innunk és elhúzni a csíkot, mielőtt a többi dühös táborlakó is megjön, hogy a közben magyarul kivallóan elsajátított káromkodások közepette elégtételt vegyen rajtunk.

A mai nap az utolsó szaharai napunk, igazából arról szól, hogy feljussunk minél északabbra. A hajónk Tuniszból indul, két nap múlva, de azt már megtanultuk Afrikában, hogy ennyi ráhagyást mindig kell hagyni. A mai uticél, az ötszáz kilométerre lévő El Jem. Azért El Jem, mert itt található a római kor egyik legnagyobb, a Kolosszeummal is vetekedő amfiteátruma.

Ez leginkább Zoltánkét érdekli. Eddig háromszor mentünk el a település mellett és mindannyiszor le lett szavazva, hogy megálljunk. Ez alkalommal azonban mint napi végcélt határozzuk meg. Ádám közepesen lelkes az ötlet miatt, mert 7 éves korában egyszer már járt ott. Ez persze nem lenne gond, de gyermekkora legjelentősebb nyaklevese fűződik a kulturális látványossághoz, miután a szülei három és fél órán át keresték őt a porond alatti kazamaták labirintusában és ezen konzervatív módon fejezték ki viszontlátás feletti örömüket.

Ahogy befele jöttünk a homokon át, úgy megyünk ki is. Dűnéket mászunk meg, de most a nyomot jól megjegyeztük és így, mint jancsi és juliska követjük a Gps-ben rögzített utunkat.

Délután kettőre érjük el az aszfaltot Douz-nál. Tankolunk, felfújjuk a gumikat és nekivágunk az északra vezető útnak. Lehetne unalmas is, de a közlekedési morál miatt unatkozni egyáltalán nincs módunk. Ha nem lennénk részesei a főútvonalon uralkodó káosznak még szórakoztatna is minket, ahogyan orosz rulettet játszanak a helyiek az autóikkal. A bukkanó előtt kiválóan lehet előzni, hiszen nem jönnek szembe. Ugye. Ja… Mégis jönnek. Insallah. Az előbb még nem látszott, mert itt volt az a bukkanó, és valószínűleg attól. Sebaj, van itt hely az előzött kamion, a szembejövő autó és az út szélén kacsázó mopedes között. Jújj, hát nem bekanyarodott a moped közben balra… Na, akkor dudáljunk, az mindig segít. Ennek ellenére nincs baleset, pedig az út nagy részén sziszegve és nyakunkat ösztönösen behúzva figyeljük a hajmeresztő mutatványokat. Az egyik kedvencünk a jókedvű öngyilkos mopedes. Vele már naplemente után találkozunk. Igen, találkozunk vele anélkül, hogy látnánk, mert teljesen kivilágítatlanul halad az főúton teljes sebességgel. A gond ott van, hogy a járgánya esetében ez 40 km/óra, miközben mi százzal érkezünk. Semmilyen erőfeszítést nem tesz, hogy látassa magát, még a ruhája is fekete. Megússza, mert elsuhanunk mellette. Pár perccel később lehúzódunk pisilni. Egyszer csak halljuk brrrrrrrrr, elmegy mellettünk. Semmit nem látunk belőle. A következő tíz percben óvatosan osonunk előre a kocsival, és pásztázzuk az utat, hogy hol van ez a marha, nehogy elüssük. Nem látjuk többet, de nem tudjuk hogy ez neki jó vagy rossz hír, megérkezett, vagy ez ma nem jött össze.

Teljes sötétségben érünk El Jem-be. Két utca vezet át a településen, mi azt választjuk, amelyiken nincs amfiteátrum. Mindezt Zoltánke teljes nyugalommal veszi tudomásul, mintha sose érdekelte volna.

Az éjszakát Mahdiában töltjük El Djem-től 40 km-re. Ez a tengerparti település a kis medinájával eltér a megszokott tengerparti szállodasortól, ezért választjuk. A medina egyetlen hibája, mint minden sikátoré, hogy autóval nem járható, így a L.Planet útikönyvben kinézett szálloda se elölről, se oldalról se hátulról nem megközelíthető. Gyalog is mókás, ahogy egyre szűkebb és szagosabb utcákon kanyarogva érjük el a bejáratot. Már csak a tisztesség kedvéért kérdezzük meg, hogy kocsival hova állhatunk, mert sok benne a csomag és a tető is tele van pakolva. A recepciós rendkívül segítőkészen javasolja, hogy van egy bank a sarkon, odáig lehet kocsival menni, álljunk be elé. Megköszönjük és nekiállunk másik helyet keresni. Végül a parton találunk egy szállót, aminek van udvara. Hárman, reggelivel 22 eurót kell majd fizessünk. Teával is megvendégelnek minket mielőtt eldugítanánk a fürdőszoba lefolyóját a harminc kiló homokkal amit a napok óta vizet nem látott testünkről lemosunk. 

Elégedettek vagyunk. Az áhított célt elértük. Nem, az elveszett tavat nem, de minden egyéb, amit európai utazó elvárhat egy afrikai túrától megadatott számunkra. Koszosak és büdösek vagyunk, a bakancsaink levétele egészségre káros gázok felszabadulását jelenti, testünket egyenletesen borítja egy finom réteg homok. Rá van száradva, nem kell aggódnunk, nem fog leperegni. Szemünkből csipa helyett por jön. El tudtuk engedni az otthoni nyűgöt, hogy egy nagyon könnyű dűnék feletti lebegésre cseréljük. Ezért ma reggel mikor elindulunk az oázisból, nagyon nem is erőlködünk egy homályosnál tisztább cél kitűzése érdekében.

Ez a ködös elképzelés pedig az, hogy keresztbe átvágunk a dűnéken, hogy elérjünk egy helyre, ahol elvileg két szikla árnyékában, és a széltől hullámos dűnetenger közepén van egy kis sátortábor.

A Tembaine nevű hely nem alkalmas életvitelszerű ott tartózkodásra, így település nincs, csak az említett tábor, amit a fentiek okán Mars kempingnek hívnak.

Az ide vezető ösvényt a GPS két módon jelöli. Az egyik egy Ksar Ghilane-ból rövid (70 km) csapás, a másik hosszabb, északról kerüli a Djebil nemzeti parkot. Ez egy elég fura nemzeti park. Van ugyanis a sivatag, homokkupacok és tevefű kombinációja. Majd egy drótkerítés, és egy tábla, hogy tilos egy csomó mindent. Ez a nemzeti park határa. A drótkerítés azonban a semmit választja el a semmitől, ugyanaz a táj előtte, utána, amíg a szem ellát. A drótkerítés szögesdrótból van, ezzel is mutatván, hogy ez komoly dolog.

A táblán felsoroltak egy rakás tiltott tevékenységet, melyeket azonban eléggé nehezünkre esne elkövetni. Kezdjük az elején: tilos a virágokat leszakítani. A virágokat?  Mondom: homok + tevefű. Ez utóbbi valóban növény, de ennél hitványabbat elképzelni sem lehet, és ostobábbat sem, az egész arra jó, hogy dűnékbe gyűjtse a homokot, amibe aztán belefullad. Aztán tilos vadászni. Puskával. Részletezhetnék, hogy mely állatfajokra vonatkozik. Az lenne még érdekes, hogy pecázni szabad-e, mondjuk bálnára, mert annak legalább akkora esélye van itt, mint letépni egy szép virágot, miután kilőttünk egy rénszarvast. De igaz, minek is tennénk ilyet, mert a további tiltások közt szerepel, hogy nem verhetünk tábort, hogy a tábortűznél megsüssük. A tűzrakási tilalom a homokban különleges elővigyázatosságra utal, otthon ezzel az anyaggal oltanak, itt félnek, hogy meggyullad. Így ha tényleg tüzet akarnánk rakni, ahhoz az Európából idáig hozott bükkfahasábokat használhatnánk, mert itt nincs semmi éghető, de ilyen meg sajnos nincs nálunk. Egyetlen éghető cuccunk a Land Rover Discovery. Az egész teljesen elméleti, mert a szögesdrótkerítésen semmi élő át nem jut, se be, se ki.

Nos ezt a parkot kellene megkerüljük a hosszabb úton. A sivatag szakértőjeként úgy döntünk, hogy a negyedig lévő üzemanyaggal, és 3 deciliter vízkészlettel nekivágunk a rövidebb csapásnak. Segítségünkre van, hogy az elmúlt napokban egy egészen új navigációs tézissel gazdagítottuk a világot. A Higgs-bozonnál csak egy fokkal kevésbé komplikált jelenség neve: Reisz-sejtés. Ez nagyjából úgy írható le, hogy egy tér tetszőleges pontján elhelyezett kiindulóponttól választandó ideális útvonal  a „talán arra”.

A Reisz-sejtés elvét túránk során számtalanszor alkalmaztuk. Sajnos Ádám, a feltaláló, elméleti ember lévén olyan gyakorlati apróságokra, mint a jobb és a bal irány megkülönböztetése nem fektet hangsúlyt. Pontosabban megkülönbözteti a balt a jobbtól, de az általánosan elfogadottól eltérően, meglehetősen szabadon értelmezve ezen irányok jelentését. Ez apróbb konfliktusok, és kevésbé apró eltévedések forrása, amelyek jó alkalmat adtak a Reisz-sejtés ismételt gyakorlati felhasználására. Ma ismét sűrűn alkalmazzuk.  A választott nyom a Gps virtuális valóságában létezik csak, a való életben egymást követő dűnék során kéne átkelnünk. A „talán arra” javaslat tízedik alkalmazását követően megállunk pihenni. Ezt különösen indokolttá teszi, hogy egy dűne tetején elakadtunk a homokban, ismét tengelyig ásva magunkat. Dél van. Frissítő szellő lengedez és fújja a pofánkba a homokot, ahogy a földön fekve ásunk és próbáljuk megmenteni járművet és magunkat. 35 fok van árnyékban, persze árnyék nincs sehol. A három decis vízkészlet drasztikusan fogy.

Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy mindenki sárgulni fog az irigységtől, mikor megtalálják kiszáradt hulláinkat, hogy milyen szépen lebarnultak ezek a fiúk. Mégis marad egy kis vizünk, mire fél óra melóval sikerül akkora gödröt ásni a kocsi alatt és előtt, hogy elengedi a gépet a homok, így vége a pihenésnek, megyünk be a még durvább, magasabb és áthatolhatatlanabb dűnék közé. Közben rájövünk, hogy az itteni fehér homok, és a Ksar Ghilane-nál lévő vörös közül az utóbbi műút előbbihez képest. Folyik, süpped. Járhatatlan.

Kora délután három alak mászkál a vakítóan fehér homokkupacok között. Az autójuk az egyik dűne völgyében járó motorral vár. Néha visszamennek az autóhoz, egyikük beül, és nagy lendülettel áthajt a következő dűnesor völgyébe, miközben a másik kettő széles gesztusokkal irányítja. Aztán kezdődik az egész elölről.  Találtunk egy palack vizet az egyik ülés alatt, ezt leszámítva a helyzet sokat romlott dél óta. Úgy döntünk, hogy ezúttal talán mégsem erre. Az előttünk tornyosuló homokkupacok vége nem látszik, a Gps szerint légvonalban még több mint húsz kilométer. Ehhez napok és egynél több palack víz kéne. Az az érzés is kissé zavaró, hogy mögöttünk is zárulnak a dűnék, egyre kisebb az esély, hogy ahol jöttünk, ott vissza is tudunk menni, ugyanis a dűnék általában egyik oldalról mászhatóak csak meg, a másik oldal meredek és puha, ott lezúg ugyan a kocsi, de azon visszamászni bajosan tud. Amúgy a tízperces nyomainkat is elmosta a szél a homokban, mintha sose jártunk volna ott. Egyetlen segítségünk a GPS, amiben szerencsére eddigi szokásunktól eltérően rögzítettük a nyomvonalat amin jöttünk. Így, ha nem is azon, de abban az irányban elindulunk visszafelé.

Két palack vizet és egy kör mentateát rendelünk a Café du Parkban. Innen vezet tovább a másik út a Mars táborba, az az út ami hosszabb, de mint mostanra nyilvánvaló mégis rövidebb. Elég macerás volt visszatalálni a dűnék közül, amikor elmeséljük a semmi közepén üzletet nyitó kávézósnak, hogy merre gondoltunk átmenni, elmosolyodik. Tán tevével, mormolja. Közben beáll a kocsink mellé egy olasz Land Rover Discovery. Az első amit látunk a miénken kívül, majd kisvártatva érkezik még három Disco, két Defender, meg még egy páran. Mind olaszok, összesen tíz autó. A Marsra tartanak, vezeti őket egy helyi arc saját terepjáróján és hajlandóak megengedni, hogy kövessük őket. Ebből az lesz, hogy a konvoj közepén haladva egyre előzgetjük őket, mert utáljuk a port, amit felvernek.

Az olaszok autói olyanok, mint a miénk. Leszámítva, hogy meg vannak emelve. Meg van rajtuk sznorkel, meg haspáncél. Igaz, a futóművük és a lengéscsillapítók, meg az egész felfüggesztés speciálisan terepre kialakított nagy teherbírású szerkezetek, meg van csörlő és komoly terepgumi az autóikon. De ezt leszámítva… Nem elég, hogy a mienk nincs megemelve, de mi kocsinknak ül a segge a telepakolt csomagtartó miatt, hárman ülünk benne, és a tető is inkább a helyiek stílusát idézi, mintsem az európaiak decens Thule boxait.

Ennek ellenére, pofátlan egyszerűséggel másszuk meg azokat a dűnéket, melyeken az olaszok megépített autói rendre fennakadnak. Valószínű, hogy a két hét előny a homokban ennyivel magabiztosabbá tett minket, mert amúgy minden arra mutat, hogy ahol nekik nem sikerült, ott a mi autónk meg se kéne próbálja. A kocsink fenekére szerelt vonóhorog egykedvűen szántja maga mögött a talajt, ahogy a dűnékre felkapaszkodva leér a földre. Nála csak Zoltánke az egykedvűbb, aki miközben az olaszok vezetési képességeik határát súrolva, izzadva küzdenek a dűnéken, egyik kezét az ablakon kilógatva, fél kézzel tekergeti a kormányt és cikázik a beragadt olaszok között.

Kedvesen sajnálkozva tekintget kifele, néha még azt is megengedi magának, hogy atyai mosollyal ingassa a fejét, hogy tudni illik, ejnye-bejnye hát nem elakadtatok ragazzi. Majd megáll és türelmesen bevárja a megtépázott társaságot, aki eredetileg minket hivatott felvezetni.

Lassan esteledik, és a digók még mindig tökölnek, ezért megköszönjük (grazie) majd elbúcsúzunk (arrivederci) tőlük. Amúgy is jót beszélgettünk. Szépen tudtak például olaszul. Mi is, mint a fenti két szóból is jól látható. Alkonyatra érünk a Marsra. Vörösen dereng minden, a két lapos tetejű szikla, amelyek uralják a tájat fenségesen hosszú árnyékot vetnek a dűnékre. A homok mindent körülvesz, a szél hullámosra rendezte a dűnék tetejét, az egész olyan, mint valami tenger, melynek hullámait vörösessárgára festették. A tábor egy fősátorból és két tucat kis sátorból áll, melyek egy tűzrakó köré vannak elszórva szabálytalanul.

A tűzrakó körül fonott székek és egy helyi alak, aki kedvesen üdvözöl minket. Ő itt a főnök, és készségesen biztosít minket, hogy bármivel szívesen kiszolgál. Ezt a magas labdát leütjük, hideg sört kérünk. A várt, na az nincs de hozok mentateát válasz elmarad, helyette az igényelt sörök számát illetően kér tőlünk tájékoztatást. Nos, ez több mint jó hír. Ádám először is elmagyarázza az úrnak, hogy vannak az olaszok, meg a spanyolok, meg a németek. Ezek gazdag országok, így számukra szinte mindegy mennyit fizetnek a sörért, mi magyarok viszont nagyon szeretjük a sört, de nekünk érdemes olcsóbb árat mondani. Az igen meggyőző érvek súlya alatt meghajolva diszkont árat kapunk. Mivel éhesek is vagyunk, kérünk kenyeret is.  

A krapek előkap egy darab tésztát pizza formára gyúrja ott az orrunk előtt, majd egy bottal a homokba rakott tábortűz parazsát arrébb piszkálja. Ledobja nyers tésztát a megtisztított placcra a homokba, és visszahúzza rá a homokot meg a parazsat. Mire megisszuk a söröket kész a kenyér, kiszedi a homokból, kissé lekapargatja róla a szemetet és már ehetünk is. Biztos roszog egy kicsit, de a szánkban konstans  található homok alapból serceg, szóval csak azt tudjuk, hogy a kenyér isteni finom. Egy kis maradék kolbásszal és sajttal és csemegeuborkával kísérjük, miközben lemegy a nap és feljön a telihold.

A holdfelkelte pazar látvány, a tábort keletről szegélyező tízemeletnyi magas dűne mögül bukkan elő az éjszakai égitest. Teljes szélcsend van, csak egy két spanyolt turista nyerítése zavarja meg a sivatagi csendet.

Mikor a spanyolok kifizetik a nekünk köszönhetően feláras söreiket és elmennek aludni, már éjfél körül jár az idő. Olyan világos van a telihold fényénél, hogy olvasni lehet. Áhítattal ülünk a néha-néha roppanó tűz mellett a homokon.

Nézzük a hold fényében kékre festett dűnéket és hallgatjuk azt a nyugalmat, amit ez a mesebeli hely csendje áraszt magából. Ezt az éjjelt a szabad ég alatt töltjük, a legtöbb csillagos szállodában, ahol ember fia megfordulhat. 

Ahhoz hogy az elveszett tavat, a Lac Perdu-t (mely a sivatag közepén egy melegvizű forrás által táplált oda nem illő jelenség) elérhessük, fel kell béreljünk egy helyi túravezetőt. Tulajdonképpen ezzel magyarázható ismételt jelenlétünk a Ksar Ghilane oázisban, ugyanis korábbi távozásunk alkalmával megbeszéltük az egyik itteni komával, hogy elvisz minket, mi több a szükséges engedélyeket is beszerzi. Na az engedélyekkel kapcsolatban van egy érdekes története, az történt ugyanis, hogy úgy volt, hogy, de aztán mégse, minekutána, bár majdnem, de valójában nincs.

A fentieket lényegesen bővebben adja elő, és színesebben is, számtalan elem emlékeztet minket az 1001 éjszaka meséire, csak annak a végén nem kért anyu pénzt. Most abban a kellemetlen alkupozícióban vagyunk, hogy valamit ígértek nekünk, aminek a nem teljesítésért járó összegről alkudozunk. Kihasználva az erős napsütést, hülyére vesznek, arról nem beszélve, hogy a pár nappal ezelőtti árajánlattal szemben a túravezetés díja háromszorosára nőtt, és fejenként számítandó. Ilyen hiperinflációt a pengő óta nem látott a világ, jelezzük is az idegenvezetőnek, hogy valójában nem hisszük el, hogy létezik az a tó, vagyis, pont annyira valóságos, mint az engedélyek, melyeket nem szerzett be. Olyan pipák leszünk, hogy tévedésből az egyik mellettünk ácsorgó kis taknyost elszalasztjuk sörért. El is fut érte sajnos, ez azért aljas, mert nincs az oázisban sör, azon a rekeszen kívül, mely történetesen a mi kocsinkban lapul, de ezt meg elfelejtjük neki megmondani. Az alku a tóhoz való idegenvezetésről teljesen elakad. A helyiek taktikája az, hogy unott fejet vágnak, mintha nem ez lenne az egyetlen esély, hogy ezen a héten pénzt keressenek. Mi viszont azért vágunk unott fejet, mert tényleg unjuk. Ez a két fegyvernem egymást kioltani látszik.

Az biztos, hogy Afrikában, ha valamit nagyon akarsz, a legtöbb, amit tehetsz érte, hogy leszarod, máskülönben szagot fognak és megkopasztanak. Mértéket persze ebben is érdemes tartani, esetünkben, annyira élethűen csináljuk, hogy a túravezető már maga se hiszi, hogy ebből üzlet lesz és felpattan kvadjára, kicsit körözgetni. Ez a helyi gesztusok nyelvén azt jelenti, hogy jól elvan ő nélkülünk, is hisz ilyen menő kvadja van, illetve önmagát is reklámozza, hátha más turistacsoport szeme megakad a nyalka legényen. Innentől Zoltánke részéről lezárul az alku. A maga részéről az üzleti etikett ilyen fokú megsértése elfogadhatatlan, ráadásul nem képes megérteni, hogy a kretén idegenvezető, akinek semmi dolga nincs és esélye sincs arra, hogy rajtunk kívül valami balekot szerezzen, hogy lehet akkora marha, hogy visszautasítja az orra alá dörgölt száz eurónkat. Az idegenvezető láthatóan kissé szomorkás hangulatban körözget, és ötpercenként véletlenül elmegy a sátraink mellett. Ilyenkor Zoltánke, int neki, hogy gyere már ide, majd reménykedő krapektól bizalmas mosollyal az arcán megkérdezi, hogy „na mennyit kerestél koma, azóta hogy minket leráztál”. Máskor pedig azzal zaklatja, hogy egy öt euróssal kergeti, hogy szívesen adna neki kölcsön holnapig, mert látja, nem megy a bolt. A fickó szeme először csak mikor meglátja Zolit, majd a folyamatos pszichés terror alatt állandó tikkelésbe kezd. Az oázis teljes lakossága tudja, hogy ez még mindig egy keményre és hosszúra sikeredett áralku része, így megvetés helyett elismerő tekintetek és bíztató pillantások kísérik szemtelenkedéseinket.

Az ügylet akkor fut végleg zátonyra, mikor befut a táborba a Gabesban már megismert nyugdíjasklub 12 db Mercedes G osztály típusú luxusjárműből álló flottája. Itt ismét pátosszal és könnybe lábadt szemmel emlékeznénk meg egy pillanatra a német autóipar eme remekműve előtt, melyet sajnálatos módon boka felett végződő nadrágba tűrt ingbe bújtatott „Naplemente” otthonból eltávot kapott társaság hajt. Alig bírnak lemászni a megemelt szörnyekről, de becsületükre legyen mondva, nem az Auchan parkolóban teszik mindezt. A gond az, hogy jelenlétükkel az idegenvezetőnk abbéli reményei is visszatérnek, hogy valakit valahova elkísérhet a Zolin kívül is, aki épp pofátlan ajánlatott tett a kvadra, mondván, hogy annak, aki nem megy sehova nincs szüksége ilyen járműre.

Mivel számunkra a mesebeli elveszett tó végleg elveszett, új szórakozás után nézünk. Pihenőnapot adunk magunknak. Felmerülhet az olvasóban, hogy lassan tíz napja nem csinálunk semmit, így e fordulat nem lesz különösebben sokkoló, azonban elmúlt napokat olyan stresszmentesen töltöttük, hogy az alkudozás okozta izgalmat kifejezetten kellemetlennek érezzük, és ellensúlyozásképpen jogosnak gondoljuk visszavenni a tempót. Ennek keretében elhelyezzük testeinket az oázis termálvizes tavában, és a parton talált műanyag asztalt megfordítva a vízre bocsátjuk, amely így remek tutaj-tálca kombináció. Egész teherbíró, sör és a kávé jól elringatózik rajta, megkímélve bennünket italaink fárasztó vízszint felett tartásától. Később kiballagunk a naplementébe és a dűnék között vízipipázgatva igyekszünk beleolvadni a tájképbe. Az idillt csak a néha „véletlenül” arra kvadozó kis hobbit zavarja meg, amiből arra következtetünk, hogy árpolitikáját a nálunk nem elhanyagolható mértékben tehetősebb Mercedeses nyugdíjasklub sem ítélte elfogadhatónak. Zoltánke kimérten fordul utána, és kedvesen sörrel és sertéskolbásszal kínálja. A gonosz mosolyt a szája sarkában elmossa a lenyugvó nap derengő félhomálya. 

A Mont Everetsztet csúcstámadni kedvelő hegymászók makacsságával ragaszkodunk hozzá, hogy a helyi lakosok által is csak legendaként nyilvántartott „ Lac Perdu”, azaz az elveszett Tó Néven futó természeti jelenséget felfedezzük. Ebben több tényező is akadályoz bennünket, ezek között első sorban említendő, hogy ez a képződmény, mint nevében is benne van, elveszett, azaz nincs meg. Na mármost, azt ugyan lehet tudni, hogy kábé merre, de az irányba mutató ujjak hegyénél már elkezdődnek a gyilkos homokdűnék, ahova meg mutatnak, ott Európa tűzép telepeinek ellátását a legközelebbi jégkorszakig ellátni képes mennyiségű homok van.

Mindezek mellett, mint a helyi öregek suttogják, többek már visszajöttek onnan, hogy hírét hozzák: igaz, valóban létezik. Ezen személyek azóta szerencsére az élmény hatására idegenvezetőként tesznek kísérletet arra, hogy más, kevésbé tapasztalt utazókat bevezessenek a titkos helyre. Ez a kísérlet akkor eredményes, ha nemcsak befelé, de kifelé is sikeres. Utóbbi érdekében érdemes utólag fizetni a baksist, de előre megalkudni, nem pedig a semmi közepén, lássuk be kellemetlen alkupozícióban megkockáztatni, hogy a túravezető megsértődik és faképnél hagy bennünket. Mivel ezen túrák kiindulópontja az általunk már jól ismert Ksar Ghilane-i oázis, egy általunk egyáltalán nem ismert útvonalon igyekszünk azt ismét megközelíteni. Erről többen próbálnak lebeszélni bennünket, azzal érvelnek, hogy egészségtelen a homokon átkelni egy szál autóval.

Sértő a feltételezés, hogy képességeinket ez meghaladja, de azért Douz-t elhagyva, melynek határában már kezdődik is a folyós homok, még veszünk egy kocka vizet, és teletankoljuk az autót. Így a hatótávolságunkat 800 km-re növeljük, pedig a napi tervezett táv csak 90 km. Tankolás közben a kutas kedvesen érdeklődik, merre szándékozunk menni, majd mikor megtudja az útirányt, a töltőpisztolyt addig nyomja, míg „a kismadár inni tud a töltőnyílásból”. Ehhez a fizikai törvényeit jól ismerő öreg róka módjára rázogatja a kasztnit, hogy a hátsó sarkokba is elérjen a nafta, mindaddig amíg a tanksapkát visszatekerve az kiszorítja a nyílásban útban lévő gázolaj mennyiséget. Nem elég hogy a kutas ráutaló magatartással és sajnálkozó tekintettel viszonozta a hírt, hogy hova indulunk, de közben még a kút melletti bodegasorból is előkerül Fülig Jimmy, aki foglalkozását tekintve sárgaangyal. A keselyűk eleganciájával lépdel felénk, majd tervezett útvonalunkat egy kis noteszba rögzíti, miközben úgy hümmög a bajsza alatt, mint a körzeti orvos, aki már jól tudja mi a diagnózis, csak még kíméletesen nem mondja. Végül a lordok házában is helytálló udvarias körmondatok keretében átadja névjegy kártyáját, mellyen nem kevesebbet állít, minthogy minden európait ő mentett meg a sivatagi szörnyhaláltól, és ehhez a névjegykártyára is rárajzolt, az oldalán lévő felíratok tanúsága szerint, mint a Salzkammerguti tűzoltó flotta része, hajdan szebb napokat is látott piros Unimogot használja. Megköszönjük a kedvességét, és némileg csorbult önbizalommal látunk neki az utunknak, mely a legkomiszabb homokdűnéken át vezet az Oázisig.

Douztól negyven kilométert teszünk meg gond nélkül, kicsit süllyed itt-ott, de azért járható, mígnem elérünk egy kávézóhoz. Azt gondoljuk ennél megalapozatlanabb helyet kávézó nyitására nehezen lehetne találni. Eme gondolatot a későbbiekben felül kell bíráljuk, de ezt majd később. A kávézó két közepesen járható csapás kereszteződésében van, belül egy kedélyes félszemű és másik szemére  8 dioptriás szemüveggel sem látó tulajjal. Miközben hajtogatjuk össze a térképet, már mi is rájöttünk, hogy kár volt megkérdezni, merre visz a csapás. Tulajdonképpen egész jól elmagyarázta, csak közben akkurátusan azt mutatta az ujjával, hogy merről kell kerülni Djerba szigetét, hogy leggyorsabban elérjük Tripolit. Néha elidőz egy jelentősebb, és érdekesebb pontnál, hogy kifejtse, miért érdemes arra figyelni, de nem zavarja, hogy eközben a körmével egy térképre rácsöppent  kávéfoltról állítja, hogy kihagyhatatlan látványosság. A teákért 3-at fizetünk, mi úgy gondoljuk, hogy dínárt, és reméljük ő is úgy gondolja, nincs módjában ellenőrizni, hogy mit kapott, nekünk meg nincs kedvünk ezzel kapcsolatban vitát indítani. Az utunkat folytatva lassan elmarad a jól látható csapás, és egyre cudarabb homokdűnék állják utunkat. Van egy nyomvonal a Gps-ben, ezt követni azonban csak nehezen lehet, mert ahol tegnap öröm, s nyom repkedtek, mára halálhörgés, siralom, és csupasz dűne van helyettek.  Magyarán egy biztos csak, ahol a dzsípíeszben rögzített nyom vezet, ott nincs semmi. A környékén kolbászolunk, kisebb nagyobb sikerrel. Erőfeszítéseink jutalma, hogy bíztatásként egyre értelmetlenebb helyekre lehelyezett kávézókba bukkanunk. Igaz ezek már inkább csak sátrak, de mindnek olyan neve van., mintha az Andrássy úton lennének. A választék elég egyértelmű, kávé, tea, víz, üdítő.

A világ leghülyébb helyen nyitott kávézója címet, viszont egyértelműen a Nagy Dűne Kávéház viszi. Ez egy sátorból és szőnyegekből összeállított menedék, melynek ajtajai ennek ellenére üvegezett alumínium portálok.  Belül az egy fős személyzettel, aki talán a tulaj is egyben. Amire mérget lehet venni, az az hogy nem a sztrók fogja elvinni, vagy a stressz, a sok idióta vendég kiszolgálásától. Annyira laza a srác, hogy még arra se vette a fáradtságot, hogy ott nyisson kávézdát ahol a nyom vezet, hiszen ha így lenne, mi nem találtunk volna ide. Kérdésünkre, hogy sokan jönnek e, egy fél percbe telik a válasz, hogy, igen, ma például mi vagyunk az elsők. Nem látjuk szükségét megkérdezni, hogy tegnap mi volt.

Azonban tovább kutatván az üzleti modellben rejlő titkot, a grand opening időpontja felől érdeklődünk, de sajnos csak körülbelül tudjuk meg, hogy olyan 6 éve van itt. Lehet, hogy nem világos, az olvasó számára, de ez a kávézó nem fellelhető, ugyanis hátulról takarja a dűne, meg egyáltalán, minden értelmes emberi tartózkodásra alkalmas helytől minimum ötven kilométerre van, ráadásul az említett hely is egy másik kávézó. A beszélgetés valahogy elakad, így aztán továbbállunk. Mivel ez a srác elvileg lát, megkérdezzük merre, sajnos, nyugodtságának egyik mellékhatása, hogy nem idegesíti magát azon, hogy ott pusztulunk 200 méterre a friss teájától, így beleküld minket a legnagyobb dűnék közé, ami a környéken megtalálható, mondván, az se rosszabb, mint másutt, menjünk nyugodtan insallah… Vagy nyugodjunk? És békével… Így utólag nem egyértelmű, hogyan is fejezte ki magát. Mindenesetre virágokat sem szabad bántani a környéken...

Egyenesen bemegyünk a legrútabb, legcsúnyább, legvendégmarasztalóbb dűnesorba, amit egyféle irányból bizonyosan nem lehet átszelni, mégpedig abból, ahonnan mi érkeztünk. Mindezt akkor konstatáljuk, mikor szisztematikusan ássuk el magunkat, úgy, hogy se előre se hátra nem érdemes elindulni már. Végül kocsit is felteszi Ádám, mintegy a remek helyzet koronájaként, az egyik dűne tetejére, olyan kimért mértani pontossággal, hogy az első kerekek homokhegy túlsó, a hátsóak az innenső oldalán tűnnek el a folyós homokban.

A kocsi kicsit még billeg is a dűne élén mint a libikóka, de csak addig, míg a kardántengely és az egész alváz szépen meg nem ágyaz magának. Azzal ronthatnánk még a helyzetünket, hogy egy kis cementet dolgozunk alá, és természetesen ivóvízzel locsoljuk, hogy gyorsan kössön a beton. Kivételesen nincs nálunk hobbibeton, ezért elővesszük a lapátokat, hogy tulajdonképpen a kétemeletnyi homokot kilapátoljuk az autó alól.

Ez a vállalkozás a sziszifuszi munka iskolapéldája. Amit innen odateszel, az amonnan behullik. Ha fordítva csinálod, akkor fordítva. A szél eközben az arcunkba fújja vissza a nagy nehezen mégis arrébb lapátolt csekély mennyiséget.

Ádám már a sárga angyal névjegykártyáját nézegeti, és arról ábrándozik, hogy milyen szívesen felhívná, ha lenne térerő. Természetesen Douz városának határától fogva nincs, mert a tevék nem használják a 3G-t, sms-ezni, meg ördögien nehéz, ha az ember patával van megverve. A dombon a kocsi mellett ücsörögve dolgozgat mindenki, amit Gino odalapátol Ádám elé, az megy Zoltánkénak, aki ügyesen visszatolja Ginonak. Azért valamit a szél arrébb tesz közben, meg jelentős mennyiséget le is nyelünk belőle.

A sárgaangyal helyett két darab Land Cruiser tűnik fel, és annak ellenére, hogy rendkívül hanyag és elégedett képet erőltetünk arcunkra, felmérik, hogy ez a három hülye kissé sarokba szorult. Felénk kormányozzák a gépeket, amik hol felbukkannak a dűne tetején, hol eltűnnek a völgyeikben, míg odaérnek hozzánk. Az egyik burnuszos kiszáll, kötelet akaszt a vonóhorgunkra, lehúzza a kocsit a dombtetőről, leakasztja a kötelet, és távozik. A másik odajön egy percre, megfordul és húsz méterre onnan lévő dűnére mutat, hogy arra átjutunk. Többet nem látjuk őket. Ezúton is köszönjük a segítséget. A tipp jónak bizonyul, a csapáson elindulva fokozatosan megtaláljuk a keményebb és járható részeket és kijutunk a gyilkos szakaszról.  

Kosz, homok, izzadság ez aztán az élvezet!

Az oázist innen még egy dűnesor választja el tőlünk, de ezt már ismerjük, így akkora arccal előzgetjük a tevéket, hogy egy életre megtanulják, hogyan kell jobb első ködlámpát dűnével autóról amputálni, hogy a magyarokat nem zavarja a vérző, elharapott nyelv, és már amúgy sem volt szükségünk a tetőről lerepült kempingszékre, mert mielőtt leesett kettétört.

Olyan magabiztosan megyünk be a mellékbejáraton, két pálma között az oázisba, és kanyarodunk be a fák alá, megszokott kempingplaccunkra, mint luxuskurva a Gresham büféjébe. 

A tamerzai oázis állítólag rendelkezik egy vízeséssel. E tényt némi kétkedéssel fogadjuk, azok után, hogy az eddigi afrikai utazásain során ahány vízesést csak megtekintettünk, mindegyiken a pillanatnyilag nem üzemel tábla volt kint. Ez a sivatagban nem is annyira meglepő, annál inkább, hogy a szűk kanyonba bekanyarodva  feltárul a Grand Cascade, azaz a Nagy vízesés, mely rászolgál a nevére.

A sziklából előtörő víz nyolc méter magasból zúdul alá, egy kis tóba a hasadékban, hogy aztán ugyanolyan jelentéktelen kis pataként csörgedezzen tovább, ahogy jött. A helyet azonban szépen kitúrta a burjánzó zöldben pompázó medrének, melyben IFA méretű sziklák vannak szanaszét szórva, mutatva a kicsi a bors de erős elvének igazságát.

Vízre, zöldre nem számít az ember errefelé és ez annyira feldob minket, hogy belegázolunk a patakba, felmászunk a sziklára ahonnan a víz alázúdul és a kis kanyon folyómedrének óriáskavicsait is szükségesnek látjuk meghódítani dacolva a hőséggel és a ténnyel, hogy ha megütjük magunkat a tunéziai hegyi mentőket is előbb megalapítani kell, és csak aztán siethetnek a helyszínre.

Mások, a helyiek, a szikla tetejéről ugrálnak a vízesés alá, a közepesen ésszerű cselekedetet sem a víz mélysége sem hőmérséklete nem teszi okosabbá. Az önkéntes tajgetosz valószínűleg a helyi családpolitika része, kik vagyunk, mi hogy ebbe beleszóljunk, inkább veszünk egy csomag datolyát, köpködjük a magokat és várjuk, hogy mi lesz.

Hát az lesz, hogy megjön Oszmán, széles mosollyal és tucatnyi ajándékkal a kezében, mire észrevesszük már késő. Gino elrohan még datolyáért a fontos és elfoglalt emberek kifejezésével az arcán, ugyanezen ábrázattal Zoltánke a bokrok felé tesz sietős lépéseket, de ez zsákutca, mert egyáltalán nincs ilyen a környéken. Ádám viszont a két irányba szaladt cimborái utáni fejkapkodással végképp időt veszít, ez elég Oszmánnak, hogy máris az első meglepit a kezébe nyomja. Öt perces expozé keretében tudatja, hogy  a két bot amit adott, egy fiú meg egy leány datolyapálma. Ezek itt, a többi árusnál elképzelhetetlenül drágák, de ő ajándékba adja, nem is vár érte sokat. Ráadásul a két bot, ha egymás mellé ültetjük, akkor teremni is fog, kis datolyákat. Ádám az örülteket megillető lemondó mosollyal hallgatja végig a botanikai kiselőadást, miközben szabad kezével a zsebében kotorászik, hogy kifizesse az ingyenes fadarabokat.

Oszmán úgy látszik elhatározta, hogy kizárólag teljesen haszontalan és értéktelen dolgok elajándékozására teszi fel e cudar és rövid földi létet, és a tegnap átadott kavicsok után, most a földön talált tűzifába lát bele szépeket. Közben összefogdossa az óvatosan a háttérben elmenekülni próbáló Ginot és a növényzet hiányában fedezék nélkül maradt Zoltánkét, akik immáron a butiknak csúfolt vakolatlan téglabódéba betessékelv isszák is a teát.

A meghívás újabb dénárok átadásával zárul melyek számát nagyvonalúan Oszmán reánk bízza, de amennyiben elszámolnánk magunkat finoman jelzi, hogy nincs-e több? Nehezünkre esik megválni e szokatlanul meleg és legalább Oszmán számára gyümölcsöző vendégszeretettől, abban maradunk vele, hogy egy kis sör átadásával szabadon enged bennünket. De nem ám csak úgy bevisszük a kocsiból neki, kapunk egy vedret, amelyet egy lepellel takar. Az isten a leghatalmasabb, de azért neki sincs ideje minden pólya alá bekukkantani. A sörök száma tekintetében barátunk igen engedékeny, de azért tényleges igényelt mennyiséget sokban határozza meg. Sok dolog van e földön melyben Zoltánke és Gino nagyvonalúak, a sivatagi söreik nem tartoznak ezek közé, mintha a fogukat húznák, két dobozt tesznek a vászon alá a vederbe, majd nagy súly alatt meggörnyedve viszik be a kavicsnepperhez. Kihasználva, hogy az a csomagot bontogatja, elhúzzuk a csíkot.  

Bejött nekünk a vízesés, és állítólag van még egy. De ahhoz hogy elérjük a helyiek által javasolt ösvényt választjuk. Mondják ugyan, hogy egy ideje nem járt arra jármű, de kecskével voltak, és igen szép arra a táj. Az utolsó motorizált eszköz ami ott átment pedig mellesleg egy tank volt,  az utat ugyanis Rommel építette, vagy azért mert szerette a kihívásokat, a szép tájat, vagy azért mert valamely, a múlt homályába veszett hadistratégai ösztönözte a hadvezért erre kerülni. A helyiek, megőrizvén a szép emléket, midőn nagyszüleik az ezer méteres hegygerincen és sivatagi szurdokokon át, segítően bíztató wermacht tekintetek kíséretében vájták a sziklát, a mai napig Rommel útnak hívják a csapást. A made in germany védjegy hetven év távlatából is bizonyít, a lánctalp koptatta út még mindig egyben van. Leszámítva egy kis hidat, ami elfáradt. A kecskék nem hazudtak, az kanyargó ösvény elképesztő szurdokon, hegygerinceken át vezet, szakadékok által övezett szerpentin tetejéről a végtelenbe ellátni a sivatag felett.

A kanyarokban feltáruló táj egyre mocskosabb kifejezésekkel érzékletessé tett örömkiáltásokat gerjeszt autónk utasaiban, bár innen látszik, hogy a horizonton egyre gyanúsabban kavarog a por, alighanem szél lesz. Az pedig itt homokvihart jelent. Az út végén van egy kis híd, ez feltehetően a helyiek által azóta fel lett újítva, ugyanis leszakadt. A gond, hogy kissé nehézkes megkerülni, az egyik fele még valamelyest áll, de azt is alulról már alámosta valami víz ami 20 évvel ezelőtt eltévedt ritka légköri jelenség keretében itt esett. Nehezen, de átmegyünk rajta, Gino húzza a rövidebbet és áll a híd alámosott részére jelezvén, hogy oda kocsival ne menjünk. Ez az autónak jó, Ginonak kevésbé, ha ugyanis az átkelő a mi autónk súlyáról rájön, hogy ez nem kecske, és leszakadni kíván, az egyben azt is jelenti, hogy Gino nadrágja koszos lesz a felszálló portól.

Kijövünk a fantasztikus szurdokból, bemegyünk a homokviharba. A következő vízesés kisebb, de a vörös homok által vörösre festett ég alatt pazar látvány ez is. A vizet a sziklából kitudja milyen vallás reprezentánsa fakasztotta, de volt érzéke a fickónak, a csak gyalog bejárható kanyonban pálmafaliget lengedez a sivatagi szélvihar terhe alatt.

Egyre durvább a szél, de nekünk, elfoglalt utazóknak nincs módunk tökölni.

A tájban való gyönyörködést-cseppet nehezíti a látótávolság ötven méterre csökkenése. Elhagyván a zuhatagot Zoltánke rátapad egy helyismerettel rendelkező, vagy simán csak hülye helyi terepjáróra aki nyolcvannal hasít a tejfölben. Aztán elhagyjuk az utat, hogy terepen át megközelítsük a Tatooin bolygót, azaz Star Wars film egyik forgatási helyszínét, melyet itt építettek fel a dűnék mellett, a semmi közepén. Teljesen eltévedünk a homokviharban, a dűnék közt gyalog keressük az utat a kocsinak, és cikázva közelítünk a Gps által megadott végcél felé.

Az utolsó dűne megmászása előtt emberekre leszünk figyelmesek a tetején, akik egy helyi terepjárót igyekeznek ismét mozgásba lendíteni. Ebben két dolog akadályozza őket, az egyik elhanyagolható mennyiségű homok egy 20 méter magas dűne képében, a másik, hogy nincs vontatókötelük. Utóbbiban jó úttörőként segítünk nekik, majd amíg eljátszadoznak vele, nekiállunk dűnézni.

Ez annyit tesz, hogy felmegyünk a lapos oldalon a tíz emelet magas kupacra, hogy aztán a meredek felén lezúgjunk. Mindezt úgy, hogy a megrekedt helyi arcok jól lássák, mennyire játékos kedvünkben vagyunk. A dűne alján ott vár valamelyikünk, egyrészt hogy a hirtelen felbukkanó autónkat és férfias cselekedetünket megörökítse, másrészt, hogy a helyi születéskor várható élettartam statisztikákat javítsa. Az itteni taknyosok ugyanis, teljesen életidegen módon pont oda szeretnek állni, ahol az ötvennel átbukkanó autónk megérkezni kíván. Zoltánke elmagyarázza nekik, hogy nem vesz semmit, és egyáltalán nincs kedve drótra kötözött sivatagi rókával fogózkodni tíz pénzért, öt pénzért, egy pénzért, és 2 fotót sem akar fél pénzért. Hanem: El FOG ÜTNI AZ AUTÓ Kölyök! Ebből annyit értenek, hogy a nagy fehér ember meg akarja őket ütni. Közben Ádám és Gino erről mit sem tudva a domb másik feléről nagy sebességgel érkezik. Zoltánke, élénk képzelőerőről tanúságot téve homokkal keveredett bennszülötteket vizionál, ezért egyre elkeseredettebben próbálja a kiskorú elleni erőszak vádja alól tisztázni magát, miközben a hat hülyét finoman rugdossa bakancsával lefele a dombról.

Végül mindenki örül, kivéve a kölköket, mert hiába a drótos róka, nincs fotó. Se golyóstoll, se rágógumi papír. A cigarettát hat éves korban pedig még elsietett ajándéknak ítéljük.

A Csillagok Háborújás falú, meglepő módon olyan mint a Csillagok háborújában. Azzal a kivétellel, hogy a filmben nem állt be egy helyi terepjáró a falu közepire zenét üvöltetni. Ez a louvre csendjéhez szokott kultúrára szomjazó turistákat lehet, hogy zavarná, de ilyenek itten nincsenek. Van viszont harmincfős tunéziai fiatalokból álló csoport, akik táncra perdülnek, énekelnek, dobolnak.

Remek hangulatot csinálnak ordenáré zene ellenére is, amiben az énekes olyan, mintha valakinek a hasa fájna, mégis mi is táncra perdülünk. Lassan megy le a nap a Tatooin bolygó felett az égen, és mint a filmben, második napként nekünk a hold is világít már. Az utat a douzi kempingig betonon tesszük meg, mert a sötét és a homokvihar együtt nem jó pajtásaink.

A mai program, hogy dán barátainkat visszakísérjük északra, nekik ugyanis indul a gépük, véget ér a nyaralás. Feltehetően a google maps és a viamichelin is tudott volna rövidebb, gyorsabb, gazdaságosabb, vagy csak egyszerűen ésszerűbb utat találni, mint amit mi választottunk.

Cserébe viszont a fő csapás elhagyása most is megjutalmaz minket az érintetlen táj vadságával, illetve a turisták által nem látogatott környékek árszínvonalával.

Az út melletti kávézók, vagy azokra távolról emlékeztető valamik, amelyek elé leülve az ember különböző frissítőkhöz jut, egyértelműen beszerzési ár alatt dolgoznak. Másik lehetőség, hogy itt mindenki egyszerre csak egy dolgot szokott kérni, és a mi ötfős társaságunk rendelése meghaladja a kiszolgáló személyzet matematikai felkészültségét és érzésből mondogatnak árakat. A társaság két capucciono egy fanta és két mentatea fogyasztása ekképpen 1,2 helyi pénz, ami 0,6 euro. A szomszéd faluban egy másik összeállításért fizetünk hasonlóan felháborítóan magas összeget.

A toalett használata viszont ellenjavallt, a mellékhelyiségekben még a Nagy Kolerajárvány emlékeit megtaláljuk, de papírt nem, csak egy műanyag csövet, amiből ha jönne víz, lehetne vele popót mosni.

Az utolsó estét az egyik Sousse-i szálloda teraszán töltjük, frissen darált olasz kávé, mentával ízesített arab sisa, francia konyak és dán barátunk társaságában. E nemzetközi egyveleg teszi hangulatossá e langymeleg estét. 

Reggel kicsit sietős a dolgunk, ugyanis tegnap kiderült, hogy az autó jobb első futóművében van egy alkatrész, ami már nincs ott. Ez helyi viszonyok között bagatel probléma, ezt meg is erősíti a Sousse-i Boch gyorsszervíz alkalmazottja, azzal, hogy menjünk már el, majd otthon csináltassuk meg. Mikor Ádám erősködik, hogy ház azért a sivatagba visszamenni egy féllábú autóval cseppet felelőtlen dolognak tűnik, a mester a kezét a szívére téve esküszik meg az ellenkezőjéről, majd a kocsi motorházán lévő porba aláírást is ad hozzá, ezzel immáron hivatalossá és visszavonhatatlanná téve a szakvéleményét.   Ennek ellenére hitetlen tamásként arrébb megyünk egy-két saroknyit, majd látótávolságon kívül ismét megállunk egy szimpatikus szerelőműhelynél. Az egész utca ugyanis több száz méter hosszan bíztató és kevésbé bíztató szerelőműhelyek sorából, és ezeket kiszolgáló esztergályos, fegyverkovács, gumis műhelyekből, meg kávézókból.  Na itt Ádám, okulva az előző esetből, azzal a határozott állásponttal áll a műhelyvezető elé, hogy az alkatrész cserére érett és hogy ebből nem enged. A műhelyvezető körül három négy inas lesi, hogy az miképp reagál, majd mikor a kocsi felé indul, azok hűséges pincsiként követik, emelik az autót, hullámoztatják az elejét és egyéb orvosi diagnosztikában ismert módszerekkel segítik a főnököt véleményt alkotni.

A vélemény velős, pótalkatrész kell. Mivel nem rendelkezünk ilyesmivel, a szomszédos autósboltba kell elkísérjük a műhelyvezetőt, aki ott szívélyesen érdeklődik a női eladótól, hogy van-e Land Roverhez lengéscsillapító. A hölgy úgy néz vissza rá, mint akit mélyen megsértettek, majd visszakérdez, hogy ugye Toyotát tetszett mondani, vagy legalább Isuzut, ez ugyanis a másik helyi népautó. A bevásárlás egy pillanat alatt üvöltözésbe torkollik, nem értünk belőle egy szót sem, de a bolt végéből előjön két legény is, akik ugyanolyan fejhangon, mint a mi emberünk, küldik el egymást, minket, és feltehetően az egész angol autóipart az anyjába. Az is lehet, hogy a tegnapi focimeccsről beszélgettek, lebőgött az Újpest és, hogy túl sok a magyar légiós az Fc Tunisban, mindenesetre üres kézzel távozunk, kifele érezzük a leprásokat kísérő undorral vegyes rosszalló tekinteteket a hátunkon, Land Rover?! Hülyék!

A főnök ekkor - a stressz mentes életmód híve lévén - elkezdi széttárni a kezét, de Ádám szerencsére időben elkapja a gesztust, mondván, hogy a lengéscsillapító nem is beteg, csak a szimmering gyűrű (ezt az előző Bosch szervizben tudta meg), mi lenne ha csinálnának egyet bele? A taknyolásra feljogosító engedély újra lendületbe hozza az ügyet, és mire kettőt fordulunk kezünkben a lengéscsillapító, meg az útmutatás, hogy három műhellyel odébb van esélyünk ez ügyben lépni.

A kis bodéban a főnök is köszörül, nem csak a három inas. Négy gép van, két esztergapad, egy prés, meg egy satupad. Mindet igénybe vesszük, hogy a szemétből kitúrt műanyag tömbből kis hengeres szimmering alkatrész legyen, melyet aztán más acél hulladékok segítségével belesajtolnak a lengéscsillapítónk végébe. Olyan tempóban dolgoznak, hogy arra kell figyelni, hogy ha a főnök leteszi egy pillanatra a munkadarabot, nehogy másba kezdjen mielőtt a mienk elkészül. Hegeszt, vág, fúr flexszel.. A kész alkatrészre nagyon büszke, és előbb a jó munka, aztán a fizetség felkiáltással elkér 10 eurót. A szervizben visszateszik a cuccot a helyire, ellenőrzik az olajat, nyomást, vizet, majd 5 eurot kérnek a munkáért. Annyira meglepődünk, hogy elfelejtünk alkudni.

Elbúcsúzunk Jákobtól és Axeltől még egyszer és visszaindulunk délnek. Az ország északi részét gyorsan átszeljük, némi kerülőt is beleértve, mert Zoltánke új keletű kulturális érdeklődésének áldozva útba ejtjük Sbeitát, ahol tudniillik római romok vannak. Szerencsére az út mellett és átlátni a kerítésen, így 60 km/h –s tempónál is maximálisan élvezhető az antik építészet és a diadalív ami, ha találkozhatna római tesójával valószínűleg a szevasz öcsi fordulattal köszöntené.

A mai program így délutánra egy kis terep az algériai határ melletti kanyonokban.  Az odavezető utat Zoltánke elnézi, és a vasúti pályát főútnak vélve arra irányít bennünket. Egy darabig mellette a töltésen, majd a síneken haladunk. A vasútforgalom szerencsére nem tartozik az ország erősségei közé, és a pályát húsz kilométerre előre és hátra is belátjuk. Kiszállunk fotózni, mert viccesnek tűnik a helyzet, ami rendben is lenne, ha a vezetőülésből Ádám nem gondolná, hogy neki úgy kell elhagyni a szerelvényt, hogy közben D-ben hagyja az automata váltót. Ez a gyengébbek kedvéért annyit tesz hogy az autó a gázpedál nyomása nélkül is megy. Mikor elmegy mellette az autó és szembetalálja magát két másik barátjával, esik le neki, hogy nem áll össze a matek, ki vezeti a kocsit? Az autó közben a sínek rabságában komótosan zakatol a naplementébe. Nem lenne nehéz utolérni, mert lassan halad, de Gino és Zoltánke fuldokolnak a röhögéstől, Ádám pedig hótaposóban jött a szaharába, és mivel légtechnikai okokból nem kívánja bekötni a cipőfűzőt, tripperes pingvinként ered a jármű nyomába.

A kis közjátéknak hála sötétben érünk Tamerzába, egy kanyon alján lévő pálmafaligetbe. Több kempinget is jelöl a GPS, de az egyiket még a franciák kivonulásával egy időben hagyhatták el, a másik pedig ügyesen álcázza magát, mert mi nem találjuk. Szégyenszemre szállodába kell menni. Miközben a vaksötét pálmaliget mélyén tanakodunk, bekopog az ablakon valami. Ő Oszmán, mint ezt akaratunk ellenére megtudjuk, majd a kérdésünkre, hogy van e kemping a településen hatalmas igennel válaszol. Természetesen meg is mutatja az utat, mert hogy hogy nem pont amellett lakik. Meg a másik mellett is, ha emez nem tetszene. Beszáll és rövid expozét tart a családja eredetéről a település fejlődéstörténetéről és, hogy remek kempinget ismer. Megállít egy ház előtt, hogy íme.

A házban nincs nyoma a sátorhelyeknek, de a házigazda saját nappalijában vannak matracok és ez nekünk tökéletes. Az ár tekintetében kicsit erős, de ez egy „hogy tetszett mondani” keresztkérdés hatására megfeleződik, és belekerül egy komplett vacsora is. Oszmán otthagy minket, azzal hogy később betér egy teára. A vacsora csak egy fogásos ezért a leves, a tea, a desszert és a kávé mind a ház ajándékaként kerül elénk. A leves isteni, a kuszkusz meg kusz-kusz, serceg de ízletes. Oszmán nem rest és visszatér, hogy akkor tea. A házinéni hozza is ki az épület elé a motorháztetőn könyökölve mesél a régi berber időkről, és az éjszakai tevekaravánokról, amelyek kíséret nélkül csempészik a sót át Algériába. Majd közli, hogy akkor most rajta a sor, menjünk hozzá is teázni. Így megy ez. A kis kivilágítatlan sivatagi teleülés utcácskáink gázolunk a homokban, míg elérjük Oszmán házát. Odaben számtalan nagyvonalú, kicsempézett helyiség, hangulatában egy lepukk uszodai öltözőt idézve, de csak egy apró szobát használnak. Emez 4 ágyat és sok szőnyeget tartalmaz, továbbá Oszmán feleségét és két leányát. Négyük közül egyértelműen Oszmán a legkívánatosabb. Viszont végtelenül kedvesek, az asszony például a négy egymásra rakott réteg gyapjúszőnyeg felgyújtásával kísérletezik, teafőzés címén. A kis gázrezsó lobogó lánggal megdőlve dacol a puha felületen a gravitációval. A mentatea nem játék, a megfőzése pedig nem a Pickwick filterrel összehasonlítandó. A mentatea, egy jó húsleveshez hasonlatosan fél órát fő. De ezalatt Oszmánnak van ideje megmutatni kincseit, melyeket a sivatagban gyűjtött. Sivatagirózsa, belül kristályokat tartalmazó kő és fossziliamiliomos. Mindet nekünk akarja ajándékozni, ellenállunk, mert egyrészt utáljuk a kavicsait, másrészt aggódunk, hogy nem tudjuk viszonozni az ajándékokat. Ez utóbbiban aztán segít, mert az ajándékokért végül nem is kér sokat. Sajnos közben megjön a fia és ő is megajándékoz bennünket, majd az asszony is előveszi szőtteseit és azok is mind-mind ajándék. Utóbbit már tényleg nem fogadhatjuk el, mert nincs nálunk több pénz. Ezzel együtt ilyen kedves rablóval még sose találkoztunk, és ő másnap is szeretne velünk, mert ott van kőárus bodegája a tamerzai óázis vízesése mellett.  

Ez az oázisozás remekül megy nekünk, de fel-feltör belőlünk a turista és leöli a bennünk lakó lusta disznót. A mai program, hogy teszünk egy kört a keletre a táborunktól, illetve, hogy bemerészkedünk az igazi dűnék közé. Erre remek lehetőséget kínál a táborunktól tizenöt kilométerre fekvő megközelíthetetlen római erődrom megközelítése. Lehet, hogy nem  is római, de az oázis lakossága meg van róla győződve, hogy az. Biztosan pedig honnan is tudhatnák, hiszen megközelíthetetlen.  Legalábbis ingyen. Némi helyi valutáért az anyatermészet meghátrál, mit meghátrál, doromboló cicává lesz, és átenged egyébként gyilkos ölén. Na türelmesen végighallgatjuk, hogy hány féle halál vár reánk odakint, majd kimegyünk. Arcunkról a mosoly kissé lehervad, amikor a végtelen homoktengerrel szembetaláljuk magunkat. Néhány kikötött teve röhög rajtunk, a keselyűk is köröznének a fejünk felett, de már megdöglöttek.  Mint nyugdíjas néni a zebrán, nagylevegőt veszünk és nekivágunk.  A homokdűnék egyik oldala puha, a másik is, csak az még jobban. Az autó viszont fittyet hány mindenre, fel-le ringatózik a dűnéken mintha kis ladik lenne a háborgó tengeren. A tevék arcára ráfagy a mosoly, a miénken viszont egyre szélesebb.

Így telik a reggel, délben elindulunk egy kicsit körülnézni  a kősivatagban is.

Felfújjuk a gumikat, amiket korábban a puha homok miatt  leengedtünk. Ehhez a környék legközelebbi Land Rover szervizpontját választjuk, bízva a helyi magasan kvalifikált szakemberek tudásában. Nos, a büszke műhely egy vályogbodega, melynek oldalára az összes erre megforduló autómárka cégére fel van föstve, szabad kézzel.

Ezen kívül mindenféle egyébbel is kecsegtet a hely, nevezetesen üzemanyag eladással, bár utóbbira kútfejek hiányában nem sok jel mutat. A dolgot végiggondolva, talán a reklámok által javasolt nagygenerált és futómű állítást sem e helyt fogjuk letudni, tekintettel arra, hogy a személyzet teljes felszerelés egy munkavédelmi strandpapucs, melyet zoknira kell felhúzni. Kérdésünkre, hogy felfújhatjuk-e a gumikat egy értetlen persze a válasz. Majd nem történik semmi. A papucsos zavartan kotorássza a zoknin keresztül  lábbeliről lelógó ujjaival a közeli kavicsokat, mi meg kérdőn nézünk rá.  Nos? Pumpa? Kompresszor? Persze, használjuk nyugodtan érkezik a válasz, de nem mozdul. Jákob, dán barátunk érti meg először a helyzetet, komótosan előkotorja a csomagok közül saját kompresszorunkat, és nekilát a munkának. Eközben a személyzet érdeklődve figyeli a furcsa műveletet, bár nem érti miért tartott ennyi ideig nekünk, hogy nekilássunk. A rendszer előnye azonban az, hogy ez a szolgáltatás teljesen ingyenes.

A nap hátralévő részét kősivatagi zötykölődéssel töltjük, fantasztikus kanyonokon át vezet utunk Cheninibe. Ez egy olyan település melyben laknak is meg nem is. Az érdekes rész amiben nem laknak. Az egész egy sziklafalba épült többszintes  ősi berber  falu, melyből azonban a törpök, Törp Papával az élen rég elköltöztek. Egy kivétellel, Okoskatörp itt maradt, és szükségét érzi, hogy mérhetetlen tudását átadja nekünk.

E tudás jellemzően helytörténeti jellegű tényeket tartalmaz. Tulajdonképpen, nagyon kedvesen ismétegeti azt a három tényt, amelyet a helyről el lehet mondani, miközben egyre magasabbra terelget bennünket a tűző nap által felforrósított romok között. Pihenésképpen megállunk az egyik romhalmaz előtt, ami külsőre csak annyiban tér  el többi ódon faltól, hogy erős „illat” árad ki belőle. Előkerül hamar a házigazda is, aki ha tudta volna, hogy a Gyűrűk Ura ork hadseregének castingja mikor van, biztos az első sorban irtotta volna a Tündéket mozivásznon. Állati jól néz ki, valószínűleg munkahelyi baleset érhette, foglalkozása ugyanis Oliva olaj sajtoló.

Ehhez a kis helyiségben következő eszközök találhatóak. Egy jókora kosár olivabogyó, egy másfél méter átmérőjű malomkő, és mindehhez rögzítve van egy darab teve. A spájz méretű helyiségbe, melynek belmagassága 1,60 ez az állat az ajtón biztosan nem fér be. Mivel, már többször megtudtuk, hogy a település, jelen épületet is beleértve több mint ezer éves, ez a teve pedig láthatóan fiatalabb, egyetlen megoldás az lehet, hogy még kölyök korában terelték be az a lukba. Elkószálni mindenesetre nem fog, hiszen túl azon, hogy nem fér ki, körbe-körbe jár, tekeri a hozzá rögzített malmot és mivel kevés a hely minden körben letapossa kvazimodót.

Minden egy pénz, a fotó, egy szem bogyó, és ki tudja még mi, mert ez az egész művelet olyan bűzzel jár, hogy kiszédelgünk. A okoskatörp ismét elmeséli, hány emeletes a falu (3) és hogy hány éve nem laknak benne (sok), majd elérünk a mecsethez, amiről rögvest megtudjuk, hogy ez a mecset. Innen már csak 150 méterrel van magasabban a falu legmagasabb pontja, melyre előzékenyen felkísér bennünket. Axel, a négyévesek őszinteségével kinyilvánítja, hogy cseppet laposnak érzi a programot, ez követően az Apja húzza maga mögött. A csúcsra érve Okoska elmeséli, hogy hány emeletes a település, és arra a kérdésre is precíz választ ad, hogy mióta nem esett, nevezetesen, hogy nem emlékszik.

Mar leszállt az éj mire visszaérünk táborunkba, az oázisba, ahol olyan örömmel szaladnak elénk a helyiek, mintha hoztunk volna nekik valamit lábszagon kívül. Többen kifejtik, hogy nagyon aggódtak értünk, mert egész nap erős szél volt és féltek, hogy kinn ragadtunk a dűnék közt. 

Az éjszaka jól is telhetett volna, ha nem tűnnek fel gyanús fények a horizonton, melyek figyelése némiképp megkurtítja az alfa szakaszát relaxációnknak. Végül a fények tulajdonosai, feltehetően a mi fényeinktől hasonlóképp megrettenve eloltják lámpásaikat a horizonton. Ekkor a Fiskars baltát és egyéb nehéz tárgyakat kispárnaként fejünk alá helyezve nyugodni térünk sátrainkba, melyeket tekintettel a folyós homokra csak önnön súlyuk tart, meg a mienk és baltáinké. Utóbbi fontossága hajnali három fele kristályosodik ki, mikor arra ébredünk, hogy orkán szerű szél akarja csodaországba repíteni  lakjainkat. Úgy fúja a szél hogy a sátrak rudazata domborúból homorúvá lesz, ami azért zavaró kissé, főleg ha az ember a sátorban van. Ebben a szélben nincs éjjeli pisisszünet, mert a kérónak azonnal lába kél. Amúgy a sátorban pisilés sem elképzelhetetlen, hiszen a remek Quechua  AIR sátrak szellőzőrendszere vendéghívogató porszívóként működik, és nyeli be a homokot, azaz a kint és a bent között kezd elmosódni a határvonal.  Reggelre a szél nem hagy alább, így kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy mennyi homok van odabent. Képzelje el mindenki, hogy fel akar kelni, de ehhez fél kézzel tartania kell az őrülten csapkodó szobát amiben van. Skizofrén csigaként próbáljuk kifordítani magunkat, csak azért hogy aztán odakint percenként egy kiló homokot tüdőzzünk le. Zoltánke minderre fittyet hányva síkítva hagyja el éjjeli bázisát és ugrik az autóba, hogy a kontaktlencséje alá kéredzkedő homokszemektől mielőbb szabadulhasson. Üvöltő szélben szedjük össze tegnap éjjel még oly békés táborunk homokkal lepett romjait, értéktárgyaink amortizációs ideje megtizedelődik, ahogy minden mellé amit visszagyömöszölünk a csomagtartóba  megy ugyanannyi homok is.

A tegnapi nyom, amin érkeztünk már csak emlék. Elfújta a szél, így jobb híján előre megyünk. Egyre durvább a sivatag és kiszállni sem jó. Mégis muszáj, mert az utunkat állja egy 3 méter magas végtelen hosszú homokdűne. Gyalog keressük az átjárót rajta, nehogy elássuk magunkat a kocsival. Találunk egy csapást, ami azonban derékig homokkal van borítva. Zoltánke kezd megbuggyanni, mert váltig állítja, hogy arra kéne menni, és erről csak akkor tesz le, mikor Ádám az ellenkező irányba rámutat, hogy talán inkább az ott futó betonutat válaszuk a halálösvény helyett. Ebbeli elhatározásunkat erősen segíti, hogy az egyik félrerúgott kő alól sértődött skorpió indul meg felénk. Az aszfaltcsíkon ömlik keresztbe a homok, kísértetiesen hasonlít az utunk elején hóviharral borított M6-hoz.

A Ksar Ghilane oázis ma valóban menedékként szolgál és nemcsak turista látványosság a homoksivatag közepén húzódó pálmaliget. Lefogja a szelet, közepén természetes meleg vizű termálforrás medencéjében lehet fürdeni. Belegázolunk és itt vészeljük át a homokvihar hátralévő perceit. Ez sem kevésbé férfias cselekedet, hiszen a víz tetején úszó valamik, meg amúgy az egész olyan, hogy a palatinusz strand méltán büszke baci és gombafajai vert seregként oldalognának el  az itteni kollégák láttán. Kicsit bíztató, hogy a helyiek nem röhögnek közben, és később kiderül ez a víz jön a tábori zuhanyból is, és nem a Franciaországból importált Évian ásványvíz.  A nap hátralévő részében ki-ki a maga módján szórakozik, a kis Axel és Gino tetoválószalonosat játszanak és különböző ábrákat rajzolnak egymásra golyós tollal. Axel nem szeret ruhában lenni, így meztelen testét öt percen belül jakuzákat meghaladó mennyiségű firka takarja. Eközben Zoltánke élethalálharcot vív a pálinkás flaskával, döntetlen állásnál, Gino megsajnálja és odamegy segíteni. Ezalatt Ádám, maga se tudja milyen indíttatásból bemászik az autó alá egy csavarkulccsal, mintha a legcsekélyebb fogalma volna arról, hogy mi található ott. Óriási lelkesedéssel húz meg csavarokat, vagy lazítja ki őket, nem lehet tudni. Jakob Ádám szakadt nadrágját varrogatja, Eme idilli kép hátterében tevék és a mellékhelyiségtől megrettent német turisták haladnak el a homokdűnék irányába, ki-ki a maga dolgára. 

Det har vaeret den fedeste tur med de skoenne ungare. Vi har vaeret i sahara og koert en masse offroad. Det har vaeret ekstremt afslappet, med masser af afslapning – hvis det var mere afslappet ville vi alle have skidt i bukserne.

Adam: kaffe mesteren, som tager alt med et smil og en god historie, en rigtig guttermand

Gabor: som er mesteren i detaljer og har overblikket, en rigtig guttermand

Zoltan: som er MEGET afslappet - hvis han slapper mere af saa skider han i bukserne (havde ogsaa medbragt 448 lbm 4 lags toaletpapir), paa den fede maade.

Endu en gang – mange tak for en god tur med Optimal 4x4 – Optimalish.

Hilsen Axel og Jakob

Jakob, a dán barátunk teljes lelkesedéssel nyitogatja a söröket a Sousse-i szálloda erkélyén,  tekintet nélkül arra a tényre, hogy 52 órája indultunk el otthonról, és azóta leszámítva egy két  órányi szendergés a hajó büféasztala alatt, nem volt módunkban pihenni.  Mindegy, veszett fejsze nyele, mert már amúgy is hajnali fél öt. Végül - csakhogy a szállodai személyzetet ne hagyjuk munka nélkül -  elrontjuk a bevetett ágyakat.

Reggel dolgunk van.  A  Saharun rally részvevőivel, köztük a jelenlegi utunk legnagyobb szponzorával, Jutasi családdal van találkánk a 20 km-re innen lévő településen. A Jutasi család minden tagja, tekintet nélkül pillanatnyi földrajzi elhelyezkedésére Prágától Budapestig hozzátett valami nélkülözhetetlen eszközt a csomagunkhoz. (tulajdonképpen minden, amivel a kocsit felszereltük, és ami kicsit is hozzájárulhat ahhoz, hogy az esélyünk nulláról pozitív irányba mozduljon egy esetleges sivatagi elakadás esetén, nekik köszönhető.) Ádám és Zoltánke mintegy 28 perces frissítő alvást követően kipattan az ágyból, és ahogy van, csipásan beül a kocsiba, hogy további eszközöket szerezzen be Jutasi Plázában. Büszkén hajtunk át több településen ( és rosszul kitáblázott járdán) méltóságteljes több tonna Land Roverünkkel, mígnem behajtunk a találka színhelyéül szolgáló szálloda parkolójába. Itt, a Saharun rally szörnyei közt, az autónkból, mellyel egy perce még a komplett Tunéziai Riviéra forgalmát terrorizáltuk, kispolszki válik. De a hatalmas vasakban kedves emberek utaznak, kedvesen kérdezgetnek arról mik a szándékaink. Jutasi Gyuri kérdései hamar rögtönzött tesztbe csapnak át, melynek vizsgapontjaira  igyekszünk megnyerő válaszokat adni, kevés sikerrel. Azonban az iskolai feleléssel szemben, itt a rossz válaszok nem büntetéssel, hanem egy- egy  szaharai körülményekre valóban alkalmas eszköz átnyújtásával járnak. Így az eszközparkunk olyan komoly dolgokkal bővül , mint a kompresszor, az Air jack és a rántó kötél.  Továbbá olyan lapátok , melyek a Gyuri véleménye szerint az általunk elhozottal ellentétben nemcsak a  sivatagi toalett ásására alkalmas, de a kocsi homokból kimentésére is.

Mikor Zoltánke és Ádám visszaér a szállodába, Gino és Jakob már teli hassal és némi sajnálattal a szemükben várják őket. Utóbbi annak a ténynek szól, hogy bár finom volta a reggeli, már bezárt az étterem.  Amúgy is indulni kéne, mert lassan dél van. Fél háromkor, már úgy néz ki mégis sikerül úgy bepakolni a kocsit, hogy majdnem annyi ülőhely van ahány utas. Eddig nem említettük, de Jakob magával hozott még egy csomagot a 4 éves Axel személyében.  A kis Maugli olyan mértékben idomul a helyzethez, bármiről is legyen szó, hogy simán póráz nélkül lehet sétáltatni. Csak hát a teste neki is helyet foglal, és az meg kevés maradt. Végül egy, a biztonságot a praktikummal ötvöző megoldással, Gino mínusz 40 fokig hőálló, sivatagban különösen hasznos, összecsomagolva egy köbméteres  tripla lúdtollas északi-sark++++ hálózsákját az európai közlekedési elvekkel összhangban, gyereküléssé nevezzük ki.  Ezen ül Axel, és be is van kötve. A kocsi tetejére kerül minden ami benn már nem fért el. Ez egy fél méterrel megnöveli az autó űrszelvényét, és duplájára annak az esélyét, hogy valamit elhagyunk.

Háromkor már úton vagyunk valahova délre,  az az ötletünk, hogy lemegyünk Ksar Ghilane-ba (utolsó oázis a homoktenger még elérhető pontján) már most megbukott, de valameddig el fogunk jutni. Délnek megyünk, Gabes nevű helyig jutunk, egyesek szerint ez egy város. Tekintettel arra, hogy elbénáztuk a napot, szállodában fogunk aludni, és ez esetben talán valóban rendeltetésszerűen használjuk az ágyakat. Két szálloda van egymás mellett, az egyikbe van kedvünk aludni, a másikban nem, de a pillanatnyi állás szerint a rosszabbik ajánlotta a jobb árat. Ez némi alkudozással  megfordul. Vacsorára beülünk a kantinba, ahol rajtunk kívül még egy csoport, egy német nyugdíjasklub vacsorázik. Mintegy húszan vannak, és amolyan öregurasan áll a szálloda előtt 12 db hozzájuk tartozó G típusú Mercedes. Azoknak akiknek ez nem mond semmit, eláruljuk, hogy ez elég menő. Mi több, bosszantó, hogy a hildesheimi ex- postásnak a feneke alatt egy ilyen terepjáró zötykölődik.

A reggelre a tervünk nem változott, megrögzötten ragaszkodunk ahhoz, hogy mi Ksar Ghilane-ba megyünk.  Gino a maga részéről nagyon lelkes, és elméletben támogatja is az elképzelést a gyors elindulásról, de ezzel némiképp ellentmondóan a reggeli napfürdőről nem tud lemondani.  A szálloda kertjében fotoszintetizál,  ebben csak a körülötte boldogan  döngicsélő négyéves Axel zavarja, mint a tudatlan légy aki az oroszlán orrán óhajtja reggeli mosdását elvégezni.

Három bőrárnyalattal pirosabban végül elindulunk. Eszünk ágában sincs a térképen szereplő utakat használni, így bár uticélunk  távolságban nincs messze, a hegyek és a sivatag némiképp megnehezíthetik az aznapi odaérkezést. Valaki mindig tud egy rövidebb utat. Ez esetben Ádám javasol  az internetről lementett, azaz gyanús eredetű térképre hagyatkozva egyet. Hívogatóan vezet a tevefűvel és kis dűnékkel szegélyezett csapás át a végtelen sivatagon. A gond az, hogy egyre több a csapásra beszemtelenkedő tevefű, és az ezen felbátorodott homokkupacok száma is aggasztóan növekszik. Mire annyit haladtunk előre rajta, hogy a visszafordulás egyértelmű kudarcként lenne elkönyvelhető, gyakorlatilag egy nyomokban utat is tartalmazó terepen haladunk, kerülgetve a folyós homokbuckákat. Valahogy senki sem bánja, beleértve a kis Axelt, aki úgy tapad az ablaküvegre, mint az akváriumban az algaevő hal, és könnybe lábadt szemmel vágyik kifele a kalickából, mert nem kerülte el a figyelmét, hogy körülötte a világ legnagyobb homokozója van.  

Mivel a nap is megunta a bénázásunkat elkezd lemenni. Ez errefelé nem az a komótos balatoni naplemente, aminek lefotózása előtt még nyugodtan főzhetünk kávét és átvehetjük a kiskönyvből a napnyugta fotográfia alapismereteit. Itt Afrikában az egyetlen határozott, ellentmondást nem tűrő és gyors dolog a naplemente.  És egyértelműen elkezdődött, ezért úgy döntünk, hogy itt, a semmi közepén töltjük el az éjszakát. Szétdobáljuk a kétmásodperces sátrainkat, és nekiállunk pestos gnocchit főzni vacsorára. A sivatagi pestós gnocchi pont olyan mint a nem sivatagi, csak ez roszog a fogad alatt. Egymilliárd csillag ad hátteret a vacsorához a teljes sötétségben és csendben amely körülölel  minket… Ezért jöttünk.